Szakállas, fekete, kövér férfi szoknyában, és az LMBTQ-terror mégsem boldog - hogyhogy?

Bayreuth, Wagner, Tannhäuser.

Innen nézve Tannhäuser nemcsak a kétféle szerelemideál, a Vénusz kínálta erotika és az Erzsébet által szimbolizált tiszta, szűzies szerelem között őrlődik, hanem az anarchia és a rend között is. Wagner eléggé ismerte már ekkor is az emberi természetet ahhoz, hogy tudja: képtelenség választani, mert

az ember mindig azt akarja, amit éppen nem birtokol.

Kratzer hasonló szkepszissel kezeli a szabad(os)ság kérdését, és ezt legegyértelműbben, már-már vulgárisan azzal fejezi ki, amilyen szerepet a forradalmi idézetnek szán a harmadik felvonásban.

Ismét – vagy még mindig? – a jelenben vagyunk, de ez a valóság egy másik arca, estélyiruhák és exkluzív operaelőadás nélkül. A lakóbusz már nem meseerdőben parkol, hanem egy óriásplakát fémszerkezete alatt. Körben mindent szemét borít, egy részük nyilván a már jórészt kibelezett, lerobbant buszból származik. A Rómából hazatérő zarándokok aztán mint hajléktalanok a lomtalanításkor, ezeknek a kacatoknak a nagy részét magukkal viszik. De először még Oscar egyedül van a színen, nyilván éhes, valami konzervet melegít meg edény híján a tönkretett dobjában. Aztán keresgélni kezd, hogy mit, az nyilvánvalóvá válik, amikor a plakátot keskeny csíkokra tépi, és nekivetkőzve elindul a takarásba, elvégezni a dolgát. Ez lesz a büszke jelszavak sorsa, erre jók tehát.

Ide érkezik meg Elizabeth és Wolfram, előbbi a szerelmét keresi, a másik a szerelmét követi. Kettejük kapcsolata aztán olyan, az eredeti operából persze hiányzó fordulatot vesz, ami megmutatja a szabadosság árnyoldalát. Wolfram ugyanis megtalálja és felveszi Tannhäuser bohóckabátját és vörös parókáját, amit látva Elizabeth boldogan átöleli. Wolfram ezután leveszi a parókát, megmutatva, hogy az egész csalás, ő nem az, akire a nő vágyik. Aki ekkor visszateszi rá a parókát, jelezve, hogy nem érdekli, inkább kell neki ez az olcsó szemfényvesztés, mint a reménytelen magány, és behúzza magával Wolframot a lakóbuszba, ahol a férfi elveszi a szüzességét.

Ha a totális szabad(os)ság elérhető és természetes lenne az ember számára, akkor mindez nem vezetne tragédiához.

De Elizabeth-et korlátozza a szerelem, amit Tannhäuser iránt érez, és amikor áthágja ez a korlátot, nem tud tovább élni, halála – öngyilkossága – teljesen logikus.

Majd jön egy – szó szerint fordulat –, amely végképp ítéletet mond a világról, amelybe az előadás végére megérkezünk. A színpad körbefordul, és láthatóvá válik az óriásplakát, amelyen a transzvesztita Le Gateau Chocolat egy drága órát reklámoz mosolyogva. Ő az egyetlen, aki sikeres lett, vagyis az a szereplő, aki a devianciát képviseli. Mert a női ruhát viselő szakállas férfi egyelőre még kívül van a hétköznapi értelemben vett normalitás határain, bár az LMBTQ-propagandisták éppen azon dolgoznak, hogy a társadalom fogadja el annak, ha egy férfi hétköznap mondjuk magassarkú cipőben, vállán női táskával és kilakkozott körmökkel megy be a munkahelyére. Kratzer szerint tehát a kultúrterror részben már sikeres. Bár szerintem van egy óriási csapda, amit a szép új világ szép és új nemet felvett haszonélvezői nem fognak tudni elkerülni.

A fent leírt módon öltözött, főleg fiatal férfiak egyre gyakrabban láthatók a nyugat-európai nagyvárosok utcáin, és az ember valahogy nem tudja elhessegetni a gondolatot, hogy céljuk a figyelem középpontjába kerülni, vagyis azt akarják, hogy megbámulják őket. Egy olyan társadalomban, amelynek tagjai a korábbiaknál jóval nagyobb mértékben vannak rászorulva a külső megerősítésre és elismerésre, ez logikus igény, és elérhető mindennel, ami nem megszokott. Vagyis, ha ugyanez a társadalom egy nap normaként elfogadja a nőnek öltözött férfiakat, akikkel tele lesz az utca, már a kutya nem fog rájuk nézni, még ha beléjük is botlik. És ekkor válik majd az egész életforma céltalanná, mert már nem jutalmazza követőit azzal az érzéssel, hogy mások, tehát különlegesebbek és értékesebbek a többieknél (amúgy ezzel a logikával eleve nehéz egyet érteni).

A cikk folytatódik, kérem lapozzon.