Költségvetés 2008: a régi mátrix újratöltve

Nyomdásznyelven szólva a 2007-es kiadás változatlan utánnyomása lett a 2008-as büdzsé. Szakértők szerint ugyanis csak a számok mások benne, a kiadások és bevételek szerkezete lényegében ugyanolyan, mint az egy évvel korábbi költségvetésé. A konvergenciaprogram előírásai azonban teljesülnek a törvény szerint.

A magyar államháztartás legnagyobb gondja még mindig az államadósság, amely jelentős közpénzeket köt le - állapítják meg a Nézőpont Intézet kutatói. Az adósság utáni kamatokra 2008-ban 1100 milliárd forintot kell kifizetnie az államnak anélkül, hogy a hitelállomány csökkenne, ami nagyjából megegyezik az államháztartási hiánnyal, a GDP csaknem 4 százalékával.

A bruttó államadósság 2007 végén 15 737 milliárd az Államadósság Kezelő Központ Zrt. legutóbbi közlése szerint, ami a GDP 65,4 százalékának felel meg. A kutatók szerint nem ártana, ha az állami, illetve az önkormányzati eladósodásnak jogszabályi vagy alkotmányos korlátok szabnának mértéket.

A 2008-as költségvetést értékelő, Folytatódó megszorítások című tanulmány szerint a 2007-es és 2008-as kiigazításnak és a vele járó gazdasági és társadalmi áldozatoknak csak akkor van értelmük, ha az államháztartás egyensúlyi állapota tartós marad. Ennek két feltétele van: egyrészt, hogy a 2009-es uniós és a 2010-es parlamenti választásokhoz közeledve politikai okokból nem puhul fel a fiskális fegyelem, másrészt, hogy olyan reformokat vezet be a kormány, amelyek tartósan képesek garantálni az államháztartás egyensúlyát.

Hol vannak a valódi reformok?

A valódi reformok elmaradását jól jelzi - írják a Nézőpont Intézet munkatársai -, hogy még ma is kiugróan magas az állami újraelosztás mértéke. Az aktualizált konvergenciaprogramból kiderül, hogy még 2011-ben is 0,2 százalékkal a tavalyi szint felett lesz ez a mérték; GDP-arányosan 2006-ban 37 százalék volt, jövőre 39 százalék lesz. Így gyakorlatilag bőven több, mint minden harmadik megtermelt forint átmegy az állam kezén, teret engedve a jövedelmek nem piaci, hanem politikai alapú elosztásának. Az államháztartás kiadásai a GDP-hez mérten Magyarországon mintegy 10 százalékponttal magasabbak, mint a régiós versenytársaknál.

A 2008-as költségvetés jószerivel semmilyen reformlépést nem tartalmaz. Egyedüli kivétel az egészségügy, ahol viszont a nagyarányú átalakításban is az átszervezésnek a költségvetési következményei nem jelennek meg.

Kétségtelen, hogy a költségvetés mozgásterét beszűkíti a konvergenciaprogram, mégsem magyarázható az adórendszer szerkezeti átalakításának késlekedése. A jövő évi büdzséből még az adóegyszerűsítések is kimaradtak. A 2008-as büdzsé nem szolgálja a foglalkoztatás bővítését, az új munkahelyek teremtését, a munkán alapuló jólét terjedését sem.

Hosszú távú tervek a konverganciaprogramban

(százalék)

	2010	2020	2030	2050
Állami nyugdíjkiadások/GDP	10,6	10,7	10,7	13,0
Egészségügyi kiadások/GDP	5,7	6,0	6,3	6,5
Oktatási kiadások/GDP	3,9	3,5	3,5	3,8
Nyugdíjbiztosítási járulékbevételek/GDP	8,4	9,9	10,0	10,3
Munkatermelékenység növekedése	3,5	2,9	2,7	1,7
GDP volumenének növekedése	4,1	2,5	2,1	1,1
Aktivitási ráta (15-64 éves korosztály)	63,4	67,8	68,2	66,7
A 65 éves és a feletti népesség aránya	16,7	20,3	22,3	28,1

Forrás: aktualizált konvergenciaprogram, 2007. december 1.

A magyar gazdaságpolitika az elmúlt 8-10 évben elosztásközpontú volt. Hogy miként lehet új javakat létrehozni, az sokkal kevésbé foglalkoztatta a politikusokat - vélekedik Chikán Attila, a Corvinus Egyetem tanára. Mára olyan élessé vált a politikai verseny - amelyben minden szavazat számít -, hogy szinte kizárólag az elosztáson keresztül lehet megnyerni a társadalom egyes rétegeit. Pedig az ésszerűség azt diktálná, hogy az elosztásközpontú gazdaságpolitikát növekedésközpontú, a teljesítményt ösztönző váltsa föl.

Túlteng az infrastruktúra?

Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) elnöke hasonlóan gondolkodik, csak kicsit másként fogalmaz. Ő költségvetési helyett gazdaságközpontúvá tenné a rendszert úgy, hogy mindenekelőtt felgyorsítaná a reformokat, és pénzt pumpálna a gazdaságba.

Például a kifehérítésből nyert százmilliárdokat forgatná vissza és az uniós pénzből többet adna a vállalatoknak, de forrásként tekintene a kiadáscsökkentésre is. Parragh forrásként természetesen megjelölte az uniós pénzt is, melyet ha nem "betonba öntenénk" (szinte kizárólag infrastrukturális célokra használnánk), akkor a megtermelt javakból többféle célra lehetne fordítani a bevételeket.

A rendelkezésre álló adatok tükrében azonban az utóbbira csekély az esély. Számítások szerint az uniós források segítségével 2008-ban 854 milliárd forint értékű, a GDP 3,1 százalékát kitevő fejlesztés jöhet létre az országban. Ezzel szemben azonban a GDP 1,5 százalékát teszik ki az uniós befizetések és a hazai társfinanszírozás. Így az uniós támogatás legfeljebb a GDP 1,6 százalékát jelentő, 428 milliárd forint értékű pótlólagos fejlesztést hozhat magával.

A tervek szerint a költségvetésben megjelenő összes uniós támogatás csaknem egyharmadát, 190 milliárd forint értékű fejlesztési forrást - pályázatok útján - a települési önkormányzatok használhatnak fel. Csakhogy az esetek zömében kötöttek a célok, a pénzek nagy részét infrastrukturális fejlesztésekre kell fordítani.