Queens Of The White Strokes - Tíz érv a mai rockzene mellett

Nagyon sokszor hallottuk már, hogy az utóbbi öt vagy tíz (húsz, harminc...) évben már semmi értékes nem született a rockzenében, mindenki csak az elődöket nyúlja, és különben is üzlet az egész. Na és? A rock köszöni szépen, megvan, sőt, idén minden eddiginél nagyobb sikk fesztiválokra járni - de kik miatt? Tíz együttes, amely nemcsak az iPod generáció számára lehet vonzó, és amely már csak nálunk számít "alternatívnak".

1999 - The Flaming Lips

Bizonyos szempontból a Flaming Lips kilóg ebből a mezőnyből, hiszen 1999-ben már bajosan lehetett "új" zenekarnak nevezni, mégis itt a helye, hiszen előtte csak egy volt a millió szépreményű amerikai indie rockzenekar közül, ekkor viszont egy csapásra elismerte Wayne Coyne-t és társait az egész világ.

A Flaming Lips 1983-ban (!) alakult Oklahoma Cityben, és hosszú ideig rétegzenei kedvencnek számított, leszámítva egy kérészéletű alternatív MTV-slágert (She Don't Use Jelly), mely után azonban ismét visszasüllyedt az ismeretlenségbe. Az alapító tagok közül megmaradt Wayne Coyne énekes-gitáros és a basszista Michael Ivins ekkor már úgy gondolhatta, hogy minden mindegy, és 1997-ben kiadtak egy olyan lemezt (Zaireeka), melyhez négy korong tartozott, és elvileg mind a négyet egyszerre kellett lejátszani ahhoz, hogy maradéktalan legyen az élmény - talán nem árulunk el meglepetést, ha elmondjuk, hogy ebből sem lett platinalemez.

Aztán egyszerre valahogy összeállt a kép. Coyne visszavett a mértéktelen hallucinogén drogfogyasztásból, továbbá elveszítette rákbeteg édesapját, miközben a többi tagot bizarr incidensek sora érte (a dobos Steven Drozdnak majdnem amputálták a karját egy állítólagos pókcsípés miatt, melyről később kiderült, hogy a heroinfüggőség következtében kialakult tályog). Mindez arra sarkallta a Lipst, hogy pályája addigi legkomolyabb, legőszintébb lemezét csinálja meg, mely egyszersmind a legkönnyebben fogyasztható anyag is lett, egy sereg hivatkozási ponttal a hatvanas évek pszichedelikus popzenéjére, főként a Beatlesre és a Beach Boysra.

Ez a lemez volt a The Soft Bulletin, mely nemcsak 1999 legjobb lemeze lett a szaksajtó nagyobb része szerint, de azóta is felbukkan az évtized legjobb albumait kereső szavazásokon. Coyne szürreális szövegei, ragadós melódiái, a dalok tökéletes hangszerelése és a semmivel sem összehasonlítható koncertek együttesen végre elérték, hogy a Flaming Lips ünnepelt rockzenekar legyen, mely azóta két további albummal szilárdította meg a helyét az elitben. Ahhoz az együttes túlságosan őrült, hogy a felnőttorientált rockrádiók kedvence legyen, viszont a fesztiválok tárt karokkal várják a lélegzetelállítóan idióta színpadi show-jukkal együtt.