Hófehérke vagy Mickey egér helyett tankokat, bombarobbanásokat rajzolnak a háború elől Kárpátaljára menekült gyerekek

ZAPORIZHIA, UKRAINE - SEPTEMBER 16: Soldiers of the 47th Brigade, tank department, of the Ukrainian army are seen with the Leopard 2 at the Tokmak front as the Russia-Ukraine war continues, in Zaporizhia's Oblast, Ukraine on September 16, 2023. Vincenzo Circosta / Anadolu Agency (Photo by Vincenzo Circosta / ANADOLU AGENCY / Anadolu Agency via AFP)

Embert próbáló próbáló feladatra vállalkozott Nagy Tatjána. A Magyar Baptista Szeretetszolgálat beregszászi munkatársa azoknak – leginkább gyerekeknek – nyújt lelki segítséget az újrakezdéshez, akik a háború elől menekülnek Kárpátaljára. Ahová persze elkísérik őket a közelmúltban átélt borzalmas élmények. Tatjána a 888-nak elmondta, hogy a hozzájuk érkező gyerekek Hófehérke, Mickey egér vagy Szimba helyett katonákat, repülőket, tankokat, bombarobbanásokat rajzolnak.

Jánosy Károly: Pszichológiai végzettsége ugyan nincs, mégis a háború elől Kárpátalján menedéket kereső – és találó – gyerekek egyik lelki támasza. Hogyan tud megbirkózni a nem éppen hétköznapi feladattal?

Nagy Tatjána: Korábban sem volt idegen tőlem ez a fajta segítségnyújtás, hiszen a férjem baptista lelkipásztor, és a gyülekezetünkben sokat foglalkoztam gyerekekkel. Eleinte önkéntes munkát végeztünk, majd a páromat a vezetőség alkalmasnak talált arra, hogy a komolyabb feladatokat is ellásson, ezért felvették munkatársnak. Létezett a menekült gyerekek lelki gondozásával foglalkozó projektünk, és alkalmasnak találtattam arra, hogy ezzel is foglalkozzak, szóval, így kezdődött.

Jánosy Károly: A szükségből lett „terapeuta" mennyire tudja függetleníteni magát attól a sok borzalomtól, amelyekről a beszélgetések során hall?

Nagy Tatjána: Nyilván minket is megérintenek az elbeszélések során hallottak, de éppen az a dolgunk, hogy amennyire csak lehet, segítsünk feldolgozni az átélt traumákat. A felnőtteknek vezetett foglalkozások során azt tapasztaltam, hogy nem szívesen gondolnak vissza a háború során átélt rettenetes napokra, hetekre. Legalábbis, nem szeretnek beszélni ezekről, és amennyire csak lehet, megpróbálják kitörölni a fájdalmas, tragikus emlékeket, valahogy próbálnak megszabadulni ezektől, de ez egyelőre aligha sikerülhet.

Jánosy Károly: Kárpátalján mennyire érezni a mindennapokban a háborút? Lehet egyáltalán valahogy egyensúlyt találni a valós helyzet és a rémhírek között?

Nagy Tatjána: Nyilván sok a meg nem erősített vagy éppen minden alapot nélkülöző szóbeszéd. A bátyám is ott szolgál az orosz-ukrán határ mentén, de – érthető okokból – nem sokat mondhat az ottani helyzetről, hiszen ő is a frontvonal közelében van. A háború szerencsére messze van tőlünk, de hatásait így is mindenki érzi. S ugye, aki az ország keleti feléből érkezik, az bizony fájdalmas személyes tapasztalatokat is szerezhetett a pusztításról. Szóval a fegyverek dörgését ugyan nem halljuk, de a háború azért folyik tovább.

Jánosy Károly: A menekült családok gyerekei, hogyan élik meg a pusztítást? Maradandó nyomot hagyhatnak bennük az átélt szörnyűségek?

Nagy Tatjána: Valamilyen töredékes emlék mindig velük marad, teljesen nem lehet ezeket az emlékmorzsákat kitörölni, de gyerekek viszonylag gyorsan regenerálódnak a gondoskodó szülők és avatott szakemberek segítségével. Alighanem mindenki másképp dolgozza fel a háborús tapasztalatait. A kicsik talán hamarabb túllépnek a megpróbáltatásokon, de csak évek múltán derül ki, hogy azok a bizonyos nyomok, milyen mélyre vésődtek be. Akkor vág igazán mellbe a hétköznapi háborús valóság, amikor a művészet eszközeit használva idézik fel az átélteket, így akarják „elmesélni", a velük történteket. Ezek a gyerekek nem az ismert mesefigurákat, Hófehérkét, Bambit, kedves kis állatokat, hétköznapi tárgyakat rajzolnak vagy formáznak gyurmából, inkább katonákat, repülőket, tankokat, gránátrobbanásokat ábrázolnak. S persze azért ők sem szeretnek sokat beszélni szomorú tapasztalataikról. Engem megdöbbentett, amikor egy 12-13 éves fiú magával hozott egy menekülés közben talált géppisztoly-lőszert, és kulcstartót csinált belőle magának. Nehéz sírás nélkül hallgatni azt az óvodáskorú kislányt, aki azt mondogatta, hogy már biztosan nem él a papája, mert ott maradt a harcoktól sújtott Kramatorszkban, és azóta nem hívta őt. Azzal próbáltuk az édesanyjával vigasztalni, hogy csak azért nem jön a hívás, mert ott nincs térerő, nem lehet telefonálni.

Jánosy Károly: Már maga a menekülés ténye, az otthon pánikszerű elhagyása is megrázkódtatással jár, de milyen károkat okozhatnak a lelkekben a robbanások, a kiégett házak és a halottak?

Nagy Tatjána: Egyelőre fogalmunk sincs erről. A kérdésre csak jóval később kaphatjuk meg a pontos választ, de talán sokatmondó, hogy az ostrom után egy Mariupolból idemenekült család tagjai két napig egyfolytában csak aludtak. S micsoda képeket, videófelvételeket mutattak a szétlőtt városról, és mit meséltek arról ki, hogyan és mit segített nekik, hogyan jutottak ívóvízhez. A harcok miatt kis sem tehették a lábukat a házból. Sokan gyalogszerrel próbáltak kijutni a városból.

Jánosy Károly: Ön szerint mikor lesz vége a háborúnak?

Nagy Tatjána: Remélem, egyszer vége lesz, de, hogy mikor, azt csak a Jóisten tudja.