Egy darabka Anglia - Alvis 12/50 1927

Néha egészen különleges autók is felbukkannak nálunk, mint például a Magyarországon soha nem árusított Alvis. A becses angol márka hazai képviselőjével Ocskay Zoltán tett próbautat.

Az Alvist nem ismerők joggal gondolhatják, hogy "tizenkettő egy tucat" márkáról van szó. Ez bizony súlyos tévedés, a Coventryben 1919 és 1967 között működő gyár fantasztikusan érdekes konstrukciókkal lepte meg az autósvilágot.

Az alapító bizonyos Thomas George John, aki első lépésként egy könnyűfémből készült autómotor-konstrukció gyártási jogát vásárolta meg az első világháború végét követően. Az Alvis név akkor már létezett, az alumíniumöntvényekkel foglalkozó Geoffrey de Freville azonban azt is eladta T. G. Johnnak.

Az első Alvis gépkocsi 1920-ban készült, nyomás alatti olajozású motorjával és négyfokozatú váltójával alaposan megelőzve korát. A 10/30-as típusnevű ős-Alvis okot ad nekünk arra, hogy megismerkedjünk a brit lóerőadatok szerkezetével.

Ebben is Nicholas Sloantól kaptam segítséget, aki elmondta, hogy a 10/30 és hasonló teljesítményszámok sokkal inkább adófizetési célokra kialakított rendszer, mint valódi motorerő jelzése. A Royal Automobile Club (RAC) által bevezetett számolási mód a a hengerfuratból indul ki. Nem vették figyelembe a lökethosszt, s ez a hosszú löketű, kis furatú motorok elterjedésének kedvezett. Az 1498 cm3-es motorú Alvis 10/30 modell féklóerő-teljesítménye 30 LE volt, ilyen esetekben tehát az első szám az adókategóriára, a második a teljesítményre utal.

1923-ban két, új, másfél literes, felülszelepelt motorral szerelt Alvis 12/50 sportkocsi starthoz állt Brooklandsben, a 200 mérföldes versenyen. Az egyik kocsi hűtőjét kilyukasztotta egy felcsapódó kő, és javítás miatt csak nyolcadik lett, de a másik Alvis két és fél perc előnnyel, 150,1 km/h átlagsebességgel győzött. Ez a siker hatalmas tekintélyt kölcsönzött a márkának, és fellendítette az eladásokat.

A következő esztendőben szenzációs újdonságról számolhattak be a brit autóslapok: elkészült a kompresszoros, fronthajtású Alvis! A másfél literes motor legnagyobb teljesítménye 80 lóerő volt, s aligha kétséges, hogy kellően vad kézben a korabeli angol utak rémei lehettek.

Az Alvis a későbbiekben is kitartott a fronthajtás mellett, és 1930-ig gyártotta a Roots fúvóval szerelt sportkocsikat. A harmincas években már kevesebb kalandot vállaltak, de az elegáns limuzinok között mindig szerepelt a kínálatukban egy-két sportmodell is.

1935-től repülőgépmotorok és katonai járművek gyártásával is elkezdtek foglalkozni, a háború alatt hatkerekű harcjárműveket és Leonides csillagmotorokat építettek. A béke visszatértével újra autóépítés következett, majd 1965-ben az Alvis a British Leyland csoport tagja lett, s ezen a néven
1967-ig készültek szép, elegáns gépkocsik.

Egy, a képeinken látható 1927-es 12/50 Sport Saloonhoz hasonló, négyajtós, vászontetős 12/50 Alvis Tourert bemutatásának évében tesztelte a brit Motor című újság munkatársa, és beszámolójában azt írja: "A kocsi nagyon hamar kiismerhető. A kormányszög jó, a kézifék- és a váltókar rendkívül kényelmes elhelyezésű." Ezt csak azért tartottam fontosnak idézni, hogy jelezzem, mennyire más volt a komfort jelentése hajdanán.

Számos egyéb megállapítással egyébként tökéletesen egyetértek, például azzal, hogy a motor nagyon rugalmas, ereje vetekszik számos hathengeresével, negyedik fokozatban már 5 km/h sebességről felgyorsítható. Állítólag a motor és a váltó is csendesebb volt, mint az 1926-os modellé, és szomorúan olvastam a megjegyzést: "A sebességváltás egyszerű, ha a dupla kuplungolást alkalmazzuk, a nagy tempó melletti visszakapcsolás sem követel különösebb tehetséget."

Miért Alvis?

Számos magyarázat létezik, amely a név eredetére vonatkozik. Az egyik szerint az első két betű az alumínium vegyjele, a vis pedig a latin "erő, haladás" szó. Egy másik indoklás szerint egy női név az alap valójában, csak éppen az Avis nem volt alkalmas a már korábban megtervezett, háromszög alakú logóba, ezért került be a grafikai szempontból fontos L betű.

Talán a legvalószínűbb azonban, hogy az alapítók egyszerűen csak egy jó hangzású nevet kerestek, és e semmit sem jelentő öt betű tetszett nekik a legjobban.