Patkós Júlia: Sztárokkal és ismeretlenekkel könnyű

A budapesti bölcsészkarról került a világ legjobb divattervező iskolájába, New Yorkba, ahol a diplomamunkájával díjat nyert. Ettől megnyíltak előtte a legnagyobb divatházak kapui, és ő Vivienne Westwood mellett kötött ki. Aztán rájött, hogy inkább jelmeztervező akar lenni, és máris egy amerikai szuperprodukcióban találta magát. Azóta tudatosan halad az Oscar-díj felé. Dolgozott Reese Witherspoonnal, Jude Law-val, Kirsten Dunsttal, mégis első magyar játékfilmjére, a Taxidermiá-ra a legbüszkébb. Patkós Júliát két film között értük utol Montrealban, Skype-on.

- Mesélj egy kicsit arról, hogy milyen sztárokat öltöztetni! Figyelni kell az image-ükre, nem lehet rájuk adni akármit?

- Szerintem a jelmeztervező másik legfontosabb feladata - amellett, hogy karaktereket épít -, hogy megtalálja azt a harmóniát, amiben mindenki jól érzi magát. Mert ugyebár a színésznek kell kiállnia a kamera elé és otthon éreznie magát a jelmezben, neki kell képesnek lennie megteremteni a karaktert. De a színésznek sokszor más az elképzelése a szerepről, mint a rendezőnek. Tehát találnunk kell egy olyan megoldást, amiben a színész is boldog, a rendező is boldog, és ha lehetséges, én is az vagyok - de az az igazság, hogy ez a legkevésbé fontos. A lényeg, hogy a színész csak akkor tud jól játszani, ha a jelmezt a sajátjának érzi. A színészre nem lehet ráerőltetni semmit, amit nem akar, mert az biztos, hogy úgy nem lehet jó filmet csinálni.

- Ezt napi szinten megtapasztalod a munkádban? Hogy akár híres, akár nem, a színész nem fogadja el a jelmezt?

- Persze. De ha az embernek már van egy kis tapasztalata, akkor tudja, mennyi múlik például azon, hogy hogyan adja el az ötletét. Fontos, hogy a színész bízzon bennünk, és elhiggye, hogy mi ugyanannyira értjük a karaktert, mint ő, sőt, ugyanazt gondoljuk róla. Én például mielőtt nekifogok, mindig konzultálok a színészekkel arról, hogy ők mit gondolnak a szerepükről. Ebben egyébként Pásztor Bea a legjobb, ő mindig megérzi, hogy a színész mit szeretne, és 100%-ig megpróbál a keze alá dolgozni. A helyzet igazán akkor válik nehézzé, amikor a színész teljesen mást akar, mint a rendező. Ez mindig a jelmeztervezőn csattan, holott nem is a mi konfliktusunk. De az esetek többségében a rendező enged, mert rájön, hogy fontosabb, hogy a színész jól érezze magát, mint az, hogy ráhúzzon egy göncöt.

- És sztárokkal mindez még nehezebb, mint a többi színésszel?

- Nem, szerintem sztárokkal és ismeretlenekkel nagyon könnyű együtt dolgozni. Általában azokkal van gond, akik a kettő között vannak. Akik már majdnem sztárok, de még nem, azoknak folyton visszaigazolásra van szükségük, és ezt abban élik ki, hogy mindig újat és újat kérnek. Attól érzik magukat valakinek, hogy valakit folyton csesztetnek. Az igazi nagyokkal nincs ilyen probléma. Jude Law például egy imádni való, kedves ember, soha semmi probléma nem volt vele, vagy Susan Sarandon is... Ők olyan intelligens emberek, és annyira fölötte állnak már ezeknek a napi harcoknak. Tudják, hogy mit akarnak, azt egyértelműen ki is fejezik, és utána sosem panaszkodnak. A nehezebben kezelhető színészeknél pedig arra kell gondolnunk - amire Pásztor Bea figyemeztetett engem -, hogy ha egy film nem sikerül jól, úgyis a színészt és a rendezőt hibáztatják majd érte, sosem a jelmeztervezőt. Úgyhogy az ő vállukon sokkal nagyobb teher nyugszik.

Jude Law és Susan Sarandon az Alfie-ban

- Az olyan filmekről mi a véleményed, amelyben a jelmez főszerepet játszik, mint pl. a Szex és New York vagy Az ördög Pradát visel? Ezekben a színészek gyakorlatilag termékbemutatót tartanak a dizájnerek cuccaiból, élő reklámfelületek.

- Szerintem ezzel nincs baj, jó stylistnak lenni, az szintén művészet. Megérdemlik, hogy ők is sztárok legyenek, mert egy iszonyú nehéz szakmában állnak helyt. És azt is be kell vallanom, hogy nézőként is szeretem az ilyen filmeket, jó nézni őket. A divat nagyon fontos része a nyugati világnak. Bar a fogyasztói társadalom nagy ellenszenvet vált ki belőlem, nem csinálhatok úgy, mintha nem lenne rendkívül fontos része a kultúránknak. És habár mese az egész, de Az ördög Pradát visel nagyon jól bemutatta, hogy milyen kegyetlen és lelketlen a divatvilág belülről, úgyhogy nekem ez a film New Yorkot jelentette.

- Pont az ellentéte a magyar művészfilmnek, amiből viszont a Taxidermia mellett még egyet csináltál, Kocsis Ágnes Pál Adrienn című filmjét.

- Igen, de mivel ez még nem készült el, nem is tudom, beszélhetek-e róla. Hiszen még most van a vágószobában.

- Te hogyan élsz két film között? Vársz a következőre, vagy e-maileket küldözgetsz, rendezőket hivogatsz?

- Igazából tavaly volt az első olyan évem, hogy már nem küldözgettem az önéletrajzomat, mert volt munkám bőven. De szerintem visszajönnek azok az időszakok, amikor mindent újra kell kezdeni, az ember sosem ülhet a babérjain. Persze van, amikor elegem lesz belőle, de ha hallok egy olyan munkáról, amiben szívesen részt vennék, akkor meg boldogan írok. Most épp befejeztem egy filmet, és pár hónap múlva kezdem a következőt, közte meg szükségem lenne egy kis nyugalomra, mert nagyon sokat dolgoztam. Mostanában már eljutottam addig is, hogy már nem csak az foglalkoztat, hogy mikor fogok Oscart nyerni. Volt idő, hogy ezzel keltem, ezzel feküdtem, de ma már tudom, hogy nem ez a legfontosabb. Ebben a pillanatban inkább boldog szeretnék lenni, és ezért sok áldozatot is hajlandó vagyok hozni. Családot szeretnék, és tisztában vagyok azzal, hogy nem lehet mindent egyszerre, úgyhogy kíváncsian várom, hogy mit hoz az elkövetkezendő 5-10 év. Meghozza-e azt az áttörést, amire vágyom, vagy egészen más prioritások szerint fog átrendeződni az életem. De azt is el tudom kepzelni, hogy húsz év múlva Afrikában dolgozom majd egy állatrezervátumban. Egy emberbe annyi különböző életút belefér...