Elmesélni az elmesélhetetlent

Vágólapra másolva!

Már ötödször rendezte meg a Nemzeti Színház a Madách Nemzetközi Színházi Találkozót (Madách International Theatre Meeting, MITEM), a Vidnyánszky Attila által kezdeményezett fesztivál minden áprilisban Budapestre hozza a nemzetközi színházi élet kiemelkedő előadásait. Idén tizennégy ország huszonhét produkciója szerepelt a műsorban: legendás színházi műhelyek látogattak Budapestre, nagynevű rendezők alkotásait ünnepelték teltházak hosszú tapssal. Ezt a hangulatot, ezt a kínálatot a világ bármelyik színházi fesztiválja megirigyelhetné.

Lajos Sándor

Vágólapra másolva!

Iliász Borisz Davidovics síremléke MITEM

Királyhegyi Pál (1900–1981) a kalandos életű humorista az ötvenes évek elején a pesti éjszakában különböző asztaltársaságokban sokszor elsütötte a poénját, hogy táviratot küldött Sztálinnak:

rendszer nem vaalt be – stop – tesseek abbahagyni – stop – kiraalyhegyi – stop.

Aztán egyszer csak kitelepítve találta magát. Még játsszák a magyar mozik a Sztálin halála című alkotást, amely a diktátor hirtelen halála után kitört utódlási harcról szól. Tulajdonképpen egy burleszkfilm, éppen csak habostortákat nem dobálnak benne. Rajk László újratemetésén, 1956. október 6-án állítólag az egyik résztvevő ezt súgta a másik fülébe:

„Szegény Laci, most hogy közénk lövetne."

Hát bizony, a huszadik századi történelem Európa keleti felében bonyolultra sikerült. Beköltözött a mindennapokba az irracionalitás.

A közelmúltban meghalt kiváló filmrendező, a cseh Milos Forman úgy döntött, hogy az 1968-as események miatt Amerikában folytatja pályafutását. Három év alatt kétszer az ő egy-egy filmje is bekerült az öt Oscar-jelölt külföldi film közé. Ennek ellenére Amerika nem fogadta tárt karokkal. Apa és fia, Kirk és Michael Douglas mint producerek hajlottak rá, hogy megbízzák a Száll a kakukk fészkére rendezésével, csak aggódva érdeklődtek, hogy érti-e a történetet. Mire Milos Forman csak annyit válaszolt, hogy nála jobban senki nem értheti, mert egy őrültek házából jön, ahol a kommunista párt a főnővér.

A napokban van Karl Marx születésének kétszázadik évfordulója. Szülővárosában, Trierben jó nagy szobrot állítanak neki.

Trier Németország nyugati csücskében van. Ebből eredhet a félreértés.

Karl Marx azt írta, hogy a forradalom hozza el a magántulajdon megszűnését és az osztály nélküli társadalmat. Valóságtól elrugaszkodott ábrándozása volt ez egy nagy szakállú filozófusnak. Ezt első olvasásra is lehetett volna sejteni, hogy nem lehet „a múltat végképp eltörölni". És még mindig nem vagyunk teljesen túl azon a rémálmon, ami annyi vérontáshoz vezetett. Az irracionalitás még mindig ott kísért a politikában, bőven akadnak még, akik kétes kimenetelű, nagyszabású társadalmi kísérletekbe kezdenének ahelyett, hogy racionálisan, pragmatikusan, óvatosan arra koncentrálnának, minél unalmasabbak legyenek a hétköznapok.

Borisz Davidovics síremléke

Danilo Kiš (1935–1989) bőven beszerezhetett tapasztalatokat a huszadik század irracionális történelméből, sőt ha korán el nem viszi a tüdőrák, akkor ez még tovább fokozódhatott volna. Apja Kohn Ede, anyja Milica Dragićević, egy Subotica nevű városban született. Aztán mire az megint Szabadka lett, ő már egy Zala megyei faluban járt magyar iskolába mint Kiss Dániel. Apja Auschwitzban veszett oda. Anyja szülőföldjére vitte a gyerekeit, Montenegróba. Danilo Kiš Belgrádban szerzett egyetemi diplomát. Aztán fokozatosan nyugat-európai értelmiségi lett belőle, mert különböző francia egyetemeken dolgozott mint szerb nyelvi lektor.

A hetvenes években nem szűnő csodálkozással szemlélte, hogy balos értelmiségiek hogyan lelkesednek a „hatvannyolcas eszmékért". Merthogy ők nem szereztek testközelből tapasztalatokat a marxi eszmék gyakorlatba való átültetéséből.

1976-ban megírta világhírűvé vált művét: főhőse a kommunista forradalmár Borisz Davidovics Novszkij (már ha ez az igazi neve), akinek a cári titkosrendőrség, az Ohrana legalább három születési dátumát tartja nyilván és valamikor a harmincas években halt meg a sztálini Szovjetunió valamelyik börtönében, ha csak túl nem élte ezt is.

Martin Esslint (1918–2002) Budapesten anyakönyvezték Pereszlényi Márton néven, de már mint angol irodalomtudós találta fel 1962-ben az „abszurd dráma" fogalmát, sok vitát kiváltva ezzel. Már hogy létezik-e ez a jelenség vagy csak merő spekuláció az egész. A fogalom aztán elég szívósnak bizonyult, például hosszú tanulmányokat írtak róla, hogy mi a különbség a groteszk és az abszurd között. Éles szemű tudósok megfigyelték továbbá, hogy

a nyugat-európai írók abszurd művei filozófiai alapokon nyugszanak, míg a kelet-európaiaké szimpla hétköznapi élményeken.

A Borisz Davidovics síremléke Nyugat-Európában egy érdekes irodalmi kísérletet jelentett, hogy nincsen „mindentudó elbeszélő", hogy darabjaira hullik a valóság, és nem áll össze a végleges történet. Kelet-európainak kell ahhoz lenni, hogy ne valami elvont művészeti bűvészkedésnek tűnjön Danilo Kiš írása, hanem a történelmi tapasztalatok összefoglalásának, amitől kirázza az embert a hideg.

Az évek óta illegalitásban élő Ságvári Endre 1944 júliusában a csendőrökkel vívott tűzharcban halálos sebet kapott. A haldoklóból még próbálták kiszedni a valódi személyazonosságát, mire állítólag azt válaszolta: „harminckét nevem volt, találjátok ki, melyik az igazi". Mi vezette arra a diplomás jogászt, hogy terrorista tevékenységbe kezdjen? Raoul Wallenberg, a könnyelmű svéd playboy miért vállalta az életveszélyt, hogy emberek ezreit mentse meg? Aztán mi lett vele? Hogyan keletkezhettek egymástól teljesen különböző verziók a haláláról? Ne feledkezzünk meg a huszadik század folyamán olyan képlékenyen változó önéletrajzokról sem. Vagy a hivatalos fotókról kiretusált kegyvesztettekről.

Hogy valakinek, pláne egy kommunista forradalmárnak kibogozhatatlan az életrajza, az Európa keleti felén történelmi tapasztalat.

Emlékeztetni is kell rá magunkat, milyen volt, amikor irracionálissá váltak a hétköznapok, és megpróbálni megkapaszkodni a racionalitásban.

Ez nekünk, közép- és kelet-európai népeknek azért fontos, mert túl sokszor hagytuk már magunkat „megvezetni". Annyiszor csúsztak már félre a dolgok, mire észbe kaptunk. Az úgynevezett multikulti nem okvetlenül valamiféle katyvasz, hanem lehet stabil nemzeti identitások közötti jóindulatú párbeszéd is. Az utóbbi években Danilo Kiš művét színre vitte horvát rendező erdélyi magyar színházban, illetve magyar rendező szerb színházban. Most Alekszandar Popovszki készített az alapján igen erős előadást az újvidéki magyar színház társulatával. Popovszki macedón nemzetiségű, de büszke rá, hogy szerb, horvát és szlovén színházakban is folyamatosan dolgozik: összeköti azt, amit széttépett a történelem.

Danilo Kiš egymással „vitatkozó" hét fejezetből álló prózai művét felkérésre saját maga alakította színpadi művé: tizenkilenc jelenet és egy hamis epilógus. Ebben dialógusok szerepelnek, az újvidéki változat azonban visszanyúl az eredeti műhöz (dramaturg: Verebes Ernő). A szigorú geometriájú térben („munkásmozgalmi panteon") temetésre gyűlik össze tizenhárom színész és együttes erővel megpróbálják nekünk elmesélni, hogy ki volt Borisz Davidovics. Nem dialógokból álló jeleneteket látunk csak, hanem teatralizált prózát is. Brechtnek van egy szemléltető példája, az „utcai baleset", amikor tömeg verődik össze és a később érkezőknek a szemtanúk próbálják elmesélni, hogy mi történt. Van, amit elmesélnek, és van, amit szemléltetve eljátszanak. Sőt közben egymással vitatkoznak azon, hogyan is történt pontosan. Popovszki előadása teljesen ilyen. Magabiztosan komponálja meg a gyors tempóban zajló eseményeket.

Tökéletes a tömegjelenetek koreográfiája és annak végrehajtása is. A szöveg nem egyszerűen narráció, hanem szabadversként hangzik el, és az előadás másfél órája egy ötletekkel teli avantgárd performansz.

Azzal a különbséggel, hogy az avantgárd megelégszik a provokációval, ha meg tud lepni, akkor elérte a célját. Popovszki „beszéli" az avantgárd formanyelvét, de az irodalmi alapanyag minél érzékletesebb megjelenítésének szolgálatába állítja. A végére minden motívum a helyére kerül, az ötletek mint a növényi indák egymásba kapaszkodnak. Snežana Pešić Rajić kiváló jelmezeket tervezett, hiába fekete-fehér a világuk, így is változatosak. A jelmeztervező egyetlen színt használ még: akár véletlenül bukkant rá erre a szövetre, akár hosszas kísérletezés után keverte ki ezt a mélyvöröset és festett ilyenre ruhadarabokat, az igen szuggesztív végeredmény szempontjából mindegy is.

Az előadásban vannak megrendítő részek is, de a humor dominál. Meg kell tanulnunk kinevetni a huszadik századi történelmet szőröstül-bőröstül. Ha pedig valaki megpróbál valamit megismételni belőle, akkor rögtön rákérdezni: ugye csak viccelsz? Borisz Davidovics éppen egy svájci szanatóriumban volt (ha hinni lehet a szemtanúknak), amikor Trockij felhívta telefonon, hogy kitört a forradalom. Ha már telefon van a színen, belefér egy poén, hogy az egyik színésznőt otthonról hívják. A Trockijjal folytatott telefonbeszélgetés végére Borisz Davidovics már ott is terem Szentpéterváron. Megint csak nem távolodunk el annyira a történelmi valóságtól: a Téli Palotát nem is ostromolták meg, ehhez képest évek múlva sokezer ember állította, hogy részt vett a harcban. Az illegalitásban tevékenykedő, például bombákat gyártó Borisz Davidovicsból hős népbiztos lesz (már ha hinni lehet a forrásoknak), aztán a sztálini tisztogatások áldozatává válik. A könyörtelen vallató előkap egy palettát, vörös festéket kever ki rajta. Borisz Davidovicsot lefogják és ő össze-összerándul, ahogy egy ecsettel akkurátusan vörösre festik a meztelen talpát.

Megint egy színpadi geg, de azért közben a mozgássor mégiscsak megidéz egy kínvallatást.

Alekszandar Popovszki és az újvidéki társulat szerencsésen egymásra talált, a színészek nagy kedvvel vesznek részt a rendező által felkínált szabályok szerinti játékban. A Borisz Davidovics síremléke bekerült a Pécsi Országos Színházi Fesztivál versenyprogramjába is.

Íliász

A szlovén Íliász hasonlóképpen „mesélő színház", ahogy az újvidéki. A Borisz Davidovics síremléke sem adja meg könnyen magát mint alapanyag. De hogy kerül a színházba az Íliász? Mindvégig csodálkozással töltött el, hogy a MITEM valamennyi előadásán megtelik a nézőtér. Az ismertebb drámáknál, híresebb színházaknál, a sztárrendezők produkcióinál még érthető, hogy jönnek szép számmal azok a színházszerető emberek, akik szeretnék magukat egy-egy estére európainak érezni. Meg persze ilyenkor ott teszik-veszik magukat a Nemzeti Színházban azok a sznobok is, akik egyébként a Nemzetin és Vidnyánszky Attila kultúraszervező tevékenységén affektálva szoktak fanyalogni. Na de mire számítson az ember, ha egy kellemes, nyáriasan meleg szombat estén az az ajánlat, hogy szlovén művészek az Íliászt fogják előadni a nagyszínpadon?

És lám, a nézőtér most is megtelt.

Jernej Lorenci rendező fokozatosan vetett be egyre több színházi eszközt, így az elején volt egy kis gyanakvás: ez itt most egy oratórium lesz? De a végén felszabadult, lelkes taps jelezte, hogy a nézők többsége nem csalódott.

Pedig hát mi nekünk az Íliász? Olyan mérhetetlenül távoli kultúra üzenete, hogy fel sem fogható, hány generációnyi távolságból kaptuk örökségül. A szerzője, Homérosz inkább mitológiai lény, semmint húsvér szerző. Sokáig Trója létezésében sem hittek, mígnem egy elszánt, idealista dilettáns, Heinrich Schliemann minden szakmai érvelés ellenére 1873-ban ott ásott, ahol és szerencsével járt. A szigetekről kiszoruló hellén törzsek nagyjából Kr. e. 1200-ban Kisázsiában próbálták megvetni a lábukat és akár lehetett is egy hosszan elhúzódó ostrom. Ennek történetét szájról szájra adták tovább az énekmondók (vagy ha lejegyezték, akkor az elveszett), mígnem négyszáz évvel később keletkezett az a szöveg, amit ma ismerünk.

A homályba veszik minden, ami az Íliásszal kapcsolatos.

A központi témája a személyes katonai dicsőség, az életveszély tudatos vállalásával megszerzett hírnév. Ehhez hasonló kultusz manapság a sportban van. A sorkötelezettség eltörlése mutatja, hogy már nem kell mindenkinek hadi erényekkel rendelkeznie. Aki pedig katona lesz, az nem személyes dicsőségért teszi, hanem szolgálja a hazáját. Olyan értékek, olyan konfliktusok vonulnak fel az Íliászban, amikhez nem könnyű kulcsot találni a mai befogadónak. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel is, hogy Devecseri Gábornak annak idején fontosabb volt, hogy szépen kijöjjön a hexameter, minthogy világosan követhető legyen a szöveg értelme. Az Íliász pozícióit Magyarországon tovább rontja, hogy tananyag. Minden remekmű esélyein ront, ha kötelező. A 15 éves gyereket sikerül valahogy rávenni, hogy akadjon le a mobiltelefonjáról, és akkor megkínáljuk az Íliásszal. Ez pedagógiailag teljesen elhibázott lépés. Tudjuk már régen, mégse történik változás. Pár évvel ezelőtt érintett ismerősöm panaszkodott. Diszkréten érdeklődtem a tizenötévesnél, hogy a Trója című hollywoodi szuperprodukciót látta-e. Persze, hogy látta. Kiderült, hogy a magyartanárának annyit nem sikerült elérni az Íliász befogadásával kapcsolatban, hogy ráismerjen benne a Trója sztorijára.

Így állunk. Innen indult mint nulla kilométerkőtől a szombat esti szlovén Íliász. Nem tudom megítélni, hogy közérthetőbb-e az általuk használt fordítás, mint a miénk. Van bennem egy olyan érzés, hogy igen. Abból sejtem, ahogy a színészek nekirugaszkodnak a mondatoknak. De az is lehet, hogy csak a fanatizmus miatt tűnik úgy. Nehezek ezek a szlovén hexameterek is, de a színészek mint eposzi hősök feszülnek nekik. Jernej Lorenci az elején tesztnek veti alá színészeit és közönségét is. Kezdjük az Íliászt sorról sorra: lássuk ki bírja. Aki kiállja a próbát, az jutalomból mindenféle színházi eszközök biztos kezű használatával keltett hatást kap jutalmul. Sőt annyira belelendül az előadás, hogy a végére már alig hangzik el szöveg, a történetben is nagyokat ugrunk.

Jernej Lorenci mintha játszana a nézővel, mindig meglepi valamivel, az eklektikus előadást a széteséstől a rendező biztos ízlése óvja meg.

Mindenből kapunk. A hosszú monológtól a pattogó dialógusig terjed a skála. Az egy helyben állva előadott szövegtől a fizikai agresszióig. A színpadon tizenkét ember. Zongora, hárfa és valamilyen népi vonós hangszer. Egyre több a zene. Mindenféle stílus felbukkan: balkáni népdal, franciás sanzon, blues, de még mindenféle dúdolásból, zümmögésból komponált kórusmű is.

Az istenek ironikusan vannak ábrázolva. Héra zsémbes dáma. Zeusz hatalommániás, és minden nőben szexuális célpontot lát. Akhilleusz, aki primadonnaként viselkedik már Homérosznál is, egy színházi öltözőből ismerős tükör előtt ül. Patroklosznak igazi görög sisakot ad kölcsön, hogy valami korhű is legyen a látványvilágban a dárdákon kívül. Eljutunk Hektór és Akhilleusz összecsapásáig. Az utóbbit játszó színész egy súlyos vasrúddal csépeli a kerek pajzsot, ami alá kollégája próbál behúzódni. Látni, ahogy deformálódik a pajzs, akkorák az ütések.

Aztán abból a hűtőládából, ahonnan már korábban is meglepő dolgok kerültek elő, Zeusz és Héra kecsesen elővesz egy féldisznót.

Innentől a teljesen igazi húsipari termékre zúdul Akhilleusz minden agressziója. Három óra alatt az emelkedett klasszikus szavalástól fokozatosan eljutottunk a nyers brutalitásig. Jernej Lorenci tényleg játszott velünk, kijelölte előttünk az utat. És igazi mestere a komponálásnak, mert feloldás is van. Egyszerű, angol nyelvű dal arról, hogy mindannyian meg fogunk halni, mert az életet csak kölcsön kaptuk.