Tizenhárom éve van egy filmünnep a szomszédban, ahol egy öntörvényű művészeti vezető mindig összegyűjti, ami számára emlékezetes volt a berlini, a cannes-i, a torontói, a locarnói, velencei és egyéb A kategóriás fesztiválokon. Jó a sör, hangulatosak a mozik, mégsem fedezték még fel maguknak a magyarok a kolozsvári filmfesztivált. Miért érdemes Romániába járni mozizni június elején? Elmondjuk.

 

Képzeljenek el egy nagyvárost, de mégsem túl nagyot, ahol már tizenhárom éve június elején minden, de minden a filmről szól. Viszonylag közel van, olcsón megközelíthető, vetítik az elmúlt egy-másfél év legjobb filmjeit, rendszeresen felléptetnek magyar rendezőket zsűritagként, az idén például Szász Jánost, egymást érik a jobbnál jobb szabadtéri kocsmák, és mégsem árasztják el a magyar filmőrültek tömegei. Hogy miért? Évek óta nem tudok erre a kérdésre válaszolni, amióta visszajárok a Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválra (TIFF), pedig Budapestről nézve Kolozsvár egzotikusabb, mint London, már csak a 12. századtól máig ívelő és a Házsongárdi temetőben szó szerint porladó magyar kulturális örökség miatt is.

Szász János és Tudor Giurgiu A nagy füzet vetítése előttForrás: TIFF

Az idén érezhetően kevesebb pénz volt a hírverésre, mint korábban, pedig ebben nagyon jók a TIFF szervezői: nagy felhajtást csapni olyan művészfilmek és értékes rendezők, színészek körül, akikre egyébként valószínűleg nem figyelne fel a közönség. Szombaton tehát Krzysztof Zanussi világhírű lengyel filmrendező és a Garni-zóná-ból, valamint a Becéző szavak-ból ismerős Debra Winger kapott életműdíjat Kolozsváron. Egy évvel ezelőtt Jirí Menzel vett át hasonló elismerést, akkor egy tűt sem lehetett leejteni a város legnagyobb mozijában.

A vasárnap este Richard Linklater Boyhood című filmjével zárult fesztivál különlegessége az volt, hogy az idén magáról a mozizás élményéről szólt. A TIFF igazgatója, Tudor Giurgiu rendező-producer, a román közszolgálati tévé volt igazgatója megkongatta a vészharangot. Körülbelül 450 moziteremből mára kevesebb mint harminc maradt Romániában, van olyan megye, ahol egyetlen mozi sem működik, logikus tehát, hogy aki időnként mást akar nézni, mint a tévék (és az HBO) kínálata, az letölti a filmeket. Így viszont az az érzés vész el, ami miatt érdemes moziba járni, egész generációk számára marad ismeretlen az a szorongás, hogy mikor bújjak oda a fiúhoz/csókoljam meg végre a lányt a mozi jótékony sötétjében. Az idén a TIFF lemondott a város két multiplexéről: csak és kizárólag belvárosi mozikban, illetve mozinak erre az alkalomra berendezett terekben vetített.

Mintha visszatértünk volna a kilencvenes évekbe, amikor a többtermes mozik még furcsa ritkaságnak számítottak. Ezért az volt a benyomása a látogatónak, hogy bárhova sétál a megnézni érdemes városrészben, öt-tíz perc járás után folyton a fesztiválba ütközik. Ha már magyar kulturális örökség, a "vissza a mozikba" stratégia másik nyertese Janovics Jenő, a magyar filmgyártás korszakos úttörője, aki a tízes-húszas években vagy ötven némafilmet forgatott Kolozsváron, és ő fedezte fel Kertész Mihályt és Korda Sándort. A TIFF szervezői rá hivatkoznak abban a minden vetítés előtt lenyomott reklámban, amelyben elmondják, hogy Kolozsváron százéves múltja van a mozinak, és amellyel a város romos állapotban levő filmraktárának megmentésére gyűjtenek. A raktárban most térdig lehet gázolni a szétdobált kópiákban. Ha első körben sikerül összekalapozni kábé kétmillió forintot, a raktárból kertmozi és játszótér lesz, és a távlati terv az, hogy ott legyen Románia első filmmúzeuma.

Ez persze nem biztos, hogy meghatja azt a látogatót, aki mondjuk Pestről indulva a hat-hét órás autóút után valami erős élményre vágyik. Nekik a város minden képeslapon szereplő főterét tudom ajánlani, ahol Mátyás király lovas szobrának tőszomszédságában ilyenkor Kelet-Közép-Európa legnagyobb szabadtéri mozija üzemel. A vetítések este háromnegyed tízkor kezdődnek. Érdemes időben érkezni, mert különben elfogynak a takarók. Kérjen egy korsó csapolt barna sört (az egyik legjobb romániai nagy főzde, a Silva gyártja – az idén ez a cég volt a fesztivál főszponzora), aztán még egyet.

A Boyhood-vetítés közönsége a főtérenForrás: TIFF

Nézze meg például 2014 legjobb európai fekete komédiáját, a norvég–dán–svájci Az eltűnés sorrendjében-t (Kraftidioten), ami arról szól, hogyan bosszulja meg a fia halálát egy átlagember, civilben hókotrókat üzemeltető vállalkozó (Norvégiában nem lehetne közlekedni télen, ha nem vetnék be ezeket a több ezer lóerős monstrumokat). A moziból az is kiderül, hogy a szerb maffiózók azért szeretik az északi jogállamokat, mert ha elkapnak, és börtönbe vágnak, akkor kikezelik az összes beteg fogad. Fázik? Rendeljen még egy sört. Még mindig? Akkor pálinkát. Vagy várja meg, míg elvonul a hidegfront, és egy következő, langyos estén örüljön annak, hogy jóslatunk ellenére mégis nagyvásznon láthatja az utóbbi évek legőrültebb dél-koreai blockbusterét, a Snowpiercer-t.

Miért érdemes elmenni a TIFF-re?

Képzeljenek el egy klasszicista-romantikus épületet, annak is a hatalmas, négyszögű udvarát Kolozsvár legpatinásabb részén, a Farkas utcában. Június eleje van, még alig sötétedik, és hatalmas a tömeg. A vetítőgép az első emeleti folyosón kattog. Ez a Kill Bill 2 vetítése a 2004-es TIFF-en.

Az idén hiába volt kétszáz film a programban, mégsem sikerült olyan erős, meghatározó – ha úgy tetszik, kult – filmet kihalászni, amelyre évek múltán is úgy emlékeznék, hogy azt a TIFF-et láttam. Ezzel együtt ez a kíváncsiak és a felfedezések fesztiválja, a filmeket válogató művészeti igazgató pedig tizenhárom éve ugyanaz a Mihai Chirilov, akitől sosem állt távol egyrészt a látogatók idegeinek borzolása, másrészt az állandó meglepetésekre való törekvés. (Ezt az is garantálja, hogy a versenyprogram kezdettől fogva az első- és második nagyfilmjüket forgató rendezőké.)

Én, te, őForrás: TIFF

Az első Nicolas Philibert 2002-es dokumentumfilmje, az Én, te, ő (Étre et avoir), amelynek ugyan 2004-ben volt magyarországi bemutatója, de nagyon meglepődnék, ha telt ház előtt vetítették volna (Kolozsváron most így történt). Philibert 2002-ben Európai Filmdíjat kapott ezért a csendes, visszafogott, szemlélődő munkáért, amely egy osztatlan osztályban dolgozó falusi tanítóról, Georges Lopezről szól, akinek még egy éve van a nyugdíjig. Lopez a zen mesterek átható és megingathatatlan nyugalmával javítgatja a dülöngélő 7-es számokat és a döcögős igeragozásokat, igazságot tesz, és ami igazán különleges személyiséggé teszi: nemcsak tanít, hanem nevel. Philibert minden kommentár nélkül, az évszakok változásaira figyelve dokumentál – egyszer töri meg az ívet egy interjú. Ebből a filmből többet tud meg az ember gyermekek és felnőttek viszonyáról, mint egy pszichológia-félév alatt. Jellemző a fesztiválra, hogy a rendezőnek még két filmjét lehetett látni a 3x3 nevű szekcióban (három kiemelt rendező három munkája).

Paat (A kutya) című iráni munka a zsűri "különlegesen bátor filmeknek" szóló különdíját kapta Kolozsváron. Amir Toodehroosta filmjének főszereplője egy csodaszép farkaskutya, amelynek kedvenc szórakozása az autó lehúzott ablakából figyelni az embereket, akik ebben a filmben egyértelműen csak mellékszerepeket kaphatnak. A kutya nevét nem tudjuk, csak azt, hogy mindenféle kavarodás történik a gazdája életében, akit a volt nője megpróbál meggyilkolni az örökség miatt.

PaatForrás: TIFF

A lazán összefűzött epizódokból álló filmben azt látjuk, milyen az élet Teheránban, ahol a beteg gyermek megmentésére az az utolsó esély, ha az anya eladja a veséjét egy fehér BMW-s nagymenőnek, ahol drogfüggők verekednek azon a hasison, amelyet az egyikük elvesztett, és a kutya ás ki nekik. Sokszor csak a város zajait halljuk, kép nincs – mintha főszereplőnk csak fülelne. Lehet, hogy szpojlerezést követtem el, de Toodehroosta számára nem a történet a fontos, hanem az, ahogyan a véletlenszerű epizódok összekapcsolódnak. A film arról az érzésről szól, amikor leülsz, és csak nézel, bámulod a várost, és ilyenkor derül ki, milyen nehéz is ez.

A dél-koreai Kim-ki Duk nagy visszatérő a TIFF-en. Az A sziget-ről és a Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz-ról ismert rendező ismét a lehető legkevesebb erőforrásból hozza ki a legtöbb feszültséget a Moebius-ban. Négy szereplő, apa, a fia, a feleség és egy vegyesbolt eladónője (a két utóbbi szerepet ugyanaz a színésznő,  Eun-woo Lee játssza). A feleség meg akarja bosszulni, hogy a férje fűvel-fával megcsalja, de mégis a fiát kasztrálja.

MoebiusForrás: TIFF

Ami ezután következik: öncsonkítás, szervátültetés, csoportos erőszak, egy érdes kővel végzett önkielégítés, és még nem értünk a lista végére. A filmben egyetlen szó sem hangzik el, Kim-ki Duk rendszeresen így értelmezi át a némafilm műfaját/fogalmát. Mi történik az emberrel, ha a szavak szintjét elhagyva a test állati erejét az összpontosított tudatossággal tetézi? Kim-ki Duknak ez a válasza, és mint mindig, roppant kényelmetlen.

A kolozsvári fesztivál szervezői szeretik a trasht, az olyan Z kategóriás filmeket, amelyek annyira borzalmasak, hogy már jók. Ez a kategória az idén külön szekciót kapott Éjféli őrület címmel. A legnagyobb szabású produkció pedig S. S. Rajamouli indiai rendező 145 perces romantikus fantasy-bosszúfilmje, A légy volt, amelyben a költségvetésben tobzódva egymást érik a speciális effektek, a többször felépített és leégetett díszletek és a történet egyre eszementebbé váló fordulatai.

Az alaphelyzet a következő. A lúzer Nani reménytelenül szerelmes a gyönyörű Binduba, aki középosztálybeli család gyermekeként egy oktatási civilszervezet aktivistája. A fiú képtelen elfogadni hogy a nő csak játszik vele. Felbukkan a színen a multimilliomos Sudeep, aki meg azt képtelen elfogadni, hogy van olyan lány, akit nem vonz az ágyba egyből sem a sármja, sem a pénztárcája. Nanit megölik a nőért kipattanó konfliktusban, és légyként születik újjá (az újjászületés mint a történet folytatása megszokott fordulat az indiai közönségfilmekben). Mit tehet egy légy a mit sem sejtő áldozattal? A súlyos autóbalesettől kezdve a cége csődjén át a megőrülésig mindent, és ezzel még nagyon keveset mondtam. Ha valahol adódik lehetőség, csípjék el ezt a filmet, komolyan megdolgoztatja a rekeszizmot, én évek óta nem nevettem ennyit a moziban. Az sem kizárt, hogy öt év múlva kiderül, A légy miatt volt emlékezetes a 13. kolozsvári filmfesztivál.