A nagy legendák uralják a Szigetet

Végigböngészve az idei Sziget műsorfüzetét kijelenthetjük, hogy a programot illetően idén sem történt koncepcióváltás: egyrészt itt van az a nem is kevés sztárzenekar (Franz Ferdinand, Iggy & Stooges, Scissor Sisters, Radiohead, Glen Matlock, Robert Plant), amely a világ bármely pontján teltházat vonz. Továbbra is szerepelnek a Nagyszínpadon olyan előadók, melyek sikerük csúcspontján már jó pár éve túljutottak (Ministry, Therapy?, Prodigy, Jovanotti, dEUS), de a feltörekvő, fiatal és új energiákkal teli csapatokat idén is kifejezetten keresnünk kell a fesztivál kavalkádjában. Ettől függetlenül persze a következő egy hétben számtalan lehetőségünk lesz arra, hogy új zenei benyomásokkal találkozzunk, még ha ezért esetenként kisebb, eldugottabb sátrakat is kell felkeresnünk a Hajógyárin.

Fedezzük fel a Szigetet!

Nagyjából négy-öt éve tapasztalhatjuk, hogy a zene egyre kevésbé lesz fontos a Szigeten: évről-évre ugrásszerűen nő a szolgáltatások száma - idén 66 ponton csillapíthatjuk éhségünket, és még ennél is több helyen olthatjuk szomjunkat - ezzel együtt pedig azon látogatók száma is, akik enni-inni járnak a Szigetre, s közben - ha úgy adódik - egy koncertre is benéznek. Végeredményben nincs is ezzel baj, a kilencvenes évek eleje óta nagyot fordult a világ, s bizony lehetetlen elvárás az ellenkultúra fellegváraként egy olyan fesztiválra gondolni, melyre naponta 65 ezer ember látogat ki.

A Sziget tehát nem idén lett tömegrendezvény, de bizonyára még így is sokkal kereskedelmibb jellegűnek fog tűnni, mint ahogy tavalyi, vagy azelőtti emlékeinkben él. Az utóbbi évek egyik nagy tanulsága, hogy ha zenei inspirációt, új benyomásokat keresünk a Hajógyárin, akkor egyre inkább a Nagyszínpadtól távolabb érdemes körülnéznünk. Néhány évig úgy tűnt, hogy a Világzenei nagyszínpad lesz az a hely, ahol a zenére fogékony hallgatóság gyűlik össze esténként - szemben a Nagyszínpad azonosíthatatlanul vegyes közönségével - de az idei program még a sokéves átlagnál is színtelenebbnek tűnik. A rendszerint másod- illetve harmadlagos helyszíneknek minősített sátrak viszont érzik a változás szelét, és lehetőségeikhez mérten egyre színesebb programokat állítanak össze.

Ha korábban még nem tettük, a Roma sátrat idén mindenképpen vegyük fel a látogatandó helyszínek listájára - ennek a színpadnak nincs névadó szponzora, a sátrat messze elkerüli a konzumkultúra hangulata, viszont minden este több nemzetközi fellépővel találkozhatunk, akik nem mellesleg mind egy olyan zenei műfaj követői, ahol az önfeledt tánc és féktelen mulatás mindenek felett áll. Mindenképpen ajánljuk az ausztrál Nadya's 101 Candles Orkestra csütörtöki fellépését (roma blues a csendes-óceáni térségből), pénteken sokadszorra is az osztrák !Dela Dap koncertjét, illetve szombaton a romániai sztárzenekar, a Giani Lincan & Gipsy Band buliját.

Friss energiákért érdemes a Want2 sátrat is gyakran látogatni, itt idén még a szokottnál is igényesebb zenei programot állítottak össze a szervezők. Első nap a Franz Ferdinand vagy Robert Plant után határozott alternatíva lehet a Deti Picasso koncertje - hála a Másféllel ápolt jó kapcsolatnak, a zenekar már szinte hazajár Budapestre. Kedden a Wir Sind Helden bizonyítja, hogy Németországból is érkezhet igényes könnyűzene, aznap egyébként a kora hajnali műsorsávban a Jazzékiel koncertje is a korai hazamenetel ellen szól. Pénteken először a hazai hiphop szcéna nem is olyan újoncai - Akkezdet Phiai, Bobakrome - szórakoztatják a közönséget, majd jönnek az elektronikusok - Marcel, Yonderboi - hogy végül a Coldcut várhatóan frenetikus koncertjével záruljon az este - a Scissor Sisters nagyszínpados fellépése után kívánni sem lehetne jobb átvezetést. A hiphop továbbra is erősen képviselteti magát a Want2 sátrában: a holland Relax szombati koncertje, illetve a Mouss et Hakim vasárnapi fellépése mindenképpen ajánlott - utóbbi már csak azért is, mert várhatóan a közönség is tele lesz franciákkal, ami mindig a pörgős, eufórikus szórakozás előjele a Szigeten. A zárónap egyik legérdekesebb koncertjének ígérkezik az amerikai Gogol Bordello fellépése: a csapat zenéjében a roma motívumok éppúgy fellelhetőek, mint a brechti kabaré elemei, vagy a punk szellemisége, nem véletlen, hogy jelenleg a New York-i bohém szcéna első számú kedvencei ők.

Idén először lesz a Szigeten Silent Disco - az Európában néhány éve megjelent őrület lényege, hogy a közönség fülhallgatóból kapja a zenét, ezáltal egyszerre épül közösségi élmény azok között, akik felrakják a fülest, illetve azok között, akik csak szórakoznak a szabad füllel nem hallható zenére táncolókon. A felhozatal itt teljesen elektronikus lesz, a szervezők azonban ügyeltek arra, hogy a kicsit megkopott műfajok mellett a haladóbb irányzatoknak is helyet és lehetőséget biztosítsanak.

Nem kevésbé igaz ez a veterán szigetlakók egyik kedvenc helyszínére, a Cökxpőn Ambient Sátorkertre, ahol a délutáni nyitott órákban szinte bárki kipróbálhatja, hogy milyen zaj keltésére képes. Este már amatőr és hivatásos kísérleti, illetve ambient zenekarok koncerteznek, a zene azonban itt csak másodlagos, a hangsúly sokkal inkább azon van, hogy néhány órára kinyújtóztathassunk fáradt tagjainkat, és egy tea mellett pihenhessünk egy kicsit.

A nagyok

A Sziget idei húzóneve egyértelműen a Radiohead, amely sokak szerint a kilencvenes évek U2-ja és Pink Floydja egy személyben, de legalábbis az elmúlt bő egy évtized legnépszerűbb és legfontosabb zenekara. Más együttesről nem nagyon tudunk az időszakból, amely ennyire támadhatatlan lett volna a kritikusok köreiben, és ugyanakkor ilyen fokú közönségsikert is arasson, noha vannak albumaik, amelyek igen nehezen emészthetőek.

A Radiohead megközelítése zenekarok tömkelegére volt ilyen vagy olyan hatással az elmúlt tíz évben, és a Coldplay-től a U2-ig rengeteg előadón lehetett ezt hallani is. Az együttes élőben különösen elemében van, erős atmoszférájú koncertjeiről legendák keringenek, és egy két évvel ezelőtti összeállításában a Q magazin is minden idők legjobb koncertjének választotta a Radiohead 1997-es fellépést a Glastonbury fesztiválon - túlzás nélkül állítható tehát, hogy mostani fellépésüket nem lehet eléggé várni.

Szintén nem kis dolog, hogy végre a Scissor Sisters is megnézhetjük élőben - a zenekar 2004-ben már nagyon közel járt ahhoz, hogy fellépjen a Szigeten, de végül az utolsó pillanatban lemondta a fellépést. Ez akkor azért is volt különösen fájó, mert 2004 egyértelműen a New York-i melegbárok és art-pop zenekarok világából előtörő együttes éve volt: cím nélküli első nagylemezükön hallható volt glam-pop, diszkó, funk, új hullám és rádióbarát rockzene egyaránt, no meg egy csomó sláger: Laura, Take Your Mama, Mary, vagy éppen a Filthy/Gorgeous. Mindegyik közül a legnagyobb siker a Pink Floyd Comfortably Numb-jának, Bee Gees-diszkó stílusú feldolgozása volt - a Scissor Sisters által kitalált vegyes hangzás annyira működött, hogy bemutatkozó albumuk lett a 2004-es év legeladottabb lemeze Nagy-Britanniában.

A csapat tavaly május óta dolgozik a második nagylemezén - s bár az idén nyárra ígért megjelenést már nem valószínű, hogy valóra váltják, remélhetőleg azért hallunk majd számokat az új albumról. Tulajdonképpen mindegy is, hogy régi vagy még ismeretlen számokat hoz a csapat, hiszen a U2, a Depeche Mode, vagy a tagok nagy kedvence, a Duran Duran előzenekaraként a banda már számtalanszor bizonyította, hogy óriási tömegeket is képes megmozgatni.

Ismét vendégül látjuk majd a Franz Ferdinandot - tavalyi fellépésük az akkori Sziget egyik legjobb hangulatú koncertje volt, nem kis mértékben ennek köszönhető, hogy a skót banda itthon is váratlanul népszerű lett. Azóta a zenekar új nagylemezzel is előrukkolt, s bár Nagy-Britannia legnépszerűbb együttesének címére idén jóval nagyobb eséllyel pályázik a Kaiser Chiefs vagy az Arctic Monkeys, abban biztosak lehetünk, hogy a Franz Ferdinand koncertje alatt ismét az éppen aktuális zenei fősodort hallgatjuk majd.

Utóbbi megállapítás nem kevésbé igaz a Sons and Daughters koncertjére: ők nem feszes bulizenét játszanak, mint a Franz Ferdinand (Kapranosék egyébként rajongásig szeretik őket), nem finomkodnak, mint a Belle and Sebastian, egyszerű art- és folk-rock alapokra pakolják fel a punkos és rockabillys attitűdöt - tavaly megjelent első önálló nagylemezüknek, a Repulsion Box-nak köszönhetően most már vitathatatlanul ott vannak a brit indie szcéna élvonalában.

Iggy Pop szintén nem először látogat el a Szigetre: épp tíz éve, hogy először lépett fel a Hajógyárin, majd 2002-ben ismét feltárta bordáit a Nagyszínpad közönségének. Korábbi koncertjeihez mérten azonban fontos különbség, hogy idén a Stoogest is magával hozza - az együttest, melynek köszönhetően David Bowie felfedezte a hetvenes évek elején, s melyet azóta se sikerült huzamosabb ideig összetartania. Ha élőben lép fel, azt Iggy mindig nagyon komolyan veszi: gyakorta szó szerint vérét ontja a közönségért, és karrierje során arra is számos példa akadt már, hogy életveszélyes produkciókba kezdett a színpadon csak azért, hogy a hallgatóságot még jobban feltüzelje - s bár a punk nagyapja lassan hatvanadik születésnapját ünnepli, abban biztosak lehetünk, hogy mostani koncertje nem lesz öreguras.

A punk fénykorából egy másik ikont is megnézhetünk végre: a hírek szerint nyár végén Észak-Amerikában turnézik majd a fájóan csonka Sex Pistols, ez mindenesetre nem akadályozza meg a basszusgitáros Glen Matlockot abban, hogy szólóban a Sziget Nagyszínpadán is koncertet adjon. A fesztivál szervezői szerint a régi Sex Pistols-nótákat is játssza majd Matlock, egyébként is épp idén harminc éve, hogy a Pistols először lépett színpadra, ennél több ok talán nem is kell ahhoz, hogy ott legyünk szerdán a Nagyszínpad első koncertjén.

S ha az elő rocktörténelemből még nem lenne elég, akkor egyből az első napon meghallgathatunk egy másik legendát is, igaz ez azt is jelenti, hogy kihagyjuk a Franz Ferdinand koncertjét: a skótokkal egy időben, a Világzenei nagyszínpadon lép fel Robert Plant, a Led Zeppelin egykori énekese. Bár a Led Zeppelint legtöbbször a heavymetal ősatyjaként szokás emlegetni, a zenekar kései korszakában egyre többet merített a blues, a folk és a világzene hagyományosabbnak mondott hangzásából - Plant szólókarrierjét pedig már egyértelműen ezen a zenei vonalon indította el. Legújabb projektjében, a tavaly alakult Robert Pland and the Strange Sensation-ben a blues- és folkklasszikusok ugyanolyan szerephez jutnak, mint a mali blueszal átszőtt Zeppelin-feldolgozások és a saját számok - a koncerten tehát várhatóan annak lehetünk fültanúi, ahogy különböző műfajok ismert hangmintáiból valami egészen új érik össze.

Túl a csúcson

Az indusztriális rockzene egyik nagyágyúja időszerűbb lett volna a kilencvenes években, de a műfaj tekintélyes magyarországi rajongótábora vélhetően nem bánja, hogy végre nálunk is láthatja a Ministryt. Az együttes még igazi szintipop formációként alakult a nyolcvanas évek elején Chicagóban, hogy aztán fokról-fokra tolódjon a keményebb, ipari hangzás felé.

A formáció egyetlen hivatalos tagja, Al Jourgensen a nyolcvanas évek második felére találta meg a Ministry saját hangját, vagyis a szintetizátorok, samplerek és a heavy metal földbe döngölően hatásos fúzióját, a nagy áttörést az 1988-as The Land Of Rape And Honey jelentette. Jourgensennek közben állandó társa lett még a gitáros Paul Barker, és a műfajban rangos közreműködők egész sora jelent még meg a későbbi albumaikon.

A Ministry igazi áttörését a Jesus Built My Hot Rod című dal jelentette, ezt már rendszeresen játszotta az MTV is 1991-ben, és ennek hatására az 1992-ben megjelenő Psalm 69 az első igazán sikeres kiadványa lett az együttesnek. A siker a kilencvenes években is végigkísérte a csapatot, noha olyan magasságokba sosem emelkedtek, mint a hasonló műfajban utazó, ám valódi sztárstátusba kerülő Nine Inch Nails vagy éppen Marylin Manson.

A Ministry későbbi albumai már nem tudták megismételni a kilencvenes évek elejének sikereit, de hűséges rajongótábora továbbra is kitart az együttes mellett, amely azóta is rendszeresen turnézik és jelentet meg lemezeket. Időközben Jourgensen visszatért a Psalm 69 hangzásvilágához, és ez garantáltan sikerre viszi majd az esetleg kevésbé ismert új számokat is. Mindenesetre a Ministry igazi magyar rajongói biztosan kívülről fújják majd ezeket is, nemcsak a Jesus Built My Hot Rod-ot.

Itt lesz megint a Placebo is, amely már visszajáró vendégnek számít - korábban már háromszor is játszott Budapesten. A Placebo legutóbbi látogatása óta jelent meg az együttes ötödik, Meds című albuma, de az új slágereken kívül régi dalok is hallhatók lesznek majd.

Járt már nálunk szintén a finn Rasmus is, amely vélhetően még mindig szép számú közönséget lesz képes megmozgatni nálunk, és miért is ne tenné, amikor tavalyi albuma, a Hide From The Sun is szép siker volt itthon. A HIM legjobb tanítványainak fellépése idején lesz a legmagasabb az egy négyzetméterre eső, darkosra maszkírozott tinilányok aránya a Szigeten, legalábbis két éve így volt.

Régebben volt viszont, amikor fellépett a Szigeten a belga dEUS, amely most újra visszatért, és tavaly Pocket Revolution címmel hosszú idő után albumot is jelentetett meg. A Tom Barman vezette zenekar az angolszász rockhatások mellett magán viseli a tipikusan kontinentális európai art-rock stílusjegyeit is, ezért különösebb előképzettség nélkül is élvezhető, könnyebben befogadható lesz a magyar közönség számára is.

A Nagyszínpad legfőbb hangulatcsinálója, Jovanotti is újra nekirugaszkodik, hogy felpörgesse a nézőket (eddig mindig sikerült neki, miért ne menne most is?), és a kilencvenes évek egyik hazánkban is nagy kultusznak örvendő alternatív rockzenekara, az észak-ír Therapy? is megmutatja, hogy igenis létezik még, sőt, új felállásban is képes azt a színvonalat nyújtani, amit két korábbi Sziget-fellépése alkalmából láthattunk tőle.

Szintén többször járt már nálunk a Prodigy is - az 1998-as Sziget egyik legemlékezetesebb mozzanata pedig az volt, hogy három nappal a koncert előtt a banda lemondta a fellépést. Igaz, azóta sok minden nem történt a punkelektronika úttörőivel: a közel tíz éve megjelent Fat Of The Land óta csak azt a bizonyos Liam Howlett-szólóalbumot és az első három alaplemez paródiájának is beillő Always Outnumbered, Never Outgunned-et hallhattuk tőlük. Ugyanakkor az is tény, hogy korán lenne még leírni a Prodigyt, hiszen mindig is hosszú ideig kísérleteztek, mire előrukkoltak valami újjal és forradalmival (ez csupán az említett legutolsó lemezre nem igaz), csak egy kicsit legyünk tehát szkeptikusak, fenntartva, hogy a végén legfeljebb alaposan meglepnek minket.