Pár hete nagy port kavart a hír, amely szerint verbálisan bántalmaztak óvónők egy autista kisfiút, akit gúnynéven is szólítottak – az eset úgy derült ki, hogy az édesanya diktafont rejtett a gyermek táskájába.
Amikor egy szülő már diktafont tesz a gyermek táskájába, már tudja, hogy nagy a baj,
valószínűleg nemcsak az „anyai megérzés” jelzőcsengői villognak, hanem látja a bántalmazás jeleit gyermekén – hát hogyan fordulhat elő, hogy diktafonra van szüksége? Miért nem elég az, ha jelzi, hogy probléma van, miért nem indul el egy belső vizsgálat, miért nincsenek arányos következmények?
Társadalomban élünk, ennek szabályainak megfelelően kötelező a törvényekben meghatározott kortól intézményekbe, óvodába, iskolába adni gyermekeinket. Ezek a másodlagos szocializációs közegek nemcsak a törvény kötelező betartása miatt, hanem a közösségbe szokás, a társas kapcsolatok fejlődése és szociális készségek fejlesztése miatt is elengedhetetlen. Onnantól kezdve pedig, hogy a gyermek része lesz egy ilyen közösségnek, intézmények, az életének nagy részére nem lát már rá a szülő:
nagy váltás, egészen pontosan egy életciklusváltás a család életében az, amikortól a gyermek megkezdi bölcsis, ovis, iskolás éveit.
A kisgyermek, akinek addig minden mozzanatáról, kis túlzással minden levegővételéről tudott a szülő, már egyre több időt tölt távol az otthontól, a szülő nem tudja már pontosan, mi történik vele napközben, annyi információ birtokába kerül csak, amennyit az intézmény kienged a maga szűrőjén keresztül, illetve amennyit a gyermek elmesél neki – vagy nem. Ez egy szenzitív bizalmi helyzet, amelyre vigyázni mind a szülő, mind az intézmény és legfőképp a gyermek érdeke.
Mivel a törvény arra kötelezi a szülőt, hogy beadja gyermekét az óvodába, iskolába, az intézménynek törvény által előírt, de úgy is mondhatnánk, kutya kötelessége megtenni mindent annak érdekében, hogy a gyerek testi-lelki biztonságát biztosítsa – és súlyos ügy, ha ezen mégis sérelem esik. Általános probléma, hogy nagy feszültség van a szülő és az intézmények között, hiszen a szülő biztonságban akarja tudni gyermekét, miközben keveset tud róla, az intézmény pedig védi saját magát – éppen ezért sajnos
túl sokszor fordul elő, hogy ennek érdekében elbagatellizálnak olyan ügyeket, amelyek a gyermekek biztonságát, testi-lelki jóllétét érinti. Túl sokszor – addig, amíg még egy is előfordul.
Ez egy rendszerszintű probléma, amely jelenléte pusztán az intézmény, mint fenntartandó munkahely oldaláról érthető, hiszen számukra is krízishelyzet ez, ha tudnak róla az a baj, ha nem tudnak, az a baj – viszont attól még, hogy érthető, nem ad mentséget az ügyek elmaszatolására. Mégis sok helyen ez történik: a maszatolás, bagatellizálás, sumákolás viszont csak akkor működik, ha eredményes, vagyis, ha a szülő is elhiszi, hogy ezt vele (valójában a gyermekével) meg lehet tenni és ő nem tehet ez ellen semmit, mert működik a csoportgondolkodás okozta gázlángozás és áldozathibáztatás.
Az intézmények démonizálása rossz irány, szerencsére még mindig jócskán többségben vannak azok, amelyek elérhető eszközeikkel felveszik a harcot a visszaélésekkel és határátlépésekkel szemben, folyamatosan napirenden tartják a pedagógusok képzéseit, nyitottak a szemléletváltásokra és a jógyakorlatok integrálására. Egy „elég jó” intézmény nem arról ismerszik meg, hogy nem hibázik vagy esetleg arról, hogy dacára az ellentétes tapasztalatoknak, unos-untalan kommunikálja magáról, hogy „ez egy jó hely, jó intézmény, jó pedagógusokkal” – azt, hogy jó-e vagy sem, majd úgyis eldöntik róla azok, akiknek tapasztalata volt róla. Az „elég jó” intézmény könnyen felismerhető: mégpedig a légkörről, amelyet megalkot és amelyben egy rendszert alkot a gyermek-szülő-pedagógus hármasa.
Az elég jó légkör megtart, biztonságot ad, ha hibázik elismeri, képes a korrigálásra, az elég jó légkör nem szorongat, nem hallgattat el, nem hibáztat és nem fenyeget.
Az „elég jó” tanulható és tanulni is kell: az egyetlen érdemes cél érdekében, ami nem más, mint az olyan sokszor hangoztatott gyermekek érdeke.
Amikor ez utóbbi sérül, a szülő pedig tehetetlen felmerül a kérdés, hogy hol a helye a nyilvánosságnak? Vajon segíthet a nyilvánosság abban, hogy ráirányítsa a figyelmet ezekre az ügyekre? Melyek azok az esetek, amikor jót tesz ez a gyereknek, szülőnek és a közösségnek is egyaránt? A kérdésekre nincs jó, illetve nincs egy jó válasz, a rövid-és hosszútávú következmények nagyban különbözhetnek, a kérdés azonban mindenképpen felvetendő. Ha másért nem, azért mindenképpen, mert ahogy az eddigi példák is mutatják, amikor ott van az a bizonyos fal, a szülő áttör rajta – ha nincs más, akkor ezzel az eszközzel, de áttör.