Dave Gahan új szólólemeze

Második önálló szerzői albumát jelenteti meg Dave Gahan, aki megelégelte, hogy hosszú évekig csak Martin Gore szerzeményeit énekelte a Depeche Mode-ban, és négy éve kiadta első szólóalbumát. Most itt a következő!

A Depeche Mode énekese, Dave Gahan hosszú évekig volt "csupán" frontembere a zenekarnak, vagyis elénekelte a dalokat, és a közönség felé is ő volt az együttes arca, ám a dalszerzés feladata túlnyomó részben Martin Gore-ra hárult. Gahan csak 23 évvel a Depeche Mode eredményes karrierjének kezdete után jutott el odáig, hogy dalszerzőként is debütáljon: ez volt a Paper Monsters lemez 2003-ban.

Az album annyiban talán meglepetésként hathatott a Depeche Mode-rajongók számára, hogy volt egy kis tradicionális rock-mellékíze a lemeznek, és az anyazenekartól megszokott elektronikus körítés a háttérbe szorult. A lemez fő témája egyértelműen Gahan korábbi kábítószeres pokoljárása volt, és ezeket a démonokat "űzte ki" magából végre a személyes hangvételű dalokkal. A Paper Monsters - mint minden olyan lemez, amely egy fanatikus rajongótáborral rendelkező zenekar megszokott irányvonalától eltér kicsit - megosztotta a közönséget, de alapjában véve sikeres volt, ha azt vesszük, hogy az volt a célja, hogy megmutassa a világnak a szerző Dave Gahant az énekes Dave Gahan után.

Azóta egy albummal jelentkezett a Depeche Mode (Playing The Angel), melyen már három Gahan-szerzemény is szerepelt, közülük a Suffer Well kislemezen is kijött. Ezt a három dalt Andrew Philpott és Christian Eigner közreműködésével szerezte Gahan, és ez a kreatív triumvirátus olyan jól működött, hogy ez maradt a felállás az új, idén megjelenő szólólemez, az Hourglass esetében is.

Mint ahogy azt már jó előre beharangozták, a lemez a Paper Monsters-szel szemben valóban inkább rokonítható a Depeche Mode zenei világával, vagyis hűvös, gépies elektronikus alap, ehhez társul Gahan elidegenedett hatást keltő éneke. Az első kislemezdal, a Kingdom például egy az egyben felférne valamelyik kései Depeche-lemezre a maga elektropopos hangzásával, míg más dalok már inkább a Nine Inch Nails indusztriális rockzenéjét idézik meg.

Aztán ott van a lemez egyik csúcspontja, a Saw Something, melyben az énekeshez hasonlóan hányatott életű zenész, John Frusciante (Red Hot Chili Peppers) gitározik, és ugyan Gahan már sokkal jobb passzban van, mint a Paper Monsters-ben megénekelt korszak idején, azért most is az élet sötétebbik feléről dalol.

A 45 éves énekes a bőréből tehát már nem tud és nem is akar kibújni, és csinált egy olyan lemezt, amely minden szempontból tükrözi az egyéniségét, és így nem véletlen, hogy leginkább úgy hangzik, mint a Depeche Mode, amely értelemszerűen Gahan jelenlététől is olyan, amilyen. De mégis, ha valamit, akkor azt mutatja meg a lemez, hogyan hangzana a Depeche Mode, ha nem Gore, hanem Gahan lenne a főnök, és az eredmény még a legnagyobb Mode-fanatikusok számára is pozitív csalódás lehet.