Akik hétvégén is busszal járnak - Volkswagen Transporter generációk

2011.09.15. 9:59

Ki mondta, hogy egy kisbuszt nem lehet rajongásig szeretni? Négy klasszikus Transporter és tulajdonosaik történetén keresztül ismerkedtünk a Volkswagen busz-jelenséggel. Megnéztük, mennyit változott hatvan év alatt a Typ 2, kiderítettük, hogyan bírták az elmúlt évtizedeket és mire használják ma a korabeli utcaképet meghatározó hannoveri furgonokat.

Munka és magánélet

Fotó: Balogh Bence [origo]
Sokat változott, de jellegzetes karakterét megtartotta a Typ 2
(Még több fotó a Transporter öt generációjáról a galériában. Kattintson a képre!)

A veteránozás igazi szenvedély, különös őrület, mindenkinek megvannak a maga álmai, tervei és elmélete, de egy a lényeg, a boldogság, amit csak a szívünkhöz közel álló kedvencek birtoklása és használata adhat. A transportereseknél a használaton van a hangsúly. Ők azt vallják, ezeket a buszokat azért gyártották, hogy dolgozzanak velük, örökké úton legyenek és mindent elvigyenek A-ból B-be, amire csak szükség lehet. Valóságos legenda lengi körül a Volkswagen buszt, az elpusztíthatatlanság ígérete, lelkes rajongói pedig mindent meg is tesznek azért, hogy járgányaik az utolsó benzinkút bezárásig köztünk maradjanak.

Fotó: Balogh Bence [origo]
A Transporter mindegyik generációja korszakának jelképévé vált

Kedvenceiket nem csak időt és pénzt nem kímélve dédelgetik és csinosítgatják, szó szerint rajongásuk tárgyát, célszerszámát látják bennük, nem meglepő, hogy többen sokkal modernebb és kényelmesebb autójuktól váltak meg értük, mindenhova velük járnak és többre tartják a jó használhatóságot az eredetiségnél. Együtt élnek az autóval, melytől többé nem válnának meg. Ez a Transporter igazi varázsa, egy folyton változó ikon, saját korszakának esszenciája és egy szerethető, hasznos társ egyszerre, akinek nem számít a kor, ugyanúgy teszi a dolgát évtizedekkel és sokszázezer kilométerrel a slusszkulcs első elfordítása után.

Oroszországból szeretettel - VW T1 Kombi (1965)

Fotó: Balogh Bence [origo]
Bájos a T1-es formája, szellemes megoldás a jellegzetes kétszínű fényezés

Elég csak ránézni erre a bájos kisbuszra, és azonnal elhisszük, hogy egy meteor-becsapódás után is pöccre beindulna. Kifejezetten jól áll neki ez a kis patina, sokkal hitelesebbé teszi annál, mintha minden egyes alkatrészét újragyártották volna. Zsombor, a tulajdonos elsősorban a jó műszaki állapotra koncentrál, utána jöhet a harc a rozsdával, a külsőségek pedig ráérnek. Bár haszonjárműnek készült, a korszellem mégsem engedhette, hogy díszítetlenül kerüljön ki a gyárból, kétszínű fényezésével, krómozott alkatrészeivel egyszer biztosan szemet gyönyörködtető lesz, addig is inkább szívet melengető. Jó látni, ahogy életre kel vele együtt az a bizakodással és reményekkel teli, kitartó és dolgos időszak, amelyikben született.

Fotó: Balogh Bence [origo]
A fél világot bejárta már ez az 1964-ben gyártott T1 Kombi

Zsombor hippi buszként szerette meg a T1-est, és sokáig szemezett a típussal, majd a konkrét autóval is, mire egy Bogár után végül belevágott. Az 1500-as motorral szerelt Kombi, tehát utasszállító kivitel 1964-ben készült, de már az 1965-ös modellévhez tartozott és megkapta az amerikai piacon alkalmazott irányjelzőket. Az akkor már működő hannoveri üzemet kék-fehér színben hagyta el, hogy nyugatról keletre disszidáljon és Moszkvában az Indonéz követség hivatali autója legyen. Az orosz télre gyári Ebensprecher kályhával készítették fel. Több mint húsz év szolgálat után előző tulajdonosa megvette a leadott buszt, de nem csak itthon használta, családjával együtt beutazta vele Nyugat-Európát.

Fotó: Balogh Bence [origo]
Szekrényajtókon át lehet bejutni az utastérbe, egyszerű a berendezés

Egyszer csak már nem ment át a vizsgán, talán nem akartak rákölteni, ezért nem erőltették a dolgot, de megszabadulni sem akartak tőle, úgyhogy inkább tizenöt évig hagyták állni egy garázsban, közel Zsombor munkahelyéhez. Hosszadalmas szervezés után hat éve végre övé lett az időközben sárga-fehérre festett T1-es. Kiderült, hogy nem az átfestés volt az egyetlen változtatás, helyre kellett tenni az orosz berhelés nyomait, rendbe tenni a kuplungot és a fékrendszert is, cserébe lehetett örülni a gyári kárpitozásnak és a Blaupunkt rádiónak, melyek olyan eredetiek, mint a felújításra szoruló, de továbbra is szépen duruzsoló bokszermotor. Most a rozsdavédelem van soron, a sárga szín viszont marad, hiszen U96, vagyis sárga tengeralattjáró lett a beceneve.

Fotó: Balogh Bence [origo]
Fémből van a műszerfal, szinte vízszintes a kormány, már van padlóhoz támasztott gázpedál

Ha közelebbről megnézzük, jól látszik, hogy a Bogárra épül, kisebb, mint az arányai sejtetik. Tolóajtó helyett még kétfelé nyíló szekrényajtón át lehet beszállni az alacsony válaszfallal elszeparált, epedás, kapaszkodós hátsó ülésekre. Megkapó egyszerűséggel rendezték be az első Transportert, a vezetőfülkében gyakorlatilag minden fémből és textilből van. Furcsa érzés a kormánynál ülni, mászni kell a bejutáshoz, passzentos a hely, maga a szép fehér malomkerék pedig teljesen vízszintesnek érződik. Megható a klasszikus rádió, a kilátást korlátozza az osztott szélvédő és a sok függőleges osztás, az eltolható ablak és elefántfül kombináció óriási huzatot tud kavarni.

Fotó: Balogh Bence [origo]
Hangulatos, de nehezíti a kilátást a légellenállást javító osztott ablak

A kormányoszlopon fordítom el a kulcsot, hátulról berregni kezd a léghűtéses bokszer, kedves hangja betölti az egész utasteret. Előrefelé engedem ki a függőlegesen álló kéziféket, majd az első kuplungolási kísérletem kudarcba fullad, csak lábujjheggyel lenne szabad a pedálhoz érnem, különben a falhoz nyomódik a cipőm és beszorul. Látatlanban csak kapálózok a jobbra lent beszúrt váltó után, ezért mint egy kezdő tanulóvezető, minden mozdulatomat megnézem, hogy végre elindulhassak a bogárbusszal, melyen érezni a kort, de szerencsére akkor alapozta meg a hírnevét a Volkswagen, így egy finoman működő antik géppel indulhatok próbakörre.

Fotó: Balogh Bence [origo]
A Volkswagen legendás megbízhatóságát többek között az első Transporter alapozta meg

Megdolgoztat a kormány és a fék, el kell találnom a fokozatok pontos helyét, mert eltolt kulisszában kell mozgatni a váltókart. Komótos döcögésre számítottam, a T1 viszont jobban megy, mint vártam, de ha utasokkal és csomagokkal autóznánk, csak a sebességérzet puszta illúziója segítene, mert akkor már nehezebb dolga lenne szegénynek. Amiért feltétlenül érdemes kipróbálni egy öreg Transportert, az a vicces fordulékonysága. Mivel a keréken ülünk, az egész alattunk fordul, teljesen máshogy, mint bármelyik másik autó. Méreteitől nem kell félni, az egész kis doboz nagyon barátságos és meghálálja, ha gondoskodnak róla.

Az esküvői tanú - VW T2 (1970)

Fotó: Balogh Bence [origo]
Formailag egyszerűbb lett, de műszakilag tapinthatóan fejlődött a második generáció

Kétpetéjű ikerpárnak tűnik egymás mellett az első és a második generáció. A T2-esnek még jól állt a kétszínű, narancssárga-fehér fényezés, amely Viktor, a büszke tulajdonos esküvőjére készült el, szokás szerint az utolsó pillanatban, így az eredeti tervek szerint a Transporter volt az esküvői autó, nem kellett bevetni a B tervet, pedig már úgy tűnt, a teljes felújítás sosem ér a végére. Viktor korábban szintén bogaras volt, így miután sok keserű tapasztalatot szerzett egy Opellel, a család őszinte megrökönyödésére megvette gyerekkori álmát, a T2-est. Kifejezetten erre a generációra vágyott, akkora hatással volt rá gyerekként a szomszéd hasonló kisbusza.

Fotó: Balogh Bence [origo]
A sofőr a keréken ül, kisebb helyen megfordul a Transporter, mint gondolnánk

Bár sokkal öregebb volt az ezer sebből vérző Opelnél, Viktor számára is a megbízhatóság volt az egyik legerősebb érv a T2-es mellett, a léghűtés miatt például sosem forr fel a vize, ez más autóinál visszatérő hiba volt. Az 1600-as Transporter is sokáig állt, és sokkal rosszabb állapotban volt, mint remélték. A hajtókar kikönyökölt a motorblokkból, a dugattyú kilencven fokkal elfordult a hengerben. Egy motorgenerál után az elektronikát kellett rendbe tenni, majd a karosszéria következett, utána szépen sorban a kárpitozás és végül a fényezés, amely így együtt a rászánt összeg kétszeresét is túllépte, de megérte, mert a menyasszony sem csalódott és a tulajdonos is boldog lehet a töviről hegyire rendbe szedett busszal.

Fotó: Balogh Bence [origo]
A gyári ülések kényelmetlenek voltak, a pótkerék a pad alatt van

A ferde szemmel nézett hobbiautó mára a család kedvence lett, nyári hétvégéken rendszeresen előveszik, időnként hosszabb túrákra is járnak vele, ezért fontos a kényelem. Az eredetileg három férőhelyes első egybe pados ülést két modernebb székre cserélték. Nem sok értelme volt a széles ülésnek, mert Viktor szerint három sváb elfér rajta, de három bajor már aligha. Helykínálata érezhetően nagyobb elődjénél, hátul ugyanúgy két sorban vannak az ülések, de a terroristabuszba már tolóajtókon át lehet ki-be szállni. Ide a T3-as üléssorai kerültek biztonsági övvel. A T2-esre is jellemző a nemes egyszerűség, de tapinthatóan modernebb, sokkal nagyobb szabadságérzet lett úrrá rajtam odabent.

Fotó: Balogh Bence [origo]
Fontos újdonság a tolóajtó, ezek az ülések sem eredetiek, a T3-asból valók

Kormányához is könnyebb volt bemászni, és annak ellenére, hogy látszólag nem sokat változott, sokkal kényelmesebb lett a vezető helye. Nem sok minden van benne, de az jobban kézreesik, a kilátás pedig elsőosztályú. Pont annyival nőtt meg, hogy ideális legyen a külső és a belső méretek aránya, a T2 se nem nagy, se nem kicsi, érzésre pont jó. Vezethetősége is sokkal közelebb áll ahhoz, amit bátran merünk komfortosnak nevezni. Ha valaki kíváncsi, milyen az a híres Volkswagen-minőség, akkor egy T2-esbe üljön be, még az indexkar is álomszerűen működik, nem hiába vált mércévé abban az időben. Ebben a környezetben üdítő a bokszerhang, nem kérdés, hogy csakis ez a vidám kerepelés illik hozzá.

Fotó: Balogh Bence [origo]
Kishíján még egy motor elférne a fedél mögött

Menet közben csak még jobban megkedvelem ezt a sorozatot. Bátran a gázra léphetek, mert van a kezemben egy kicsit túlméretezett, de pontos és könnyű kormány, van a talpam alatt egy sokkal határozottabb fék, van a kezem ügyében egy precíz váltó, mellyel öröm kapcsolgatni, mindez egy olyan autóban, melyet nagyon szórakoztató vezetni, annyira harmonikus és kiforrott. Meglepő, milyen sokat jelent alig 52 lóerő, bár a 90-es utazótempó ma már viccesen hangzik, a tízliteres fogyasztás pedig inkább ijesztő, annyira, hogy Viktor a városi fogyasztást inkább meg sem mérte, elfogadja, hogy egy veterán doboztól nem várhat csodát, cserébe ott a szokatlan látvány, ahogy a függőleges orr miatt közvetlenül előttünk szalad az út. Megértem a rajongását, a kipróbált buszok közül a T2-es volt rám a legnagyobb hatással.

A következő oldalon a T3-asról, a T4-esről és a T5-ösről olvashat!

Előző
  • 1
  • 2
Következő