A 2007-es IPCC-jelentés elemzése - 1. rész: A jelentés előzményei

A szakma és a közvélemény is izgatottan várta az ENSZ klímaváltozási testülete, az IPCC által február 2-án közzétett összefoglaló áttekintést, mely egy hatéves munka lezárása. A főbb megállapításokat már bemutattuk olvasóinknak, új cikksorozatunkban azonban részletes elemzéseket közlünk, nemzetközileg elismert hazai szakemberek tollából. Elsőként az IPCC-jelentés elkészítésének előzményeit tárjuk fel.

Új sorozatot indít az ICI Interaktív Meteorológia a klímaváltozás kérdéskörének közérthető áttekintésére. Vezető klímakutatókat kérünk fel egy-egy szakterület legfontosabb kérdéseinek az áttekintésére a globális felmelegedés szemszögéből. A megjelenő cikkeket dossziéba rendezve tesszük elérhetővé az [origo] olvasói számára. Véleményüket, hozzászólásukat a [email protected] címre várjuk, figyelembe vesszük a Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia kidolgozásában.

Elsőként Mika János éghajlatkutató, az Országos Meteorológiai Szolgálat osztályvezetője ír a nagy vihart kavart IPCC-jelentés hátteréről.

Mika János: A februári IPCC-jelentés előzményei

Egyre növekvő érdeklődés övezi a globális felmelegedés kérdését. Gondoljunk csak az IPCC-misszió eredményeit megkérdőjelező amerikai döntésre, amellyel a Bush kormányzat (miután megtagadta a csatlakozást a kibocsátást korlátozó Kiotói Jegyzőkönyvhöz) 2002 decemberében az IPCC munkájától független, külön amerikai kutató és szintetizáló programot indított.

2003 októberében készült és negyedévvel később került nyilvánosságra az a Pentagonnak készült jelentés, amely a felmelegedés helyett egy kialakuló jégkorszak természeti, gazdasági és katonai (!) kihívásait elemzi végig, teljes komolysággal. Bár a jelentés előszava korrekten leszögezi, hogy nincs szó a szerzők olyan új tudományos eredményéről, vagy akár meggyőződéséről, hogy ez a valószínű kifejlet. Csak arról, hogy egy világhatalomnak ezt is végig kellett gondolnia.

Ám, a klímakutatók ennél többre gyanakodtak. Hiszen bő két évtizede ismert az a tudományos hipotézis, hogy a felmelegedés egy pontján az ún. óceáni szállítószalag legyengülése, esetleg leállása nyomán, a mérsékeltövi és poláris területek nagy részének ugrásszerűen leromlik a hőháztartása, ami lehűlést okoz. Persze nem pár nap alatt, amint ezt a 2004 májusában bemutatott hollywoodi film, a "Holnapután" két órába sűrítette, hanem "csak" pár évtized alatt. De ez is gyorsabb lenne, mint amit eddig valaha tapasztaltunk.

Alig tértünk napirendre (ki így, ki úgy) a jégkorszak lehetősége felett, 2004 végén újabb izgalmas közlemény jelent meg a Science-ben arról, hogy a világ százezernyi pihenő számítógépe kihasználásával, önkéntes közreműködők munkája nyomán úgy tűnt, a földi éghajlat akár háromszor olyan érzékeny lehet a szén-dioxid megduplázódására, mint ahogy ezt eddig gondoltuk. Az Oxfordi Egyetem kutatói pár helyen átvariálták a brit Meteorológiai Szolgálat (Hadley Center) globális klímamodelljének néhány felhőfizikai és légnedvesség-forgalmi számítását, valamint a számítások kezdeti állapotát. De csak annyira, amennyire szerintük ezek a megoldások bizonytalanok, vagyis ahogy az alapverzióval azonos eséllyel, ugyanúgy lehetségesek.

Ez a felvetés csaknem olyan bizarr, mint a jégkorszak feltételezése! Hiszen, ha háromszor olyan érzékeny a földi klíma, akkor miért "csak ekkora" (0,7 Celsius fok) az eddig tapasztalt melegedés? Épp az elmúlt másfélszáz év hiteles reprodukálása volt annak a bizonyítéka, hogy a klímamodellek jól visszaadják a globális átlaghőmérséklet várható változásait.

A drámai érzékenység hívei ezt a paradoxont is megoldották. Mégpedig úgy, hogy felmelegítették a globális elhomályosodás (global dimming) teóriáját, amit több térségben közvetlen mérések is megerősítettek. A 20. század hatvanas - nyolcvanas éveiben ugyanis csökkent a felszínre érkező napsugárzás, amit a légkör szilárd és folyékony alkotórészeinek felszaporodása, más szóval a légkör átlátszóságának romlása okozhatott. Mármost, ha van egy ilyen, az üvegházhatás erősödését részben ellensúlyozó, hűtő hatás, amit a sikeresnek gondolt "hátrajelzések" nem vettek figyelembe, akkor megeshet, hogy az éghajlat érzékenysége tényleg nagyobb, s ha majd az aeroszolok a technika (pl. fűtés) korszerűbbé válása nyomán már nem szaporodnak tovább, akkor az üvegházhatás erősödése a maga kendőzetlen mivoltában, korlátozás nélkül szabadulna ránk.

Végül, a mostani jelentés iránti várakozásunkat több regionális elemzés is fokozta, amelyeket szintén a világ vezető tudósai "jegyeztek". Ezek az összeállítások elfogadták az IPCC korábbi állításait a globális változások jellegéről és várható mértékéről, de kiegészítették azokat az illető térségre vonatkozó éghajlati változások részleteivel és főként az ebből következő környezeti és gazdasági veszélyekkel, alkalmazkodási tennivalókkal. A legtöbb kontinens készített ilyen összesítést (számunkra az Európai Környezeti Ügynökség 2004 augusztusi jelentése a legismertebb), sőt a sarkvidékek jégtakarójának és élővilágának veszélyeztetettségéről is olvashattunk érzékletes jelentést 2005-ben, nem kevesebb, mint 1024 oldalon. A regionális összefoglalók száma és alapossága is jelezte, nagyobb és sürgetőbb a baj, mintsem várni lehetne éveket az ENSZ (IPCC) "nagy" jelentésére, mint a cselekvés alapjára, illetve reményt adott ara, hogy talán ez az új jelentés a korábbinál bővebb információt tud adni arról, vajon mi várható az egyes térségekben.

Írásunk következő, második része áttekinti, miként foglal állást az új jelentés a globális éghajlat fenti alapkérdéseiről, míg a harmadikban részletezzük, hogy milyen éghajlati változások várhatók a jelentés szerint Európában és ezen belül Magyarországon.