Harc az elemekkel

Csatakosra izzadt póló, melyet nemcsak a fizikai terhelés verítéke, hanem a félelem szaga is átitat, remegő végtagok, újra és újra feltépődő hegek a test minden elképzelhető területén és természetesen az a bizonyos önelégült mosoly az arcon. Ezek egy extrémsportos valószínű ismertetőjelei. A fentiek alapján - persze a mosolyt leszámítva - nem tűnik túl bizalomgerjesztőnek az extrémsportok világa. Valami azonban mégis végzetesen vonzza a folyamatos megújulást kereső, saját határaik lehetőségeit feszegető fiatalokat.

Azt mondják, hogy a legelvadultabb extrémsportoknak van egy közös ismertetőjelük: valamilyen módon kapcsolódnak a levegőhöz. Tény, hogy a levegő meghódítása váratott a legtovább magára, hiszen az ember számára ez a legkevésbé természetes közeg. Ebből fakadóan itt állandó az életveszély, és az ember itt a legelhagyatottabb: ha az ernyő nem nyílik ki, akkor még a legfelkészültebb sportoló is tehetetlen marad. Mindenesetre az elmúlt években a levegőben végzett extrémsportok területén is forradalmi változások álltak be: a többi műfajhoz képest a hagyományos ejtőernyőzés ma már szinte biztonságosnak számít.

Miután a fanatikus ejtőernyősök megunták a légdeszkázást és a szinkronugrást is, úgy gondolták, hogy egy picivel magasabbra teszik a lécet. Így született meg a basejump, amely csupán egy dologban tér el a hagyományos ejtőernyőzéstől: az ugrásra vállalkozók nem repülőgépből, hanem stabil pontról - azaz hidakról, hegycsúcsokról, felhőkarcolókról - vetik magukat a mélybe. A basejump tehát nem azonos a bungee jumpinggal, hiszen utóbbinál az önkéntes jelöltet kötéllel rögzítik az ugróponthoz. A basejumpos ugrók viszont ejtőernyőt használnak, ami azért különösen veszélyes, mert sok esetben alig néhány száz méter magasból kezdenek neki az ugrásnak. Mint sportág, valószínűleg a basejump van a legközelebb az emberi teljesítőképesség határaihoz, legalábbis a gyakori halálesetek sajnos erről tanúskodnak.