Mi is volt az a vadnyugat?

Vágólapra másolva!

Amikor Monte Cristo grófja meghívást kap Morcerf gróf fogadására, a csodálatos vacsorán sem enni, sem inni nem hajlandó. Volt szerelme, a grófné hiába kínálja bármilyen finomsággal, hiába könyörög neki, hogy egyen legalább egy szem melegházi szőlőt, vagy igyon egyetlen kortyot, a gróf hajthatatlan. Mercedes persze tudja a furcsa önmegtartóztatás okát, lévén mindketten ugyanonnan származnak: a marseille-iek semmit nem fogadnak el a halálos ellenségeiktől. Egy olyan zseniális író, mint Dumas ráadásul még egy másik, személyes funkciót is ad ennek a gesztusnak, arra is utal vele, hogy Edmund Dantés apja éhen halt, ami a gróf bosszújának az egyik, sőt talán legerősebb motívuma. Igen, a bosszú...

Kiss Virág

Vágólapra másolva!

Volt egyszer egy Vadnyugat

Charles Bronson figurája nemcsak a legszótlanabb, a legrejtélyesebb is, és ebben óriási szerepe van a már említett harmonika-zenének. Valahányszor ugyanis megszólal a szájharmonika – a lebegtetett fél hangköz olyan, mintha a szél fújna bele –, van benne valami nagyon furcsa. Apróság, éppen ezért időbe telik, mire feltűnik az embernek, ha egyáltalán rájön, hogy bár a képen Charles Bronson játszik a harmonikán, a hang nem atmoszférikus, nem a helyszínen, a jelenetben szól, mint például a nyikorgó szélkerék, hanem alájátszott filmzene. Emiatt maga a Harmonikás alakja is kissé olyan lesz, mint egy kísértet, felmerül a kérdés, hogy ott van-e egyáltalán. Igen, hiszen beszél a többi szereplővel – ha nem is sokat –, és dramaturgiai szerepe is beágyazza a történetbe, nehéz lenne azt mondani, hogy csupán szellem vagy valamelyik szereplő vizionálja. És mégis: abban a jelenetben például, amikor Franket figyelmezteti az orvlövészekre, elképzelhető lenne, hogy a bandita Harmonika segítsége nélkül is végez valamennyivel. És végeredményben a nevét sem tudjuk meg – akárki lehet, a halál, a bosszú szelleme.

Ha azonban elfogadjuk, hogy Harmonika az hátrakötött kezű tinédzser, akinek a szájába Frank belerakta a harmonikát, miközben a boltívre felkötött bátyját egyensúlyozta a vállán, el kell ismerni, hogy a forgatókönyvírók a lehető legerősebb okot találták ki a bosszúra: Frank tulajdonképpen a fiúval öleti meg a testvérét. Jill helyzetében is elég szélsőséges változás áll be: a házasságát megünnepelni indul az állomásról és temetésre érkezik.

Charles Bronson, Jason Robards és Claudia Cardinale Forrás: AFP

Chayenne motívuma ezekhez képest eltörpül, ő csupán a betyárbecsületét veszíti el Frank mesterkedéseinek következtében. Egyenként nem győzhetnék le Franket, de hárman képesek megingatni a legyőzhetetlenségébe vetett hitét. Frank ugyanis minden szabályt áthág, viselkedésével tagad minden moralitást. Ahogy Morton is – ő béreli fel Franket, hogy félemlítse meg a McBain családot és vegye el tőlük az aranyat érő földterületet, majd magát Franket akarja megöletni –, ezért neki is meg kell halnia. De még Chayenne-nek is: mégiscsak banditáról van szó, az ő betyárbecsülete az épülő új városban már kevés.

Sergio Leone elég következetesen végez azokkal a szereplőkkel, akik nem felelnek meg az erkölcsi törvényeknek. Hasonló következetességel dönti majd romlásba a Volt egyszer egy Amerika szereplőit is – a tolvaj utcagyerekekből nagystílű gengszterré felnőtt főszereplői egymás ellen is elkövetnek szinte minden bűnt a nemi erőszaktól az árulásig, és mindannyian meg is bűnhődnek, leginkább azzal, hogy elveszítik egymást, a gyerekkori boldogság legfeljebb már csak fájdalmas emlék.

Charles Bronson és Henry Fonda Forrás: AFP

A Volt egyszer egy vadnyugat a rendező tágabb családjának, a nemzetnek a történetét, a Volt egyszer egy Amerika viszont a személyes eredettörténetet mondja el. Mindkettő alapköve egy olyan erkölcsi tartás, amit ma már egyre nehezebb felfedezni.

A kilencvenes, de még inkább a kétezres évektől kezdődő korszakot leíró különböző elméletek egy dologban meglepő egyetértés mutatnak: legyen szó akár a személyiségről, akár morálról vagy együttélési taktikákról, a kulcsszó már nem a szövetség, hanem az együttműködés. Vagyis, a poszt-posztmodernnek vagy meta-modernnek nevezett korban már nem szövetséget köttetnek, hanem emberek (csoportok) összeállnak és közösen dolgoznak vagy harcolnak egy bizonyos cél érdekében. Az együttműködőknek pedig kizárólag abban az egy dologban kell egyet érteniük, hogy mindannyian el akarják érni azt a bizonyos dolgot, elképzelhető, hogy semmi más közös nincs bennük, sőt még az is, hogy más kérdésekben egymás ellenfelei – ellenségei – voltak vagy lesznek.

A metamodernizmus egyik fő teoretikusa azt a példát hozza, hogy szélsőbaloldali aktivista ügyvédek képviselik a bíróságon neo-náci csoportok azon jogát, hogy felvonulhassanak közterületen. Bár az esetet maga Seth Abramson is mint „bizarr szövetséget" említi, de nagyon is lehetségesnek találja, hogy a legszélsőségesebb politikai ellenfelek támogassák egymást a gyülekezéshez való jog érvényesítésének érdekében.

Hasonló összeférhetetlen „szövetségre" a magyar baloldalon is egyre több példát látni, bár amikor a szélsőjobbos Jobbik választási koalícióra lépett olyan pártokkal, mint a Gyurcsány-féle DK vagy a szintén posztkommunista MSZP, még csak nem is egy elvi kérdés érdekében tették, hanem kizárólag azért, hogy a sikeres Orbán-kormányt megpróbálják leváltani. A teljes, szánalmas kudarc egyértelműen bizonyította, hogy az embereknek nem tetszik ez a fajta „szövetség". De miért is nem?

Claudia Cardinale és Henry Fonda Forrás: AFP

Azért, mert tökéletesen szakít a hagyományos szövetségkötés gyakorlatával, és mondhatni a kocsit fogja a ló elé. Tradicionálisan ugyanis az emberek valamilyen érték vagy elv mentén, és nem azok ellenére választják meg a szövetségeseiket. Talán jól hangzik a teória, hogy két ember azért, mert kilencvenkilenc dologban nem ért egyet, még összefoghat a századik elérésére. A baj csak az, hogy a mennyiség semmit nem ér minőség nélkül, vagyis nagyon nem mindegy, hogy mi a 99 dolog, amiben ellenfelem valaki, és mi a századik, ami közös ügy lehet. Az emberek fejében ugyanis vannak olyan, a többinél előbbre való értékek, amelyek feladását nem tartják elfogadhatónak. Mert, például a politikában, hogyan tudna együtt kormányozni két párt, amelyek a dolgok 99 százalékában nem értenek egyet? És végeredményben milyen ember az, aki hozzáadja a lányát a fiai gyilkosához?

Kompromisszumokat persze lehet és kell is kötni, de nem szabad elfelejteni, hogy mikor, miért és milyen szinten. Ha egyetlen – általában praktikus – dologért felad az ember (egy csoport) szinte mindent, ami fontos volt neki, akkor mi lesz az önazonosságával?

Szerencsére a legújabb, poszt-posztmodern kor elméletgyártóinak erre is van (abszurd) válaszuk: felejtsük el ezt az idejétmúlt önazonosság-dolgot. Egyáltalán, ha létezik is még egyáltalán olyasmi, hogy szubjektum (amit egy ember vagy csoport gondol magáról, amilyennek tartja, látja vagy azonosítja magát), az semmiképpen sem a régi, értékalapon szerveződött entitás, egyáltalán, ez az érték-dolog már önmagában is gyanús. A legújabbkori személyiségnek nincs ilyen határozott formája, és még kevésbé tartalma, mindig az adott pillanatban dönti el, hogy mivel ért egyet, mit tart helyesnek és mit nem, és ha a következő pillanatban pontosan az ellenkezőjét gondolja, hát istenem. A személyiség, mondják, oszcillál, ingaként mozog ide-oda akár a legmesszebb található vélemények között, sőt még ennél is tovább mennek: a személyiségnek joga van egyazon pillanatban valamit, és annak az ellentétét is gondolni, helyesnek tartani. Ezt úgy fogalmazzák meg, mint magunkévá tenni a paradoxitást, más szóval ez a szimultaneitás vagy a teremtő kétértelműség. A személyiség nem valaki, vagy valamilyen, hanem „pozíciókat foglal el".

Abramson (és mások is) az interneten és főleg a szociális médiában szörfözgető-kommentelgető fiatalokat tekintik a legmodernebb „személyiség" tökéletes modelljének. Ennek a szép új világnak a leírását olvasva azonban szinte lehetetlen nem gondolni a veszélyes gender-elméletre. A nemi identitás teljes feloldása, vagy inkább belefullasztása a gender-fluiditás, non-binaritás és más hangzatos (hazug) kifejezések áradatába, tökéletesen megfelel a személyiséget szétzüllesztő elméleteknek. A baj csupán az, hogy ha egy embernek semmilyen, többé-kevésbé állandó énképe sincs, ha nem tud megnevezni olyan, számára fontos dolgokat, amelyekhez ragaszkodik, akkor megreked úgy nagyjából a pubertás kor szintjén. A kamaszokra jellemző, hogy hol ehhez a csoporthoz csapódnak, hol egy másikhoz, egyik nap ilyen az ideáljuk, másik nap valami nagyon más – és ez rendkívül sebezhetővé teszi őket. A népnyelv ki is fejezi, hogy a „fluiditás" nem éppen szerencsés életelv, a mondás szerint aki „azt sem tudja, fiú-e vagy lány", éppenséggel nincs jó állapotban.

A facebookon tonnaszám terjedő, vicces vagy szórakoztató képgalériák között rendszeresen találni olyat, amelyik azt mutatja meg, mennyivel idősebbnek nézett ki egy harmincas éveiben járó fiatal mondjuk a hetvenes években, mint mondjuk ma. A hangsúly persze érezhetően mindig azon van, milyen nagyszerű dolog, hogy ma egy fiatal felnőttet vagy középkorú embert akár tinédzsernek is lehet nézni – még photoshop nélkül is. Mindez persze a könnyebb életnek, a jobb táplálkozásnak és egészségügyi ellátásnak is köszönhető – de nem biztos, hogy nincs árnyoldala. A fiatalság önértéke egyre nagyobb, pedig jó esetben a kor(osodás) nemcsak néhány ráncot, határozottabb arcvonásokat vagy pár plusz kilót jelent. A megöregedni nem hajlandó emberek bizonyos fokig belül is éretlenek maradnak, és riasztó elképzelni, mi vár az infantilis generáció tagjaira, akik nem akarnak kilépni az egyetemük „safe space"-éből vagy a facebook- és insta-buborékjukból.

Csak remélni lehet, hogy a (nem véglegessé tett) „fluiditás" kinőhető, és a személyiség fokozatosan megtalálja azokat az értékeket, elveket és gondolatokat, amelyek mellett kitart és amelyek megfelelő belső és külső tartást adnak számára. Erőt például elutasítani minden olyan „együttműködést", amely veszélyeztetné ezt a belső integritást. Szó sincs persze arról, hogy a személyiség valamikor is „kész" lenne, sőt, ha hinni lehet a delphoi jósda feliratának, önmagát megismerni minden ember számára elég feladat és kaland egy egész életre. És ha ehhez segítségre van szükség, Dumas-t olvasni vagy Sergio Leone-filmeket nézni még ma, a "metamodern" korában sem lehetetlen.