Fliegauf Bence: Skodából, lakáshitelből és wellnessből építünk erődöt magunk köré

2012.04.07. 18:59

Fliegauf Bence cigánygyilkosságokról szóló, Csak a szél című filmjét a héten mutatták be a magyar mozikban. A rendezővel beszélgettünk arról, hogy miért nem lett rasszista annak ellenére, hogy leütötte egy roma, hogy milyen az a szegénység, amikor pillepalackkal kell fűteni, hogy miért fontos a film szájbarágós jelenete, és hogy miért döbben meg, amikor megnézi a korábbi munkáit.

Hogyan született meg a forgatókönyv? Gondolom, a végleges verzióhoz jelentős kutatómunkára volt szükség.

Amikor befejeztük a Womb képvágását, nagyon megkönnyebbültem, hogy végre van kis időm megírni a következő sztorit. Ez akkor már hetek óta fodrozódott a fejemben, úgyhogy két nap múlva kész volt a treatment (a forgatókönyv első, részletes vázlata - a szerk.). Amikor megírtam a forgatókönyvet, azt gondoltam, hogy ez valószínűleg hülyeség, mert előtte tíz évig nem találkoztam cigányokkal. Elküldtem Tábori Zoltánnak, annak az írónak, aki a cigánygyilkosságokról szóló szociográfiákat írta a Mozgó Világba. Izgultam, amikor találkoztunk: ott ült velem szemben egy kávézóban és gyémántkemény tekintettel méregetett. Azt hittem, darabokra cincál. Ehhez képest nagyjából annyi hozzáfűznivalója volt, hogy az újgazdag magyaroknak nincsenek kőoroszlánok a kerítésén, az inkább a gazdag cigányokra jellemző. Ezután nagyon érzékenyen elemezte a könyvet. Sokat köszönhetek neki. Most úgy tűnik, ez kölcsönös. Elképzelhető, hogy lesz egy német kiadója az írásainak. Viccesnek tartom, hogy esetleg hamarabb fog megjelenni németül, mint magyarul.

Mi volt a casting menete?

A Womb-ot kivéve mindig is úgy csináltam filmet, hogy én kerestem a szereplőket, és én voltam a látványtervező is. Itt is mindkettő az én kezemben volt, ami azért volt nagyon fontos, mert amikor nekikezdtem a filmnek, már teljesen elvesztettem a kapcsolatomat a cigánysággal. Régebben ez másképp volt: lakótelepi iskolába jártam, ahol az osztály fele vagy harmada cigány volt. Komoly barátságaim alakultak ki, évekig együtt lógtam egy Sanyi nevű cigány sráccal, és nagyon tanulságos volt, hogy neki mindig meg kellett védenie az iskolában a húgát, akit gyakran - csak úgy viccből - lecigánykurváztak. És azt is láttam, hogy Sanyiba hányszor kötnek bele azért, mert cigány, meg persze azt is, hogy a cigányok hányszor kötnek bele a magyarokba azért, mert azok meg magyarok. Aztán nyolc-tíz évvel később majdnem megvakultam egy utcai verekedésben. Aki belénk kötött, gádzsó volt, aki végül ütött, az meg cigány. Akkor mondhattam volna, hogy "na, ezek ilyenek", de amiatt, hogy én Sanyi mellett végigjátszottam ezt az egészet a másik oldalról, bennem nem horgadt fel a rasszizmus. Azért mesélem ezt, mert én is nyomozok magamban, hogy miért vagyok, vagy miért nem vagyok előítéletes. Hiszen mindannyian előítéletesek vagyunk, azokból lesznek a rasszisták, akik azt gondolják magukról, hogy ő velük ez nem fordulhat elő. Én például féltem, amikor a szereplőkeresés során először cigányok lakta helyre mentem. Ez tiszta előítélet. Az alatt a több mint egy év alatt, amit elég kemény helyeken töltöttünk cigányok között, egyetlen egyszer fordult elő, hogy belénk kötöttek. A többi esetben nagyon jól éreztük magunkat, azt hiszem, mindkét oldalon. A casting úgy zajlott, hogy béreltünk egy szakadt Suzukit, ebbe beültünk, és jártuk vele az országot. Számszakilag csináltuk: oda mentünk, ahol a legtöbb roma lakik az országban. Aztán, ahogy jártuk a vidéket, és belezuhantam az úgynevezett valóságba, állandóan átírtam a scriptet.

Fotó: Mudra László [origo]

Hol találtad meg a szereplőket?

Az ország teljesen különböző pontjain. Az anyát játszó Toldi Katival Ózdon találkoztam még egészen az elején. Vele kicsit olyan élményem volt, mint amikor az ember karácsonykor elmegy vásárolni, és reggel az első boltban meglátja a tutit, de azért végignézi az összes üzletet, és este visszamegy, és megveszi az elsőt. A szereplőket mindig iskolán keresztül kerestük, a felnőtteket is: amikor találkoztunk a gyerekekkel, akkor a szüleikkel is találkoztunk. És ha már ott voltunk egy településen, kimentünk a cigánytelepre is a helyi cigányönkormányzati-képviselővel. A kisfiút játszó Sárkány Lajost egy iskolában látta meg az asszisztensem, és utána elmentünk a cigánytelepre, ahol él. Úgy kezdtem el beszélgetni a kisfiúval, hogy megkérdeztem, épített-e már bunkert, és kiderült, hogy Lajos nagy bunkerépítő, és meg is mutatta nekünk a bunkerét. Kiválasztottunk húsz kisfiút, meg húsz kislányt, meg húsz anyukát, aztán fokozatosan szűkült a kör.

Miből derül ki számodra egy amatőrről, hogy jó lesz?

Én úgy dolgozom, hogy annyi próbafelvételt készítek, hogy akik ott vannak a kamera előtt, egy idő után azt hiszik, hogy még mindig a próbafelvétel zajlik, noha már a forgatás megy. Olyan kamerarutinjuk alakul ki, hogy teljesen nyugodtak, és meg merik magukat mutatni. És úgy szűkül a kör, hogy például egy részük el sem jön az első alkalomra, őket nem hívjuk még egyszer. Vagy eljön, de kiderül, hogy alkalmatlan.

Fotó: Mudra László [origo]

Hogyan derül ki azonnal egy amatőrről, hogy alkalmatlan? Nem lehet, hogy először izgul a kamera előtt, de ötödszörre már jó?

Ilyen nem nagyon van. Nagyon-nagyon hamar kiderül. Persze az én szemem is biztosan élesedett abban a tíz évben, amióta ezzel foglalkozom. A ritmusérzék nagyon fontos, megfigyeltem, hogy akikkel jól tudok dolgozni, azoknak van zenei érzékük is. Szerintem a színészet főleg ritmus. És persze fontos az a fajta intelligencia, amely a szövegmemorizáláshoz kell. Persze van, aki jó ezekben, mégis érdektelen. Meg olyan is van, hogy nagyon érdekes, de nulla verbális és ritmusérzéke van, akkor ő kaphat egy néma szerepet.

Mennyi ideig tartott a teljes folyamat?

A szereplőválogatás és a helyszínkeresés összesen körülbelül másfél évig tartott. Számomra a forgatókönyvírás és az előkészítés az igazi kreatív munka, a forgatást ehhez képest sokkal inkább operatívnak élem át. Sikeres rendezőknél gyakori a "limuzinélet", fesztiválról fesztiválra, meetingről meetingre, ügynökségtől castingirodába járunk. Szép, igazi dolgok történhetnek ezekben a helyzetekben is, ugyanakkor én lassan egy szűk akolnak kezdtem érezni az európai filmes világot. Főleg a Womb-nál éreztem néha ezt a tipikus professzionista "légkondicionált lidércnyomást", ami persze az elején még izgi volt, aztán ahogy telt az idő, egyre fojtogatóbbá vált. Nekem nagyon jót tesznek ezek a szédítő közegváltások. Éberen tartanak.

Értek teljesen újszerű élmények a keresés során?

Csodálatos másfél év volt. Sötét konyhákban, beomlott pincékben, üres silókban, erdők mélyén, elhagyott esőverte dűlőutakon, leégett tarlókon jártunk. Beszélgettem öreg cigánnyal, aki a fél életét bányában dolgozva töltötte, tanyasi gádzsóval, akinek télen lyukat rágtak a pockok az arcába, tizennégy éves kitűnő tanuló cigánylánnyal, aki a nyolcadik hónapban volt. Ittam kifogástalan modorú tanárember kávéjából, akiből csak úgy párolgott a gonoszság és rasszizmus. Beszélgettem igazgatókkal, szociális munkásokkal, akik évtizedek óta elképesztően altruista módon dolgoznak a romákkal. Volt olyan, hogy fák már nem voltak a környéken, mert azt már eltüzelték, ezért pillepalackokkal fűtöttek a házban. A fekete, fojtogató füst szivárgott a kályhából. Viszont, ha nem fűtenek, akkor a gyerek megfagy reggelre az ágyában. Én hallottam, ahogy a dértől halkan recseg a takaró, amikor reggel felkelnek. Félreért, aki azt gondolja, hogy most romákról beszélek. Ebben a tizenakárhány tagú családban ketten voltak romák. Minél mélyebb a szegénység, annál inkább mindegy, hogy milyen színű a bőr. A középosztálynak abban a kamrájában, amiben mi élünk, ez persze nem látszik. Ezt a Skoda-Octavia-lakáshitel-wellness világot úgy építjük magunk köré, mint valami erődöt, védettek vagyunk, de ennek az az ára, hogy nem vesszük észre, mi folyik körülöttünk. Olyan súlyos szakadékok vannak ebben az országban szociális szempontból, hogy nagyon nehéz egy társadalomról beszélni. Olyan, mintha az országon belül lenne egy másik ország, ahol ez a három-négymillió ember indiai szintű nyomorban él.

Fotó: Mudra László

Azt mondtad, hogy Sárkány Lajossal nem lehet interjút készíteni a közeg miatt, amelyben él. Megmagyaráznád, mire gondoltál?

Az iskolázatlan szegény emberek számára a kereskedelmi tévék a templomok, ahol a műsorfolyam olyan, mint egyfajta mise. Sokan mindent elhisznek, amit itt látnak, és lassan belevakulnak. Azt is megtapasztalják, amikor meghívják őket kibeszélő show-kba, akkor néha fizetnek a szereplésért. Jellemzően azt gondolják, hogy Lali pénzt kap az interjúért, és ebből konfliktusai lehetnek. Akkor ugye nem tudunk ott lenni mellette. Fontos megjegyezni, hogy ez nem függ össze az etnikumával, ha egy mélyszegénységben élő gádzsó gyerekről lenne szó, oda sem engednélek titeket. Én egyébként azt sem támogattam, hogy eljöjjenek velünk Berlinbe, mert aki látja, hogy ezek az emberek hol laknak, annak világos, hogy egy ekkora társadalmi ugrást nem lehet integrálni senkinek a személyiségébe. Ha én hazaérek egy ukrán cigánytelepről, akkor örülök, hogy hátradőlhetek a fotelemben, ez vajon fordítva is így lenne? A berlini luxusszállóból visszamenni az anyaotthonba vagy egy kohósalak házba? A producerek mégis megreszkírozták, hogy kijöjjenek velünk a szereplőink. Úgy érveltek, hogy nem foszthatjuk meg őket ettől az egyszeri és életre szóló élménytől. Igazuk lett: jól éreztük magunkat együtt. De a kisfiút most már inkább hagyjuk békén.

Amikor ennyire rossz egzisztenciális-társadalmi helyzetben levő szereplőkkel készít valaki filmet, mindig felmerül a művész felelőssége az alanyaiért. Te mit gondolsz erről?

Én az elején elhatároztam, hogy mint filmrendező veszek részt ebben a folyamatban, és nem mint szociális munkás. Utógondozás nincs, barátság van, ami talán többet ér. Szoktam Lajossal beszélgetni. Azt mondtam neki, hogy ne kábítószerezzen soha, tanuljon meg egy nyelvet, és mással ne foglalkozzon. Ezen persze úgy röhögött, mint ahogy bármelyik egészséges 12 éves tenné. Ismerjük, hogy ránk milyen hatással volt, amikor felnőttek ilyeneket mondtak nekünk. Én abban sem hiszek, hogy vigyünk a szegényeknek meleg ruhát, meg vegyünk nekik kenyeret, mert a filantrópia nagyon ártalmas. Nem lehet burzsuj módon kiválasztani egy szegény családot, és nekik segíteni, ennek semmi értelme nincs. Annak van értelme például, hogy az ember csinál egy nyári tábort, ahol művészeti oktatás zajlik. Mondjuk kamerákat ad a gyerekeknek. Bódis Kriszta tök jól csinálja ezt Hétesen. Mindenkinek más a reakciója a mélyszegénységben élők problémájára, nekem az, hogy megcsináltam ezt a filmet, mert reménykedtem benne, hogy elindul erről egy minőségi párbeszéd.

Fotó: Mudra László [origo]

Még a forgatás előtt mondtad, hogy a realista alapanyag szinte magától pszichothrillerré szerveződött. Mennyire céloztál meg tudatosan egy hangulatot? Gondoltál arra egyes jeleneteknél, hogy "itt paráznia kell a nézőnek"?

Ebben a filmben a suspense teljesen adott volt. Most mondok valamit, és képzeld el: alkonyodik, egy kislány sétál az erdei úton, és halkan dúdol magában. Hogy folytatnád a történetet?

A Piroska és a farkas ugrik be. Vészjósló, mert nem rendjén való, hogy egy kislány egyedül mászkál sötétedéskor az erdőben.

Látod? Mindjárt megerőszakolják, vagy jön egy farkas, és megeszi. Nagyon kevesen képzelnek oda ilyenkor egy jóságos tündért. Az a suspense, ami a Csak a szél-ben működik, szerintem ez a fajta: hogy odaképzelsz minden bokor mögé valakit. Ez valószínűleg azért van, mert ezek a karakterek félelemben éltek. Vidéken teljesen át lehet élni ezt, hogy a gádzsók félnek a cigányoktól, a cigányok félnek a gádzsóktól. Sokkal tarkább persze a világ, mint ebben a filmben, de ez a film nem is a tarkaságról beszél, hanem a gyilkosságokról.

Fotó: Mudra László [origo]

A feszültségkeltésnél maradva, érdekesnek találtam, ahogy a zenét használtad bizonyos jelenetekben: pont viszonylag nyugodt, paramentes jelenetek alá tettél be nagyon feszültségteli zenét, például, amikor a kislány kifesti a körmét az iskolában, ott megszólal egy nagyon feszült cimbalomfutam.

Ez ösztönösen alakult így, varázslatos dolog játszani a zenével. Beke Tamással együtt írtuk a zenéket, ő a legrégebbi állandó munkatársam. A Dealer óta folyamatosan együtt dolgozunk. A télen fejeztük be a Parázsló Féreglyuk című zenei albumot, amelynek a menedzselésével nemsokára elkezdünk foglalkozni. Vissza a filmekhez: én egy kicsit gyorsabban működök, mint a legtöbb ember. Be is ütöm magam sokszor. Talán ezért van az, hogy újabban egyre több tizennyolc éves kollégám van. Tamás már majdnem harminc, de belül jó kis tizennyolc éves. Ha azt mondom, hogy hülyeség, amit eddig csináltunk, szerezzünk inkább egy citerát, akkor kiírjuk a Facebookra, húsz perc múlva ott a citera, és Tamás, aki addig gitározott, citerázik. Tamás egy ilyen egyszemélyes cirkusz, én is az vagyok, úgyhogy nagyon jó kétszemélyes cirkusz tudunk lenni.

A film majdnem egészére jellemző az, hogy nagyon szorosan a szereplőkre tapadunk, viszont ebből markánsan kilóg a rendőrök párbeszéde. Ez tudatos döntés volt, vagy organikusan így alakult?

Ez olyan jelenet, hogy valószínűleg didaktikus lesz, mondjuk, Bódis Krisztának vagy Enyedi Ildikónak. Egy vidéki bérszámfejtőnek már nem biztos. Látod milyen súlyosan előítéletes és általánosító vagyok? Nagyon fontosnak tartottam, hogy találkozzunk a rasszista logikával, illetve illogikával. Én hiszek abban, hogy ezeket a dolgokat meg kell fogalmazni. Egy vidéki bérszámfejtőnek látnia kellene a tévében, hogy ebben a filmben hogyan válik szánalmassá az a rendőr, aki ennyire rasszista módon gondolkodik.

Fotó: Mudra László [origo]

[A következő kérdés és válasz súlyos spoilert tartalmaz, ha szeretnéd elolvasni, jelöld ki a fehér részt az egérrel.]

Számomra igazán a hullaházas jelenet lógott ki a film egészéből, nem értettem a dramaturgiai funkcióját. Úgy éreztem, vagy az előző jelenetnél kellett volna véget érnie a filmnek, vagy akkor már kellene lennie még egy jelenetnek, amelyben a kisfiúval még történik valami.

Az egyik válaszom erre az, hogy több érzékeny elemzés kísértethistóriának értelmezi ezt a filmet. Az első jelenetben egy temetést látunk, és nem értjük meg a végén sem, hogy az kinek a temetése. Lehet, hogy a fiú a Lakatos család temetésén van, de az is lehet, hogy a saját családjának a temetése mellett megy el. És az is lehet, hogy amikor elmegy arra a helyre, ahova bejönnek a rendőrök, az az ő lakásuk. Mert annyira kísértetiesen ugyanaz történik a Lakatos családdal, mint velük, hogy az egész olyan, mintha a saját gyilkosságukat táncolnák körbe ezek a kísértetek. Ezt azért merem mondani, mert Németországban voltak olyan nézők, kritikusok, akik ezt észrevették. Én a vágásnál vettem észre. Nagyon tetszik, hogy egy filmben benne van határozottan valami, amiről fogalmunk sincs, amikor csináltuk, de ott van egyértelműen. Ha valami varázslatos, akkor ez az. Ez egyébként hepiend, ugyanis amikor lőnek az erdőben, nem tudod, hogy a kisfiú meghalt-e, vagy nem, és aztán elkezded számolni a tetemeket a hullaházban. És miközben elég megrázó a jelenet, örömmel fedezed fel, hogy a kisfiú nincs ott. Én sok ilyen hepiendet kívánok magunknak. Azért is fontos ez a jelenet, mert a filmben kétszer érintenek meg nem cigányok cigányokat. Egyszer, amikor az anya megkapja a ruhát a munkavezetőtől, aki megpuszilja, másodszor pedig, amikor a hullaházban kisminkelik, felöltöztetik őket. Ez szerintem sokatmondó.

Minden filmedre jellemző, hogy egy külső szemlélő nézőpontját veszed fel, néha kicsit antropológus vagy, néha kicsit természetfilmes. Honnan ered ez az attitűd?

Én is érzek valami hasonlót, nem tudom, honnan eredhet. Sokan mondják, hogy ez valamifajta földönkívüli nézőpont. Nem tudom, azért én igazi földlakó vagyok ám. A Womb és ez teljesen különböző filmek, de tényleg van valami közös magjuk, amit meglátok, és rájövök, hogy akkor lehet, hogy ez vagyok én. Mi alkotók inkább csak azt hisszük, hogy tudatosak vagyunk. Szerintem ez úgy van, hogy csinálunk valamit, és utána jöttök ti, és akkor utólag kitaláljuk nektek, hogy mi ilyen és ilyen filmet, könyvet, zenét csináltunk. Viszont mindegyik filmemnél el tudom mondani, hogy mi volt a kiindulópont. A Csak a szél-nél azt szerettem volna, hogy bekerüljek az áldozatok bőrébe, hogy bennük üljek, majdnem úgy, mint egy personal shooter-játékban. Hamar kiderült, hogy ezt így nem lehet. Ekkor alakult ki a film vizualitása. Az első beszélgetéseken Lovasi Zoli nagy grandiózus kameramozgatókat akart. Igazi operatőr a Papa (Lovasi Zoltán beceneve - a szerk.)! Három hónap elég volt, hogy elengedje ezt a koncepciót. Ő ugyanennyi ideig puhított engem, hogy lehessen világítás. Ezt ugyanis én csakis az esti jelenetekben akartam. A forgatáson sokat röhögtünk azon, amikor a Papa felvett egy jelenetet egy szűk optikával, akkor én azt mondtam: na jó, megvan a totál, akkor most közelizzük fel a jelenetet. Sokan gratuláltak, hogy milyen bátran kiléptem abból a vizuális stílusból, amelyet eddig képviseltem. Ez azért vicces, mert lényegében ugyanazt csináltam, mint az első filmemben, a Rengeteg-ben, csak most már volt pénzünk lámpákra és filmnyersanyagra.

A Womb-nál szerintem alapvetően hasonló volt a megközelítésed, csak nem mentél ennyire közel, volt benne egy távolságtartás, amely nem állt összhangban a film nagyon intim témájával, és hideg lett.

Ezt a hűvösséget én is érzem, de inkább akkor, amikor csak visszagondolok a filmre. Amikor megnézem, valahogy egyáltalán nem zavar, és nem hidegnek látom, hanem azt gondolom, hogy egy csupaszív film. Furcsa film, minél többször megnézem, annál furcsábbnak látom. Valószínűleg azért, mert hihetetlenül konvencionálisnak van álcázva. Az összes többi filmem teljesen szabálytalan, a Womb-ban meg minden szabályszerű a felületén, de igazából nagyon összetekeredett, rétegzett szerkezetű valami. Elég kiismerhetetlen film. Egyébként én a Womb-nál szerettem meg filmet rendezni. Addig engem mindig irritált, hogy együtt kellett dolgozni egy csomó emberrel a forgatáson. Én normális esetben ülök egyedül, és írok. A Womb-ot viszont imádtam rendezni, és fantasztikusan jól éreztem magam a forgatás alatt. És jó volt átélni, hogy nem csak vért hugyozva lehet filmet csinálni.

Fotó: Mudra László [origo]

Nem gondolod, hogy az említett hidegség miatt nem találta meg igazán a közönségét az a film?

Inkább arról van szó, hogy Magyarországon nagyon kevesen látták, mert csak egy kópián vetítették (a film egy hagyományos és négy digitális kópián került forgalmazásba - a szerk.). Ha van egy film, amely a klónozásról szól, és Eva Green meg Matt Smith a főszereplője, és 1500 nézőt produkál, akkor nem gondolom, hogy én vagyok a hibás. Kíváncsi vagyok, a Csak a szél-nél hogyan alakul majd, mert én azt gondolom, hogy ehhez a filmhez nem kell úgynevezett moziba járónak lenni. Ha én értelmiségi lennék, akkor megnézném ezt a filmet, mert égető társadalmi problémáról szól.

Te milyennek látod utólag a filmjeidet, mindegyiket egyformán szereted a fogadtatástól függetlenül?

A Dealer-ből pont megnéztem egy jelenetet a YouTube-on, és elképesztett. Nem tudom, ki az, aki azt csinálta, de nagyon tudta, hogy mit csinál. Olyan, mintha nagy rutinom lett volna már, pedig előtte csak annyi volt, hogy a Papával egy DV-kamerát lengettünk. Amit meg végképp nem értettem, hogy annyira kibírhatatlanul nyomasztó világ jelenik meg benne. Aki ilyen állapotban van, hogyan tud egyáltalán filmet csinálni? A filmek sorrendje viszont eléggé biztató, nagyon ijesztő lenne fordítva. A Womb-ot sokszor megnéztem a különböző fesztiválokon, az a film sokkal közelebb van ahhoz, ami most vagyok. Ami nagy változás még, hogy az első filmjeimnél nagyon érdekelt mások véleménye, és a sajátom nagyon bizonytalan volt. Most pedig úgy van, hogy megnézem az első vágott verziót, arról kialakul - nem is az agyamban, hanem a szívemben - valami vélemény, és onnantól kezdve ugyan kíváncsi vagyok mások véleményére, de az nem befolyásolja a sajátomat. Ez szerintem jó, de próbálok nem átesni a ló túloldalára.

Mit csinálsz legközelebb?

Van egy külföldi projekt, amely nagyon mozgolódik most. Korai még beszélni róla. Ha tényleg beindul, nagy kalandok várnak rám. Tavasszal beadom a Filmalaphoz. Az is nagy kaland lesz.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK