Vér és sport

A szabadság vihara című amerikai dokumentumfilm érthetően ihlette meg Andy Vajnát, hogy nagyjátékfilmet készítsen belőle. Amiről Tarantino azt gondolja, hogy "a legjobb soha el nem mesélt történet", az tényleg az, és dagadhat a honkebel, hogy Hollywood receptje szerint Magyarország méltán kapott figyelmet.

A szabadság vihara párhuzamosan magyarázza az 56-os szabadságharcot és a melbourne-i olimpia magyar-szovjet véres vízilabda-negyeddöntőjét. A kettő között három hét telt el, a világ végén vízben lejátszott eseményt már akkor is a szabadságharc visszavágójaként értékelte a nyugati média. A kamaszok pesti utcákon kiontott vére és a tizenéves Zádor Ervin felrepedt szemöldöke az olimpiai medencében olyan dramaturgiai fordulata az életnek, amelyre bármelyik forgatókönyvíró örök életére büszke lehetne. Ritka, hogy ennyire egyértelmű, megható és izgalmas párhuzamot lehessen találni egy történelmi esemény magyarázatához.

A világ eseményeinek, társadalmi kérdések filmes taglalásához kell egy személyes szál, hogy az érzelmileg nem érdekelt külső szemlélő elég ingert kapjon ahhoz, hogy oda tudjon figyelni. Ezért kellenek a történelmi játékfilmeknek olyan szereplőket felvonultatnia, akiknek a válságuk is legalább olyan izgalmas, mint maga a történelmi vihar, amibe belekerültek, vagy pedig létre kell hozni olyan karaktereket, akik egy-egy társadalmi réteg tökéletes "átlag-képviselői". Előbbinek az a veszélye, hogy a személyes és a történeti szál arányait nem sikerül megfelelően adagolni és szerelmes film lesz a világmagyarázatból, a másodiknak pedig, hogy közhelyes magánéleti drámát látunk a történelmi tabló díszlete mögött. Az 56-os vízilabdacsapat tagjainak személyes dilemmái és a szabadságharc általános története azonban annyira összefügg, hogy a hős küzdelme és az ország sorsa között nemhogy erőltetni kell a kapcsolatot, hanem olyan kézenfekvő, hogy 90 perc is kevés magyarázni a párhuzamokat. A film alapötlete tehát épp annyira zseniális, mint magától értetődő.

A jó ötlet persze önmagában kevés, kihívásnak ott marad a megfelelő arányok eltalálása. Mennyi legyen az archív felvétel, mennyit magyarázzanak el Kádárról és Nagy Imréről, mennyit Gyarmati Dezsőről, hány percet kaphat Wittner Mária vagy Hruscsov fia. Az idős olimpikonok személyes sorsa vagy a kivégzések áldozatainak sorolása-e a fontosabb ilyenkor? A szabadság vihara alkotói úgy döntöttek, hogy a történelmi magyarázat kapja a fő hangsúlyt. A film az 1956-os forradalomnak állít emléket, és a sportolók mint személyek csak akkor érdekesek, ha segítenek a magyarázatban. Például a grófi származású Markovits Kálmán beszélhet az 50-es évek származási alapon folytatott diszkriminációjáról. Zádor elmondhatja, hogyan szökött haza október végén édesanyjához, de igazából nem derül ki, hogy kik voltak ezek a fiúk. A sportvonal azért kell, hogy fenntartsa a kívülállók érdeklődését, személyes szálat csempésszen az arctalan hősök küzdelme mellé.

1956 megérdemli, hogy az egész világ leboruljon előtte, nagyon helyes, hogy elkészült egy amerikai piacra szánt dokumentumfilm belőle. Jobb, ha a kinti néző szempontjait ismerő, az eseményeket fokozatosan megismerő külső szemlélő dolgozza fel az ottani piacnak, akkor is, ha ezért itthoni szemmel talán kicsit leegyszerűsítettnek tűnik a kész munka. Ennél jobb országimázs-építő munka nem is kell, kérdés, hogy hány emberhez jut el. A szabadság vihará-t ugyan itthon mozi-forgalmazásra szánják, de igazából tévében állja meg inkább a helyét. Nem nagyon látványos, sok benne a rossz minőségű archív anyag és a statikus beszélgetés, látszik, rengeteget küzdöttek az alkotók, hogy szó szerint mozgó képekkel töltsék ki a másfél órát. A ritmusa is néha döcög, lehetett volna még izgalmasabb is. Inkább érzelmes, mint meghökkentő. Néha kicsit csaltak is, nem mindig pont azt látjuk, amiről szó van, de ezek az illusztrációk egyáltalán nem rontanak a hitelességen.

A magyar közönségnek különösen az lehet érdekes, hogy egymás után láthatja Rácz Sándort és Mécs Imrét, Wittner Máriát és Király Bélát, Csoóri Sándort és Kósa Ferencet, ráadásul mindannyian ugyanazt mondják. A filmet néző idegeneket megkímélték a későbbi politikai csatározások és sértettségek ismertetésétől, lehet, hogy magyar alkotóknak ez nehezebben ment volna. A bevágott szövegeket a dokumentarizmus szabálya és a mai televíziózás igényei szerint vágták össze: mindenki egyszerre maximum egy percet beszél, mindenki mindig ugyanazon, egymástól jól megkülönböztethető háttér előtt szól, és az egymást követő beszélgetésfoszlányokban legalább három ember ismétli meg saját változatában ugyanazt a tételmondatot. Az első két elem a szórakoztatást, a harmadik a hitelességet szolgálja.

Érdekes, de végső soron jól megoldott problémája volt az alkotóknak elmagyarázni, hogy mi az a vízilabda és mi az a Magyarország. Mindig vicces nekünk magától értetődő és túlságosan sok árnyalattal értelmezett adatokat külföldi feldolgozásban visszanézni. Roppant szórakoztató például a külföldi újságok magyarországi híreit visszakeresni. A tükör mindig kicsit torznak és sematikusnak fog tűnni, de A szabadság vihará-ba nehéz lenne belekötni. Hazai közönségnek talán szájbarágós, de még így is érdekes ahhoz, hogy megérje megtekinteni. Már csak az önismeret kedvéért is, és ez a film nagy önbizalmat is adhat e nyafogó nemzetnek.

A magyar és az orosz pólócsapat tagjai a Halászbástyán

A film leghollywoodibb eleme a vége, amikor a Halászbástyán összecsókolóznak a magyar és szovjet pólócsapat élő tagjai. Aztán labdáznak egy jót a Gellértben. Láthatunk kis felsorolást a nagy nemzeti felkelésekről, a 68-as prágai tavasztól a 2002-es Kelet-Timorig, hogy fináléként az olimpiai láng egyik meggyújtását vágják be végső szimbólumnak.

dr. Igó