Az irredenta szódásszifon és az imperialista rögeszme

A csodaszép tündérkirálynőt szétszaggató csúf boszorkányokról szólt a két világháború közötti időszak népszerű meséje, amikor mindent elborított az irredenta kultusz. Aki a két háború között elfogadta Trianont, bajba kerülhetett, utána viszont negyven éven át imperialista rögeszmének számított még a gondolata is. A témával foglalkozó történész szerint nem ússzuk meg, hogy kibeszéljük ezt a problémát, ami egy kutatás szerint mélyen beleívódott a magyarokba.

A második világháború után a birodalmi gondolat és a teljes revízió követelését a nemzetiségi elv hangoztatása váltotta fel. Romsics Ignác történész szerint a hatalomra került koalíciós pártok a háború előtti baloldali ellenzék - akkor még marginális - mérsékelt revíziós elképzeléseiből indultak ki. A Nemzeti Parasztpárt főtitkára, Kovács Imre szerint például "sovinizmus az ezeréves határok követelése, és aki ezt követeli, az népellenes és antidemokrata, és mint kártékony elemet ki kell iratni a politikából. Nem sovinizmus arról beszélni, hogy a magyarság szeretné a maga nemzeti államát kialakítani, mégpedig úgy, hogy a magyar etnikum területét fedje az új nemzeti állam".

Csak néhány irredenta szobor maradhatott meg

Bibó István szerint a továbbiakban egyértelműen a nyelvhatár mentén kell gondolkodni. Mire azonban Bibó ezt leírta A kelet-európai kisállamok nyomorúságában, a nagyhatalmak már eldöntötték, hogy változatlanul hagyják a trianoni határokat. "1947-ig lehetett Trianonról beszélni, 1948 után viszont tabuvá vált" - mondta az [origo]-nak Zeidler Miklós. A Szovjetuniót nem lehetett kritizálni, és mivel az a második világháborút lezáró békeszerződés aláírója volt, a kérdést többé nem lehetett feszegetni.

"Szakítanunk kell a magyar imperialista rögeszmével, Nagy-Magyarország reakciós ábrándjával. Egyszer és mindenkorra szakítani kell azokkal a törekvésekkel, melyek a magyarság vezető szerepének ürügye alatt a Duna-medencében élő népek feletti uralomra irányultak, s melyeknek egyetlen eredménye, hogy Magyarország német gyarmattá, a magyar nép a németek szolganépévé vált."
(A Magyarországi Kommunista Párt programja, 1944. november)

A témáról a szocializmus alatt alig írtak, ha pedig mégis, akkor Zeidler szerint leginkább úgy álltak hozzá, hogy a fasiszta Magyarország megbűnhődött. Amellett, hogy egy politikai tömbbe kerültünk a szomszédokkal, határrevízió kérdése nem fért össze a proletár internacionalizmus elvével.

Még a hatvanadik évfordulón, 1980-ban sem lehetett megemlékezni Trianonról. Az ötvenes évek elején megjelenő első "népi demokratikus" történelmi összefoglalóban Romsics szerint összesen nyolc sor foglalkozott a békeszerződéssel, a Kádár-korszakban megjelent Molnár Erik-féle sorozatban tizennégy. Először az 1976-os tízkötetes Magyarország történetében kapott külön fejezetet a téma. A Trianon ihlette irodalmat nem létezőnek tekintették, a legnagyobb írók és költők összegyűjtött műveiben ezek a művek nem szerepeltek.

"Elsősorban az imperialisták felelősek (Trianonért - a szerk.) Trianont azonban a magyar reakció tette lehetővé. Nemcsak azért, mert a magyar reakció vitte Magyarországot abba a háborúba, amely Trianonnal végződött. Azért is, mert a reakció egyezett bele a trianoni békeszerződésbe, hogy megmenthesse és biztosíthassa osztályuralmát. Az uralkodó úri osztályok, mint oly sokszor történelmünk során, osztályérdeküket a haza érdekei fölé helyezték. Ez a trianoni példán igen jól kimutatható."
(Kassai Géza: Trianon és Párizs. 1959)

A hatvanas években csak az emigrációban élő magyarok foglalkoztak a témával, megjelentettek például egy könyvet is az ötvenedik évfordulóra. Ez elérhető volt Magyarországon, ugyanis a Széchenyi Könyvtárnak volt belőle egy példánya, de a zárolt kiadványok közé került, vagyis legfeljebb kutatók férhettek hozzá - mondta Zeidler. Van ugyan néhány irredenta szobor, amely a felirata nélkül megmaradhatott, de az ország felosztásának emlékét leginkább csak a családi történelemben őrizték. Zeidler szerint ez jól működött, hiszen a revíziós gondolat átöröklődött.

Aki szóba hozta akár csak a határontúli kisebbségek ügyét, azt még Budapesten is "nacionalista bajkeverőnek" bélyegezték. Így járt Romsics szerint Illyés Gyula és Csoóri Sándor is. A hetvenes évek második felétől lehetett csak óvatosan szót emelni a kisebbségekért, az elnyomásuk ellen ekkor már Kádár is többször szót emelt, először a helsinki emberi jogi nyilatkozat aláírására összehívott konferencián, 1975-ben. Trianon a nyolcvanas évektől nem volt többé tabutéma, az évtized vége felé reneszánszát élte a téma annyiban, hogy történeti munkák születtek róla, a romániai falurombolások idején tartott magyarországi megmozdulásokon pedig már elhangzott egy-két revizionista szólam Zeidler szerint.

Nosztalgia vagy revíziós álmok

1983-ban Csepeli György szociológus felmérést készített a magyar értelmiség körében. Ebből, és 1989-ben megismételt felmérésből egyértelműen kiderült, hogy "a magyar társadalom történelmi tudatának egyik legneuralgikusabb pontja az első világháború után előállt helyzet, és a trianoni békeszerződés". 1983-ban a válaszadók 64 százaléka helytelen, 35 százalék pedig rosszul végrehajtott döntésnek tartotta Magyarország felosztását. 1989-re a felosztást egyértelműen ellenzők aránya 83 százalékra nőtt, és 16 százalék hibásan végrehajtott döntésnek tartotta.

A rendszerváltás és a kommunista rezsimek összeomlása Romsics szerint sokakban felébresztették a reményt, hogy "ütött a történelmi kiegyezés órája, a Kárpát-medence népei 'rendezik végre közös dolgaikat'", az eufória viszont hamar elmúlt. Romsics szerint a magyarság máig nem tudott napirendre térni a trianoni béke fölött. Az Antal-kormány megalakulása után külpolitikai konszenzus alakult ki, és minden párt lényegében egyetértett a határontúli magyarok megsegítésének az elvében. A revízió gondolata komolyan egyetlen kormányban sem merült fel - mondta Zeidler.

A reneszánszukat élő irredenta tárgyak formavilága szerinte sokszor ugyanaz, mint a húszas években készült jelképeké. Ezek akkor a hazafiság megnyilvánulásai voltak, és valószínűleg most is ugyanez hajtja azokat, akik megvásárolják őket - mondta Zeidler. A történész szerint Nagy-Magyarországos tárgyakat nem csak radikális revizionisták szereznek be. "Nem hiszem, hogy mindenki, aki kiragasztja a matricát az autójára, azt gondolná, hogy mindent vissza" - fogalmazott. A legtöbbször inkább nosztalgia állhat mögötte a boldog békeidők után, és az összekötő gondolat legfeljebb az lehet, hogy jelezni akarják vele: "Magyarország, a magyar nép különb". Az országot ért trauma kibeszélésére vonatkozó kérdésre Zeidler azt mondta: "Ez olyan dolog, amit nem fogunk megúszni. A történeti vitákat le kell folytatni."

189 ezer négyzetkilométer

1920. június 4-én Magyarország területe 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre csökkent, lakóinak száma pedig 18,2 millióról 7,6 millióra. Csak a Romániának juttatott területrész - 103 ezer négyzetkilométer - meghaladta a megmaradt Magyarország területét. Még Olaszország is részesedett a történelmi Magyarország területéből, megkapta Fiumét és környékét, ahol azonban csak elvétve éltek magyarok. Az elcsatolt területeken élő 10,6 millió emberből csak 3,2 millió volt magyar, egy jelentős részük az új határok mentén, egybefüggő tömbökben élt. Az erdők, nemesfémbányák legnagyobb része a határokon kívülre került, a vasúthálózat is érzékeny veszteségeket szenvedett, bár a trianoni határok kialakításának logikáját éppen a gazdasági megfontolások diktálták, például nem akartak megszakítani országhatárokkal fontos vasútvonalakat. A győztesek a vae victis - jaj a legyőzöttnek - elvét alkalmazták, és miközben a nemzeti önrendelkezés elvének érvényesülését hirdették, lényegében stratégiai szempontok, és az új államok gazdasági érdekei mentén húzták meg a határt. 1938 és 1941 között Magyarország négy lépcsőben visszakapta - visszaszerezte - elveszített területeinek több mint egyharmadát. Régi lakosságából több mint ötmilliót kapott vissza, ennek mintegy fele magyar nemzetiségű volt. A háborút lezáró békeszerződéssel újra visszaállították a régi határokat.

Ha még több cikket szeretne olvasni Trianonról, nézzen körül a Múlt-kor történelmi portálon!
Olvassa el a Komment.hu cikkét a Magyarország-matricás autókról!
Olvassa el a Komment.hu cikkét a Felvidék szó használatáról!

A cikk megírásához a következő forrásokat használtuk fel:

Trianon. Szöveggyűjtemény Zeidler Miklós szerkesztésében. (Budapest, 2003.)
A Pesti Hírlap 1920. június 4-5-ei számai.
Nemzeti traumánk: Trianon. Romsics Ignác tanulmánya (1995.), valamint előadása az MTA kétnapos Trianon-konferenciáján (2010. június 3-4.)
Trianon és a magyar irodalom. Pomogáts Béla tanulmánya (1996.)
Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között. (Budapest, 2002.)