Veres Péter az újságírói sematizmus ellen

 

Szabad Nép:

Most már túlvagyunk rajta, hát elmondhatom, hogy én nem voltam jelen azon az emlékezetes Petőfi köri vitaéjszakán, amikor a sajtó és a tájékoztatás kérdéseiről volt szó. Nem is tudtam róla, csak utólag, mert nem kaptam meghívót. Én pedig hívatlan már nem megyek sehova, még híva is nehezen - körülbelül azt mondtam volna el, hogy mit tartok én a mai újságcsinálásban rossznak, helytelennek, elavultnak, unalmasnak "lejátszott lemeznek".

Egyszóval azt mondtam volna el, hogy szerintem az újságcsinálásban és a hírközlésben is a XX. kongresszus szellemében új stílus kell. Ezt ma már mindenki tudja és vallja, de milyen legyen az az "új stílus?"

Veres Péter Balmazújvároson született szerelemgyerekként 1897-ben. Anyja cselédlány volt. Négy elemit végzett, bojtárként, cselédként, summásként, napszámosként és vasúti pályamunkásként kereste kenyerét. 1914-től részt vett az agrárszocialista mozgalomban, autodidakta módon művelte magát. 1917-1918-ban katonáskodott, előbb az olasz fronton, majd a köztársasági hadseregben. A megszálló románok Brassóba internálták, ahonnan 1921-ben tért haza. 1922-ben alapító tagja lett az MSZDP balmazújvárosi szervezetének és a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetségének. Első írását 1928-ban a "Századunk" című folyóirat közölte, első könyve ("Az Alföld parasztsága" című írói szociográfia) 1936-ban jelent meg. A háború alatt többször munkaszolgálatra vitték; az ostromot Budapesten élte át.

Veres Péter

Már jó néhány év óta - és ez még most, e néhány hónap alatt se változott meg - azokban az emberekben, akiktől az újságok nyilatkozatot kérnek, azaz el nem fojtható gyanakvás vagy majdnem bizonyosság bujkál, hogy ezeket a nyilatkozatokat nemigen olvassa el senki, vagy ha bele is tekinget valaki, az se hiszi el. Azt se hiszi, ami pedig esetleg színigazság és tényvalóság. Ez ugyan így általában mégiscsak túlzás, de hát ki tehet róla, ha a nyilatkozó magáról "vergál", ti, ő sem igen szokta elolvasni a mások nyilatkozatait. Ezért adódik aztán elő az a furcsa helyzet, hogy a nyilatkozásra felkért emberek, a legtöbb esetben úgy viselkednek, mintha a fogukat húznák és egyáltalán nem látszik rajtuk, hogy örülnének annak, hogy a nevük és a véleményeik százezrek és százezrek elé jutnak. Így aztán nincs is kedvük hozzá és éppen ezért - tisztelet a kivételnek - a nyilatkozataik nem is nagyon szikráznak az elmésségtől és nemigen nyűgözik le az olvasót sem a határozottságukkal, sem az őszinteségükkel.

Szerintem - s magam is kérdem akarván ezt az új stílust, ezt íme el is mondom - ez az újságcsinálási sematizmus még nagyobb veszedelem, mint az irodalmi sematizmus, mert az csak néhány ezer embert bosszant és kevesek előtt kompromittálja az új irodalmat, de az újság-sematizmus milliók előtt rontja le a szocialista hírközlés és újságcsinálás becsületét.

Aztán - megint csak szerintem: hadd legyek most ez egyszer egészen szubjektív - azon is gondolkozni kellene, hogy ha már az egész országnak csak ez az egy igazán érvényes szavú és mindenhova eljutó újságja van - értem a Szabad Népet - helyes-e az, hogy még mindig inkább csak a mozgalmi emberekhez szól és nem az egész néphez? Világosan szólva: nem túl nagy helyet foglalnak-e el a mindennapi újságban az üzemi, pártmozgalmi és kormányzati hírek és események és nem túl kevés jut-e az ország és a nagyvilág, s hozzá persze az emberi élet általános kérdéseinek, beleértve az irodalom és művészet kérdéseit is?

1945-től tagja volt az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, a Nemzetgyűlésnek, majd az Országgyűlésnek. 1945-től ténylegesen 1949-ig ő töltötte be a Nemzeti Parasztpárt elnöki tisztét. 1947. március 14.-szeptember 24. között építés- és közmunkaügyi, majd 1948. szeptember 9-ig honvédelmi miniszter volt, aztán kiszorították a politikai életből és a paraszti gazdálkodásról vallott elképzelését is hatalmi szóval utasították el. 1949-től a Magyar Függetlenségi Népfront Országos Tanácsának, 1954-től a Hazafias Népfront Országos Tanácsának a tagja, 1954-1957 januárja között a Magyar Írók Szövetségének elnöke volt. Támogatta az új rendet, de mindig figyelmeztetett a torzulásokra. Az 1950-es években megírta a magyar paraszti élet fél századának legalaposabb enciklopédikus regényét ("A Balogh család története"). 1950-ben és 1952-ben Kossuth-díjat kapott.

De legyünk tárgyilagosak, amennyire az emberileg lehetséges, az utóbbi hónapokban már sokkal érdekesebbek és olvashatóbbak a lapok. Ez igaz, csakhogy az a kérdés, vajon a szerkesztés és megírás érdeme-e ez és nem inkább az önmagunkban is izgalmas eseményeké, amelyek különösen a XX. kongresszus óta "a szőnyegen forognak"?

Ezek az ilynemű izgalmak azonban - reméljük - nem tartanak örökké, hiszen ezek éppen azért voltak és vannak, hogy ilyennemű izgalmak ezután már ne legyenek. Tehát ne legyenek törvénytelenségek, amelyeket aztán el kelljen ítélni és helyre kellejen hozni és ne legyenek olyan hibák, amelyeknek a beismerései újabb izgalmakat szülnek.

Mit csináljon akkor majd az újság? Szerintem nagyon egyszerű a dolga: lehetőleg teljes, igaz és áttekinthető képet adjon ne csak a párt és a kormányzat, hanem az ország és nagyvilág, sőt a mindennapi emberi élet legfontosabb eseményeiről is.

Azonban megálljunk: az új stílus abban is nyilvánuljon meg, hogy majd az összes érdekeltek együttesen formálják ki ezt az új stílust. Beszéljenek a tudósok, művészek s mind a többiek a saját gondjaikról, én pedig most hadd maradhassak az irodalomnál és annak a kívánságaiból hadd adhassak elő egynéhányat.

Előljáróban hadd mondjak el egy nagyon természetes és hitünk szerint nem túlságosan önző kívánságot. Mikor látják már be az újságok szerkesztői, hogy nem lehet helyes és nem lehet igazságos, hozzáteszem, a igazi népművelés szempontjából sem lehet hasznos az a régi és máig is élő gyakorlat, hogy teszem azt - egy három hétig élő s aztán az örök filmtemetőbe vándoroló filmmel vagy egy kisség néha még bárgyú színdarabbal is sokkal többet foglalkoznak, azoknak sokkal nagyobb hírverést csinálnak, mint akár az olyan könyveknek is, amelyek évekig, évtizedekig, esetleg - mit tesz isten? - évszázadokig élnek. Igaz, hogy a film, még a legostobább és a legrosszabbul megcsinált film is sokszorta több emberhez szól egy időben, mint a könyv. De jó volna már végre megtanulni, hogy a sokáig élő könyv az időben behozza ezt a hátrányt, mert az évek, esetleg évtizedek és évszázadok során százezrek és milliók nevelődnek rajta. Erős bizonyság kedvéért (ha erre egyáltalán szükség van: lásd Vörösmarty hazafias és Petőfi szabadság verseit, de másokét is és az egyéb írásokat is!) még az is megeshetik, hogy - mondjuk - Illyés Gyula néhányezer példányban megjelenő kötetének némely szép és nagy versei a majdani iskolai tankönyvek és olcsó tömegkiadások révén milliónyi olvasóhoz jutnak el. Ha nem előbb, majd a költő halála után, mert Magyarországon ez az örökölt szokás. (Illyés Gyula, kedves barátom megbocsátod nekem ugye, hogy arról az undok halálról éppen a te neved mellett szólok, de a költészet életéért teszem. Különben a bátor költő nem fél a haláltól se, mert hátha reá az örökélet vár. Ezt a bátorságot éppen a legutolsó kötetedből olvastam ki.)

Konklúzió: Nagyműveltségű, bátor, okos és igazságos kritikusokra van szükség a napilapoknál is, különösen most, amikor nem hetilapok és irodalmi lapok végzik az ország szellemi irányításában a fő munkát, hanem a Szabad Nép.

Még az se volna baj, ha ezek a kritikusok írók és költők volnának. Láttunk már ilyent. Anatole France is a Temps kritikusa volt és tanú vagyok rá, hogy még most is olvashatók az ottani bírálatai. És persze az se legyen baj, ha néha-néha a saját véleményüket írják. Mert amelyik írásról és könyvről egy másik igazi írónak egyéni véleménye, különvéleménye van, arról az íróról és arról a könyvről holnap-holnapután biztosan majd kialakul a közvélemény is. Nem tudom, érthető vagyok-e: az ilyen író mindig mond valamit!

De abbahagyom ezt most, mert az általam javasolt új stílus kialakítása érdekében mások is - írók, tudósok, művészek - hadd szólhassanak hozzá. Igenám - mondhatja a szerkesztő - de a július 18-21-i párthatározatról, vagy legalább annak az irodalmi vonatkozásairól még egy szót sem szóltam!

Dehogynem! Mindig arról beszéltem! Hát az, hogy az a levél megjelenik a lapban, nem hozzászólás? Én úgy vélem, ez lesz a leghitelesebb nyilatkozat az új stílus és az új párthatározatok mellett.

Veres Péter

Cikkeivel részt vett az 1953-1956 közötti írói mozgalomban; 1956 júniusában ő is köszöntötte Nagy Imrét a hatvanadik születésnapján. 1956. október 23-án a Bem téren ő olvasta fel az Írószövetség nyilatkozatát. Jóval később kiadott naplójának tanúsága szerint a forradalomban a megtisztított szocializmus és a nemzetté válás együttes esélyét látta, de tartott a túlzásoktól; november 1-jén az ő neve is ott szerepelt az utcai önbíráskodások ellen fölszólaló kilenc neves íróé között. A Corvin köz szabadságharcosai őt akarták miniszterelnöknek. Október 31-én - némi vita után - a Petőfi Párt néven újjáalakult parasztpárt írókból álló irányító testületének tagjává választották. 1956. december 28-án ő elnökölt az Írószövetségnek a forradalom mellett hitet tevő közgyűlésén. A kádári hatalmat konszolidálni igyekvő Irodalmi Tanácsban való részvételt visszautasította, többször kihallgatták, a belügyi szervek pedig szorgalmazták a letartóztatását is. Az 1960-as évektől amolyan "mindenes" lett, a népben-nemzetben való gondolkodás etikáját szorgalmazta. Népszerűségét a hatalom megkísérelte kihasználni, többször kitüntették, de erkölcsi életfelfogására az átformálódó kádári Magyarország egyre kevésbé tartott igényt. Budapesten halt meg 1970-ben.