Sydney Pollack ötven évvel ezelőtt bemutatott remekműve, A lovakat lelövik, ugye? az elsők között mutatta be a szórakoztatóipar kegyetlen természetét, s festette meg napjaink televíziózásának kiábrándító jelenségét: a valóságshow-k világát. 

Sydney Pollack filmje éppúgy a hetvenes évekbe lépő Egyesült Államok kiábrándultságát hordozza, mint ahogy számos 1969-es amerikai – jellemzően új-hollywoodi – alkotás, legyen szó az Éjféli cowboy-ról, a Szelíd motorosok-ról, A vad bandá-ról vagy épp Elia Kazan önvallomásos drámájáról A megegyezés-ről. Ám miközben az amerikai filmesek fájó búcsúja a hatvanas évek szép reményeitől mégis hordoz némi halvány optimizmust (főként a Bob és Carol és Ted és Alice Paul Mazursky-tól), Pollack alkotását áthatja a tömény pesszimizmus. 

A lovakat lelövik, ugye? (Michael Sarrazin és Jane Fonda)Forrás: AFP

Ráadásul A lovakat lelövik, ugye? úgy fogalmazta meg borúlátó gondolatait az élet gyötrelmeiről, hogy cselekményét nem a hatvanas évek valóságába, hanem a múltba helyezte, a nagy gazdasági világválság idejére. A film Horace McCoy 1935-ben megjelent azonos című regényéből készült, amit megjelenésekor nem övezett túl nagy figyelem, s csak évtizedek múltán kezdték benne az abszurd egzisztencializmusnak a lét hiábavalóságáról szóló "kis" remekművét tisztelni. 

Az ötvenes évek elején Norman Lloyd és Charlie Chaplin akartak belőle filmet csinálni, a korszak hidegháborús viszonyaihoz igazítva, ám ez filmterv a brit Chaplin Amerikából való kitiltása és McCoy 1955-ben bekövetkezett halála miatt meghiúsult.  

A lovakat lelövik, ugye?Forrás: AFP

Pollack igyekezett hű maradni az irodalmi alapanyaghoz, ám mégis sikerült a kortárs Amerika paraboláját megalkotnia, még akkor is, ha a két történelmi korszak – a világválság sújtotta harmincas évek és a polgárjogi harcok, a vietnami háború és az ellenkultúra virágzása által fémjelzett hatvanas évek – társadalmi problémái kevéssé hasonlóak. Sőt, A lovakat lelövik, ugye? váteszként tekintett a jövőbe: precízen modellezve napjaink televíziós valóságshow-inak működését.  

A történet 1932-ben, a gazdasági világválság csúcsán játszódik, egy óceánparti amerikai kisváros sportcsarnokában, ahol táncmaratont rendeznek. A fődíj 1500 dollár (ami ma nagyjából 25 ezernek felel meg, mintegy 7,5 millió forintnak), de a résztvevők számára biztosítják a napi többszöri étkezést, szállást és tisztálkodási lehetőséget – s ez utóbbiak legalább annyira csábítóak voltak a nincstelenségtől senyvedőknek, mint a nyeremény. 

A lovakat lelövik, ugye? (Red Buttons és Susannah York)Forrás: AFP

Csakhogy hamar kiderül, a táncmaraton kifulladásig tartó szenvedés, a nézőket nem az érdekli, ki nyer, hanem hogy lássák elesettebb embertársaik küszködését. 

Egyszerűen egy kis nyomorúságot akarnak látni, hogy jobban érezzék magukat. Joguk van hozzá - jegyzi meg a verseny szervezője, Rocky (Gig Young), aki a szórakoztatás érdekében nem csak elesettebbnek igyekszik mutatni a táncosokat (akár kitalált történetekkel, akár azzal, hogy megfosztja egyiküket csillogó ruhájától, sminkjétől), de hirtelen beiktatott 10 perces futóversenyekkel igyekszik rostálni a versenyző párokat. S e "derbik" alatt duzzad fel igazán a közönség – odalent végkimerülésig hajszolt lovakká alakulnak a táncosok, akikre fogadást kötni tilos, de buzdítani szabad, például egy-egy mutatvány után aprópénzt szórni a parkettre a kiszemelt párnak.

A valódi tragédiákat a kisebb isten-komplexusban szenvedő, máskülönben az életbenmaradás realizmusától kiégett üzletember Rocky persze nem tudatja a közönséggel: nekik csak a küzdeni akarást mutatja, de a valós sorsokat, a színfalak mögötti élet-halál harcot nem. 

Egyszer egy csordára való marhát hajóztunk be. Pont ilyen volt - mondja Harry, a tengerész (Red Buttons) még a verseny regisztrációjánál a tömött sorban várva. Nem sokkal később végig kell hallgassa a róla szóló, közönségnek címzett hazugságokat, miszerint az I. világháború hőse, testében 32 repeszdarabbal ropja a táncot, ahogy későbbi szívrohamát sem közli Rocky a nézőkkel, helyette múló rosszullétet emleget.

A haszonállatos (marhavagonos, illetve a lóversenyes) hasonlat a film végére egyre fájóbban lesz igaz, miközben az emberi kegyetlenség és megaláztatás lehangoló meséjében a tánccsarnok átalakul a szereplők egyetlen, valóságosnak tűnő helyszínévé. A szórakoztatóipar, mint az élet metafórája Pollack filmjében jelent meg először ennyire erőteljesen, s a valóságshowk megjelenése miatt a mai napig érvényes módon – ráadásképp megelőlegezve az olyan filmeknek, mint például a Truman Show (1998). 

A lovakat lelövik, ugye? (Gig Young és Susannah York)Forrás: AFP

Utóbbival szembetűnő hasonlóság a zárt világ – csakhogy míg Truman a köré épített ál-valóságból keresi a kiutat, a maratoni táncverseny szereplői és közönsége a kietlen valóságból menekülnek a csillogó csarnokba, ahol aztán egytől egyig (még ha más pozícióban is) zárják magukat a kizsákmányolás és kiüresedés ál-valóságába. A film egy pontján a naiv Robert Sylverton (Michael Sarrazin) kilépne a szolgálati ajtón megnézni a naplementét – ajtó a valóságra, de már a lemenőben lévő nap fénye tűnik valószerűtlennek. 

Ahogy az akkoriban páratlannak számító flashback és flashforwards technika (vagyis az időben való csúszkálás) is ezt, a tánccsarnok valósággá alakulásának érzetét erősíti. A versenyen kívül eső helyszínek egyre üresebbek, sötétebbek és valószerűtlenebbek (Philip H. Lathrop az egész filmet mesterien fotografálta, legyen szó éles kontrasztokról vagy pazar kamerabalettről) – s hiába mesélnek táncpartnerüknek, a többi versenyzőnek a szereplők magukról, voltaképp olyan, mintha csak e versenyben léteznének, múlt és jövő nélkül. 

Sydney Pollack Jane Fondát instruálja A lovakat lelövik, ugye? forgatásánForrás: AFP/Bob Willoughby

A történet középpontjában három, egymástól sokban különböző karakter áll: a kiüresedett és meghasonlott, jéghideg és kemény Gloria (Jane Fonda), a célok nélkül sodródó, örök álmodozó Robert, és a leginkább önmagában hinni akaró, a manipulálás és szemfényvesztés realista mestere, Rocky. S még ő maga sem tűnik igazán kegyetlennek – merthogy a világ a kegyetlen, sugallja Pollack filmje. S ennek a kegyetlen világnak kegyetlen szabályai vannak, ahol a talpon maradó sem lesz boldogabb, mint akit levonszolnak a parkettről. 

Ez az élet: harcolt és elesett. Éljen, éljen soká - harsogja Rocky a derbi vesztesének.

Ebből a kegyetlen világból akar kilépni Gloria, mert már az utolsó "életpróbálkozása", a táncverseny sem járt sikerrel – a film és a valóság kapcsolata pedig nem csak abban áll, hogy a táncmaratonok valóban népszerűek voltak a harmincas évek Amerikájában, hanem abban, hogy az alakításáért Oscar-díjat nyert, depressziós-alkoholista Gig Young hasonlóképp távozott az élők sorából, mint Pollack hősnője: 1978. október 19-én lelőtte ötödik feleségét (Kim Schmidt német származású újságíró), majd végzett magával is. 

A lovakat lelövik, ugye?Forrás: AFP

Pollack mérhetetlen pesszimizmusa ugyanakkor nem a boldog befejezés hiányából, az öngyilkosság-gyilkosság végkifejletéből, az odáig vezető útból fakad. Miután levonulnak a rendőrök, visszatérünk a tánccsarnokba, az ott maradt párokhoz, akik folytatják több hete megkezdett táncukat, ami egyre inkább enervált ténfergésre hasonlít. Pollack élet-hasonlatában nincsenek nyertesek, csak egy végtelen derbi rogyadozó lábú, vesztésre ítélt lovai.