Csorba László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója azt hangsúlyozta a tárlatvezetés előtti köszöntőbeszédében, hogy a kiállítással alapvetően gondolkodásra szeretnék késztetni a látogatókat. „Ez a kiállítás egy kicsit bonyolultabb nyelven beszél"- mondta a főigazgató.
Aki végignézi, annak néhol szembesülnie kell a hazugságokkal is."
A Rejt/Jel/Képek '56 című kiállításon ugyanis párbeszédbe bonyolódik egymással az, ahogyan a résztvevők és a szemtanúk látták az '56-os forradalmat, azzal, ahogyan aztán a kádári propagandagépezet igyekezett beállítani az eseményeket.
„A tárlat sajátossága, hogy
ötvözi a klasszikus képzőművészeti kiállítás és a történeti installációk elemeit"
– mondta az Origónak Csorba László. „Pár éve az NKA miniszteri keretének támogatásával megvásároltuk Sümegi György művészettörténész különleges értékű magángyűjteményét: az 1956-ban, az események forgatagában született, majd azokra visszaemlékező, főképp grafikai alkotások sorozatát.
A több mint 300 mű a lehető legszélesebb skáláját nyújtja az élményeknek, benyomásoknak, megközelítéseknek, szempontoknak
– több évtizedes szorgalmas gyűjtőmunka eredménye. Miközben pedig kiállításunk falán körbefut ez a csodálatos képanyag, a belső terekben fotókból, szövegekből, tárgyakból érdekes, a képekkel beszélgető, néha feleselő, néha egyetértő installációkat állítunk fel. Az egésznek van egy nagyon laza időrendje is, az utca forradalmától a megtorláson át a kádári konszolidációig, illetve a nem felejtő, ellenálló emlékezésig."
„Forradalmi időkben semmi sem olyan hatásos, mint a szimbólumok bukása" – idézte a kiállítás egyik főkurátora, Ihász István történész-főmuzeológus.
Márpedig a mi '56-unkhoz nagyon komoly szimbólumok bukása kapcsolódik."
A kiállítás pedig már az első pillanatban be is mutatja ezt, hiszen az első terembe lépve
azonnal a ledöntött Sztálin-szobor keze fogadja a látogatókat.
A szobor darabjai a legkülönbözőbb helyekről, pincékből, padlásokról kerültek elő, a Nemzeti Múzeum Állandó Történeti Kiállításában őrzött darabjának az az érdekessége, hogy Pécsi Sándor, a híres színész kapta meg a szobordöntőktől. A színész, amikor megtudta, hogy darabolják a szobrot, autójával a helyszínre hajtott, és kért egy darabot a forradalmároktól. Bizonyára az ismertsége lehetett az oka, hogy egy egész kézfejet kapott. Ez az utókor szempontjából nagy szerencse, hiszen ez a legnagyobb, egyben maradt ismert rész a szoborból. Pécsi Sándor a kezet a kertjében őrizte éveken át, de a halála után a család elásta azt a kertben. Csak 1986-ban került elő, akkor vásárolta meg a múzeum.
Ugyanígy hangsúlyos helyet kap a bukott szimbólumok között
a nemzeti zászló, amelynek a közepéből kivágták a címert.
„Az első terem az első napok történéseit mutatja be, a második már a tényleges harcok idejét." – kezdte a tárlatvezetést a kiállítás másik kurátora, Gál Vilmos történész-főmuzeológus. – „Ahogy megyünk tovább, talán sokaknak meglepetés lesz, hogy egészen 2006-ig jutunk el. Tehát itt
olyan képzőművészeti alkotásokat is bemutatunk, amelyek reflexiók 1956-ra, a 60-as évektől kezdve egészen a 2000-es évekig.
Az utolsó darabok a 2006-os 50. évfordulóra készült plakáttervek lesznek."
Amint Gál Vilmos elmondta, az '56-os forradalom idején a művészek rendszeresen örökítették meg az utcákon zajló eseményeket. Voltak, akik csak félve, a kapualjakból készítettek vázlatokat, Amberg József viszont leült az utca közepére rajzolni, alkotni – neki 27 műve is szerepel a kiállításon: a napközben készített rajzait esténként otthon festményekbe, akvarellekbe öntötte.
Amberg művei mellett hangsúlyosak Marosán Gyula Magyarországon, majd később emigrációban készített grafikái, és rajtuk kívül Borsos Miklós, Szántó Piroska, Nagy Éva, Kusztos Endre és Ambrus Győző is készített sorozatot a forradalmi eseményekről, egészen a menekülés, az ausztriai menekülttáborok mindennapjaiig. A kiállítás igyekszik bemutatni a korabeli utcai képzőművészetet is.
További érdekesség, hogy
egyes rajzokhoz hosszas kutatómunka eredményeként olyan fotókat is sikerült a fényképtárból párosítani, amelyek témájukban sokszor az utolsó részletig, még a látószögükben is megegyeznek.
A harcokat bemutató terem végében már a menekülés és a megtorlás idejéből, illetve témájában is szerepelnek alkotások. Itt a képzőművészethez szépirodalmat is társítottak, tehát versek is megjelennek a falakon – például lengyel szerzőktől, hiszen a forradalom kitörésében is szerepet játszott a lengyelekkel szembeni szolidaritás, azután pedig a lengyel nép juttatta a legtöbb adományt Magyarországra a forradalom idején.
Lengyel művész, Franciszek Starowieyski alkotása az a két, síró galambot ábrázoló litográfia is, amelyek
a kiállítás legértékesebb darabja, Marc Chagall Anya gyermekével című képe
mellé kerültek a falra.
„Nemcsak a pesti utcán rajzoló hazai művészeket, hanem a 20. századi képzőművészet legnagyobbjait is megragadta a forradalom élménye és hatása" – mondta az Origónak Csorba László főigazgató, amikor a Chagall-litográfia megérkezett a Magyar Nemzeti Múzeumba. „Közülük is kiemelkedik Marc Chagall: Mère et enfant című képe, amely a párizsi Irodalmi Újságban jelent meg 1970. november 15-én. A lap az emigráns magyar irodalom egyik legrangosabb orgánuma volt, a szerkesztőség élén Méray Tiborral. Chagall a Szovjetunióból költözött át Párizsba az 1920-as évek első felében, még azelőtt, hogy a terror kibontakozott volna, így mély szolidaritást érzett a magyar forradalom iránt, amelyet éppen a szovjet tankok tapostak el. Jól ismerte a francia értelmiséggel szoros kapcsolatokat ápoló magyar 56-os emigránsokat, így kerülhetett sor a litográfia közlésére."
A kép központi eleme egy madár, nyilván galamb, a bibliai elbeszélésből is ismert békejelkép, amely azonban nem szárnyal, hanem óvóan átölel.
A gyermekét karjában tartó anyát óvja, ezt a szintén sokezer éves életvédő, értékvédő szimbólumot, a profán falusi madonnát és a belékapaszkodó kisdedet. A jobb alsó sarokban pedig ég a város: jól érthetően fölismerjük az ostromlott Budapestet, amely ki van szolgáltatva a túlerejű pusztításnak. Azon a litográfia-példányon, amely az Irodalmi Újságban megjelent, Chagall odaírta a házak alá az évszámot: 1956."
Csorba László azt is hozzátette: a kép ikonográfiai
szimbóluma annak, hogy 1956, az első antisztálinista forradalom valóban világtörténelmi jelentőségű esemény volt.
A kép Magyarországon még soha nem volt kiállítva, múzeumi holléte sem volt ismert. Komoly kutatómunka eredményeként a Magyar Nemzeti Múzeum művészettörténésze, Gödölle Mátyás bukkant rá a nizzai Marc Chagall Nemzeti Múzeum gyűjteményében.
A forradalom titkos művészetéről szóló kiállításnak a menekülés időszakában, főként Ausztriában készült grafikai alkotásokat bemutató termében találhatóak például Görgényi István képei is, aki 60-nál is több '56-os témájú festményt készített, majd a rejtőzködés időszakában mindet átfestette:
csendéleteket festett a vászonra, és csak a 90-es években végzett restauráció során derült ki, hogy ha leszedik a felső festékréteget ezekről a képekről, akkor '56-os festmények kerülnek elő.
A megtorlás időszakát bemutató teremben még a többi helyiségre jellemző félhomálynál is nagyobb sötétség fogadja majd a hivatalos megnyitó után a látogatókat: pusztán a műalkotások lesznek megvilágítva. Itt látható Anna Margit Akasztott bábu című festménye, amely a Chagall- és Kondor Béla-művek után a legértékesebb darabja a kiállításnak.
Az időben 1957 elejét megidéző teremfalnál már megmutatkozik a Rejt/Jel/Képek '56 jellegzetessége:
„A forradalom melletti alkotásokkal szemben ellentétként megjelennek a kádárista alkotások:
az, hogy a Kádár-korszakhoz hű, vagy azt kiszolgáló képzőművészek mit gondoltak '56-ról, illetve mit rendeltek meg tőlük" – fogalmazott Gál Vilmos. A kurátor arra az érdekességre is felhívta a figyelmet, hogy 1957-ben volt egy nagy, országjáró ellenforradalmi kiállítás, amelyhez
a muzeológusok bizonyíthatóan hamisítványokat készítettek.
A terem vitrinjeiben megtalálható néhány olyan tárgy – elégetett könyvek, törött lemezek -, amelyeket a muzeológusok maguk tettek tönkre, akkori megfogalmazás szerint „rekonstruálva", hogyan égettek el a forradalmárok Engels-műveket, törtek szét Lenin beszédeit tartalmazó lemezeket vagy gyalázták meg a Rákosi-címert. Mindezek a tárgyak annak idején leltárba kerültek a múzeumban. Akkortájt még nem kezdődött meg az elhallgatás időszaka: Kádár Jánosék maguk sem tudták, hogyan viszonyuljanak '56 témájához, és még megjelenhetett a kérdés a közbeszédben.
A kiállítás a Kádár-címer születését is bemutatja, a tervező, Légrády Sándor különböző címerváltozatain keresztül. De a falakon láthatóak – az egész kiállítást végigkísérő, falakba lőtt golyónyom-minták mellett azok a feliratok is, amelyekkel a korabeli ellenállók próbáltak üzenni az utcákon: a MÚK (Márciusban újrakezdjük) vagy a (F)Éljen Kádár! mellett a KÁDÁR APRÓ DÖGEI-falfelirat is feltűnik, amely a Kádár-kormány tagjainak, Apró Antalnak és Dögei Imrének nevét felhasználva hozott létre egészen más üzenetet. Magának
Kádár Jánosnak a dolgozószobáját is felidézi egy iróniát sem nélkülöző installáció,
miközben egymásnak felelget például egy amatőr fafaragó Kádárt és Hruscsovot elragadtatással bemutató alkotása és Kondor Béla Kádár-ellenes festményei, vagy grafikák a világhírű Szalay Lajostól, akit Picasso saját magánál is nagyobb tehetségnek tartott.
A kiállítást egy olyan folyosó zárja, ahol különböző installációs elemek vezetik a tekintetet Nagy Imre 1989-es újratemetésének időpontjáig. Találhatóak itt a 301-es parcella emlékmű-pályázatára beadott tervek, emigrációban készült emlékérmek vagy fiatal, mai művészek rendszerváltás után született plakátjai.
Szintén a kiállítás anyagához tartozik majd
egy T34-es harckocsi
is, amely 5 hónapon keresztül fog a Múzeumkertben állni, az Arany János-szobor mellett. A harckocsi annak is emléket állít, hogy az '56-os forradalom alatt a Múzeumkertben is harcok dúltak, és orosz tankok álltak a romos kertben, a több helyen is kiégett épület mellett.
A Rejt/Jel/Képek '56 – A forradalom titkos művészete című kiállítás az 1956-os Emlékbizottság jóvoltából valósult meg, és mostantól egészen november 15-ig lesz látogatható.