Cím nélkül...

 

[...] A húszas-harmincas évek a növekvő hírnév esztendei Bartók életében. Művészi fejlődésében ezek az évek jelentik a "negyedik stíluskorszakot", polifónia, akkordika és "geometrikus szerkesztés" legnagyobb távlatú egyesítését; ritmikája, mely sokszor egész kompozíciókban élesen dominált ("Csodálatos mandarin", Táncszvit [márc. 13-ai zenei illusztrációnk - a szerk.]), ebben az időben egyenrangú félként kezd belesimulni az egyre gazdagabban kibomló dallam-koncepcióba. Rendkívül jellemző, hogy ezt az időszakot is a zongoramuzsika megújhodása vezeti be, hol "preklasszikus" módon polifón, hol ritmikus, hol kolorisztikus jellegű fantáziadarabokkal, - ugyanakkor a zongora kezdi elveszteni eddigi ütőhangszerjellegét és kezd új játéklehetőségekkel gazdagodni. (Zongoraszonáta, "Szabadban", Kilenc kis zongoradarab 1926.) Útjelzőként tűnnek fel az I. és II. zongoraverseny (1926, 1931) [március 12-ei, ill. 19-ei zenei illusztrációnk - a szerk.], s átfogják az időszak eredményeit a III., IV. [márc. 16-ai zenei illusztrációnk - a szerk.] és V. vonósnégyes (1927, 1928, 1934). De az évtized legnagyobbszabású művei a "Cantata Profana" című énekkari mű (1930) [márc. 18-ai zenei illusztrációnk - a szerk.], a Zene húros- és ütőhangszerekre (1936) [márc. 20-ai zenei illusztrációnk - a szerk.] és a két zongorára és ütőhangszerekre írt Szonáta (1937) [ma hallható zenei illusztrációnk - a szerk.]. Az utóbbiakhoz közvetlenül csatlakozó hegedűverseny (1938) [márc. 25-ei zenei illusztrációnk - a szerk.] már átvezet Bartók utolsó stíluskorszakába, a befejező összefoglaláshoz. [...]

(Szabolcsi Bence: Bartók Béla, 1955)

Bartók levele Pozsonyba

[...] Abban a néhány országban járkáltam 3 hétig, amelyik még szabad maradt. Még a kis Luxembourg-ba is eljutottam (jó rádiózenekaruk van). [...] Baselben kezdtem a körutat az új művem bemutatásával: 2 zongorára és 2 ütőhangszercsoportra; feleségem játszotta a 2. zongorát [egy későbbi közös koncerten készült felvétel: Képgaléria 23. fotó - a szerk.] és nagyon jól megállotta a helyét. Elég különösen hangzik az egész - a baselieknak mindenesetre tetszett. Kár, hogy Pozsonyban nem mutathatjuk be! [...] A baseli játékos valóságos üstdobvirtuóz volt. [...]

(Albrecht Sándornak, 1938. jan. 31.)

Forrás: Bartók breviárium. Zeneműkiadó, 1974. Összeállította Ujfalussy József, szerkesztette Lampert Vera

Somogyi László emlékezése

[...] A kezdődő fasiszta idők légköre Bartók életét és munkásságát is megbénította. Ritkán szerepelt a nyilvánosság előtt, visszahúzódott magányába, és főleg odahaza meg a Tudományos Akadémiában dolgozott. [...] Igen kevés szereplése ellenére egy közreműködést az Izraelita Leányárvaház javára elvállalt. Nekem jutott a szerencse, hogy ezt a hangversenyt 1938. márc. 8-án az akkoriban sokat szerepelt Női Kamarazenekarral én vezényeljem. Bartók a Bach d-moll zongoraversenyt játszotta, és megkért, hogy a koncert előtt körülbelül tíz nappal keressem fel, hogy mielőtt a próbán találkozunk, némely kérdést tisztázzunk. Nagy örömmel és várakozással jelentem meg a megbeszélt időpontra Csalán utcai házukban. [...] Az előszoba falára kifüggesztett, kézzel írott tábla megijesztett, hogy "Ebben a házban dohányozni tilos!". Ebben az időben már sokat dohányoztam, és nehezen tudtam elképzelni, hogy hosszabbra tervezett megbeszélésünk alatt hogyan fogom kibírni füstölés nélkül. de feljutva Bartók első emeleten levő dolgozószobájába ijedelmem azonnal elmúlt, mert belépve a szobába Bartók fogadott, kezében égő cigarettával - sőt engem is megkínált! Bevezetőül elmondta, hogy ezt a művet még sohasem játszotta, és "érdekes, hogy még a növendékeimnek sem tanítottam".
[...] Mielőtt minkához láttunk, előtte el kellett rakni a két zongorán, íróasztalon, székeken és a padlón is széjjelterített legkülönbözőbb kiadású zongorakivonatokat, zseb- és nagypartitúrákat. Közben azt mondta, "mint látja, beszereztem az összes fellelhető kottákat, és javában dolgozom a darabon, hogy a különböző átiratokból, hitelesnek mondott és meghamisított kiadásokból kihámozzam azt, amit játszani fogok." Ezek után leült a zongorához, és elkezdte silabizálni a kottát... Akkori megdöbbenésem ecsetelésére alig tudom megtalálni a megfelelő szavakat. Ma is megdermedek, ha magam elé idézem, ahogy Bartók szinte a kottába fúrva a fejét, a hangokat egyenként kibetűzve elkezdte játszani azt a versenyművet, amelyet egy hét múlva már zenekarral kellett hogy próbáljon...
[...] Két próbánk volt a zongoraversenyhez. Az elsőn már egy kis kő leesett a szívemről, mert Bartók már nem csak ismerte, hanem tudta is a darabot. A második próbán már érezni lehetett, hogy mi készül belőle. A hangversenyen nyújtott produkcióját leírnom egyszerűen lehetetlen. Úgy játszott, hogy a lélegzetünk elállt a csodálkozástól, hogy mi mindenféle oktávduplázásokkal, díszítésekkel tetézte szólamát. Olyan döbbenetes sikere volt, hogy a harmadik tételt meg kellett ismételnünk. [...]

Forrás: Kerekes István: Volt egyszer egy magyar zeneszerző - Somogyi László és kora, 2005

<< Előző Következő >>