Menekülés a vasfüggöny mögül

 

Visszaemlékezés a sztálinvárosi '56-os eseményekre

Amikor a Vörös Hadsereg megtámadta Budapestet, a város forradalmi bizottsága felhívással fordult a lakossághoz: önkéntesek jelentkezését kérte: jelentkezzenek a laktanyáknál fegyverekért, hogy felkészülhessenek a város védelmére, ha azt is orosz támadás érné. Mi is jelentkeztünk, egy baráti társaság a műszerüzemből - feleségeinkkel együtt. Felszereltek bennünket egyenruhával, fegyverekkel, kézigránátokkal, amiket hazavittünk a lakásunkra.

Dunapentelét repülőgépekkel is támadták a szovjet csapatok

Nem is késett sokáig az orosz támadás. Az Alföldről Dunaföldvárnál jöttek át a tankcsapatok. Délről támadtak, de erős ellenállásba ütköztek. A forradalom oldalára átállt légvédelmi alakulatok gépágyúkkal vették körül a várost, úgy védték a támadókkal szemben. A gépágyúk nemcsak a repülőgépek támadásai ellen voltak kíválóak, hanem a harckocsik ellen is. Városunk így több napig képes volt ellenállni a támadásoknak.

A forradalom történetéből ismerjük a "szocialista város" munkásainak hősies ellenállását, amely bizony nagyon sok halottat, és sok-sok sebesültet produkált. Sajnos korábban a városba telepített kommunista görögök egy éjszaka hátbatámadták a várost védő katonákat. Ennek "eredménye" is több halott és sebesült lett. Ezeket az orvtámadókat a forradalom után Csehszlovákiába telepítették. A sors iróniája, hogy a szovjet hadsereg több napi heves harc után, november 7- én, a "Nagy Októberi Szocialista Forradalom" 39. évfordulóján foglalta el Sztálinvárost. Éjszakára kijárási tilalmat rendeltek el. A legkisebb mozgásra vagy fényre odalőttek.

Béke - oroszul mír

Mivel lakásunk - egy első emeleti saroklakás - a város főútvonalára nézett, az első éjszakákat a pincében töltöttük. A harmadik éjszaka azonban fent aludtunk, ami majdnem végzetessé vált számunkra. Az előttünk levő téren egy tank őrizte a pártházat. Éjfél után belelőtt ágyúval a lakásunkba. Szerencsénkre a hálószoba és a nappali között levő fal irányában érte találat, s így nem tudta áttörni a külső falat. Ha kissé jobbra csapódik be a lövedék, a hálószobánkat robbantja szét, velünk együtt, ha pedig kissé balra jön a találat, a nappaliban elhelyezett néhány láda kézigránát robbant volna fel. (1990-ben - a forradalom óta először - hazalátogattam, és felkerestem régi lakásunkat, a becsapódás helye még akkor is felismerhető volt. Betömték, bevakolták, de a robbanás helyén más színe van a falnak.)

A híres Rákóczi adót, amely Dunapenteléről sugározta adásait, a műszerüzemünk készítette. Egy Ikarusz busz utánfutóján volt a leadótorony, a buszban az adókészülék a személyzettel. A busz a városban és a város körül állandóan változtatta a helyét, hogy ne tudják bemérni. Nagyon emlékezetes számomra a rádió 1956. november 7-én, délután 1 óra 53 perckor sugárzott utolsó mondatai:

"A szovjet tankok és légierők támadják Dunapentelét...
A harc változatlan hevességgel továbbra is folyik...
Adásunkat bizonytalan időre megszakítjuk...
- Rákóczi adó, Magyarország -"

Az orosz tankok lecövekelték magukat a pártház, a tanácsház, a rendőrség és a vasmu főbejárata előtt, valamint minden nagyobb útkereszteződésnél.
A Nagybudapesti Munkástanács sztrájkfelhívását a vasmű munkástanácsa nem szavazta meg, de közmegegyezéssel elhatároztuk, hogy sztrájkra buzdítjuk a munkásokat, kértük, hogy vállaljunk szolidaritást a pesti munkatársainkkal.

A következő napokban sokan elmenekültek, főleg azok, akik aktívan részt vettek a forradalomban. Féltek a megtorlástól. Sokat töprengtünk mi is a feleségemmel: Menjünk? Ne menjünk?

Tagja voltam a munkástanácsnak, lelkesen agitáltam a sztrájk mellett, s aláírásunk ott volt a laktanyában arról, hogy átvettük a fegyvereket és a kézigránátokat. A város vezetősége kihirdette, hogy a fegyvereket be kell szolgáltatni: "Mindenki, akinél fegyver van, vigye vissza a laktanyába, vagy vigye a városháza elé." Attól féltünk, hogy a fegyverek leadásánál lefognak bennünket, ezért egy éjszaka elástuk a Duna-parton egy építkezés csatornázásában.

Sokáig nem történt semmi, a munkát felvettük, a rend kezdett helyreállni. Elérkezett karácsony, jött a hideg tél. Január második felében már hallani lehetett, hogy ezt is, azt is elvitték a pufajkások kihallgatásra. Voltak közöttük munkástanácstagok, és olyanok, akik a laktanyában felfegyverezték magukat. Nekem különösen volt félnivalóm! A káderlapomon nyilvántartották, hogy Rákosiék alatt hosszú éveket töltöttem különböző börtönökben és kényszermunka-táborokban - többek között a Markóban, a Gyorskocsi utcában, Márianosztrán az MZ-n (MZ: magánzárka osztály). Nyílvántartották azt is, hogy a börtönbüntetésemnek az amerikai követséggel való kapcsolatom volt az eredője. Rossz pontként volt följegyezve az is, hogy a II. Magyar Hadsereg katonájaként kint voltam a Don-kanyarban és ott - Uram bocsá'! - egy tűzkeresztet is kiérdemeltem. Ráadásul teljes erőbevetéssel dolgoztam munkahelyemen a forradalom mellett...

A rossz hírek hallatán felvetettem a menekülés kérdését azoknak a munkatársaimnak, akikkel együtt fegyvereztük fel magunkat. Nálunk jöttünk össze a megbeszélésre feleségeinkkel együtt. Mérlegeltük, megtárgyaltuk, mi vár ránk, ha maradunk. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk. Egy hét gondolkodási időben állapodtunk meg. Egy hét múlva újra nálunk találkoztunk, és megbeszéltük a részleteket. Mivel addigra a nyugati határt az oroszok és az őket kiszolgáló magyar barátaik, az új - pufajkás - karhatalom lezárta, így csak a déli határ, Jugoszlávia jöhetett számításba. Csoportunk egyik tagjának a felesége bolyi volt. Ez a falu a Pécs és Mohács közötti út mentén feküdt, közel a határhoz. A feleség ott született, ott nőtt fel, ismerte jól ezt a határrészt, és szülei '56-ban is ott laktak.

Dunapentele, Béke tér, végállomás - indulás

Február 1-jén, pénteken este összecsomagoltunk, és másnap korán reggel találkoztunk a Béke téri buszmegállónál. Megvettük a jegyeket a Pécsen keresztül Mohácsra menő buszra. Amíg az indulásra vártunk, a ma Kanadábán élő barátommal a kioszknál megvettük az aznapi újságot. Ahogy az első oldalra rápillantottunk, rémlátomásnak beillő kép tárult elénk. A címlapon nagy betukkel ez állt: "Lezárták a jugoszláv határt!", és a cikk ismertette a Minisztertanács rendeletét, amely letartóztatást és börtönbüntetést helyezett kilátásba azoknak, akiket ott elkapnak.
- Gyorsan dugd zsebre! - mondta a barátom. - Ha az asszonyok meglátják, azonnal visszafordulnak!

Amikor Rákosiék felépítették a vasfüggönyt, a határtól mintegy 20-25 kilométer széles, úgynevezett határsávot létesítettek, az ott lakókat ellátták határsáv-igazolvánnyal. Ha a kívül lakók be akartak menni a határsávba, a lakóhelyük rendőrségétől erre engedélyt kellett kérni, amit visszatéréskor be kellett szolgáltatni. Ha valaki ennek hiányában utazott a határ közelébe és elfogták, akkor letartóztatták, bíróság elé állították, és öt évig terjedő börtönbüntetést is kiszabhattak rá.
A busz előállt, s mi szépen felszálltunk. Elindultunk az ismeretlenség felé...

Soós József

forrás: http://www.hhrf.org/rmsz/03okt/031023.htm

Sztálinváros a Szabad Neten:

Egy hónap múlva megkezdik a szén kokszosítását a Sztálin Vasműben

Indulás előtt a Sztálin Vasmű új ércelőkészítő és tömörítőműve