Tekergés a katarzis felé - Current 93 lemezbemutató Londonban

Current 93 a Union Chapelben

David Tibet és állandóan változó felállású zenekara, a Current 93 most először lépett fel a londoni Union Chapelben, pedig Tibet világához talán ez a viktoriánus neogótikus templom illik legjobban. Az 1990-es évektől működik koncerthelyszínként, de továbbra is tartanak istentiszteleteket, illetve fogadnak hajléktalanokat is.

A körülbelül 900 férőhely legalább háromnegyede megtelt, talán kevesebb extravagáns öltözetű vendéggel, mint általában, viszont a főleg harmincas-negyvenes közönség férfitagjainak többsége megszakállasodott, hol skandináv metálost idézően, hol hipszteresen. Az Union Chapel meg gyönyörű, a karzaton végig mécsesek pislákolnak, a színpad fénytechnikája minimális.

Előzenekarként Macgillivray kezd, egy fiatal lány autoharppal, zongorával vagy éppen kíséret nélkül skót népdalokat formál a maga képére. (A Macgillivray amúgy egy klán neve, de még Tibet sem tudta a hölgy valódi nevét.) Ceremóniamentesen sétál be, hosszú fekete kabátban, és nem is beszél a negyedik számig, amikor a dal gyűjtéséről mond némi információt. Hol visszajátssza saját énekét és arra énekel rá, hol enyhén torzított effekteket használ az autoharphoz, egy dalban pengeti és ütögeti hangszerét; olykor visszhangosítja saját hangját vagy hangszerét. Kereshetnék valamilyen jelzőt a "folk" elé, de lehet, csak félrevinne. Jól használja nagy hangterjedelmét és ügyesen zongorázik, de összeségében az a benyomásom, hogy drámaibbnak szeretne hangzani, mint amilyennek sikerül. A végén ugyanolyan egyszerűen sétál ki, ahogyan bejött, hátrahagyva loopolt hangját. B

Nagy meglepetés, a felkonferálás szerint különleges esemény, hogy Shirley Collins eleget tett Tibet meghívásának, egyrészt mert már 78 éves, másrészt már vagy huszonöt-harminc éve nem énekelt színpadon, nem adott ki saját albumot, csupán ír vagy előadásokat tart népdalokról, gyűjtésekről. Egyébként pedig élő legenda, mindenféle kitüntetéssel, sokak szerint Anglia legkiválóbb népdalénekese. El is mondja, hogy egyedül Tibet kedvéért vállalta a fellépést, akinek már sikerült korábbi Current 93-lemezeken is közreműködésre bírnia, a legújabb albumon pedig egy dalba is belefoglalta nevét mint "Goddess Shirley". Először az All The Pretty Little Horsest adja elő ülve, gitárkísérettel, majd egy hosszabb lélegzetű dalt, amihez előbb némi magyarázatot fűz, nagyon kedélyesen és hozzáértően beszélve a sétáról/úton levésről mint toposzról a népdalokban. És aztán el is rontja az első versszakot, hiába, nincs gyakorlatban, de mindezt olyan profin és szeretetreméltóan teszi, hogy mindenki úgy érzi, mint a közönség egyik tagja, aki bekiabálja, hogy "We love you, Shirley!", ami után ő is biztosít minket arról, hogy ez kölcsönös. Sajnos csak két dal, de így is A+.

Ezután a Current 93 következik, a szokásos sokadalom a színpadon, tízen vannak Tibettel együtt. Nem beszél a I Am the Last Of All the Field That Fell című új lemezt bemutató rész alatt, csak folyamatosan sorjáznak a számok, egymásba úszva. A lemezt itt lehet először kapni, így szerencsére nincs felesleges tapsikolás és bekiabálás a számok elején. Andre Liles indít thereminszerű hangokkal, de aztán talán Tony McPhee gitárosnak (a 60-as években alakult bluesos/rockos The Groundhogs vezetője) és Carl Stokes dobolásának köszönhetően "rockos" irányt vesz a koncert - már amennyire a Current 93 rockos lehet, indusztriálból neo-folkba tartó lemezeivel, de azért ki-kicsangitva a hard-rock vagy a metál felé. Hiába tekeri a tekerőlantot Ossian Brown, fújja Jon Seagroatt a basszusklarinétot, szaxofont vagy éppen a fuvolát, ők nincsenek igazán jól kihangosítva.

Ettől eltekintve tiszta és dinamikus a megszólalás, és minden a mezítlábas és borosüveget húzogató Tibet kántáló énekét szolgálja ki. Ő továbbra is is rendkívül szuggesztív előadó, olykor suttog, olykor szinte köpködi a szavakat, Folyamatosan épülnek egymásra az ide-oda kalandozó szólamok, az említett rockos hangzást jól ellensúlyozza Reinier von Houdt "jazzes" zongorajátéka és James Blackshaw "klasszikus" gitár- illetve basszusgitárjátéka. Majd’ minden szám mintha valamilyen katarzis felé tartana, de aztán mégsem jut el addig, csak folyamatosan, spirálszerűen kanyarognak a motívumok. Tibet szövegeiben továbbviszi az előző album képeit, és talán akkád és kopt keresztény tanulmányainak köszönhetően a szokásosnál is több történelmi és bibliai utalást használ. Másrészt a saját képeivel is eljátszik és továbbszövi őket, talán azért is, mert az új albummal egyidőben jelent meg összegyűjtött dalszövegeinek kötete, annak lezárása valószínűleg a régi szövegek újragondolásara is késztette.

A koncert igazán csak a második felére, illetve a ráadásra lendül be, nyílván egy lemezbemutatón ez nem annyira meglepő. A hosszan megváratott közönségnek aztán a ráadás előtt elmondja Tibet, hogy milyen boldog, hogy Shirley Collins eljött, meg hogy mindenki eljött. Tony McPhee előtt is lerója tiszteletét, egyrészt azzal, hogy elmondja, hogyan használta az egyik kihajtható Groundhogs-lemezborítót a 70-es években arra, hogy az arcát eltakarva példaképeként léggitározzon a tükör előtt; valamint azzal is, hogy az Imperium V, a Black Ships Ate The Sky és a Lucifer Over London után leugrik az első sorba, és onnan csodálja McPhee gitározását, mivel egy Groundhogs feldolgozással zárul az este (lásd a fenti videón). Illetve nagy rohammal a CD-ket, LP-ket és a szövegkönyvet áruló pult felé. A lemezbemutatós megilletődöttség miatt én meg adok egy B+-t.