Skizofrén állapotban a Chemical Brothers

A már másfél évtizede a pályán levő Chemical Brothers már abban a skizofrén állapotban van, hogy saját magától nyúl hangmintát, és szokás szerint frissített hangzással próbálja megőrizni kieemelkedő státusát az elektronikus tánczenén belül. A Velvet Revolvert főként a neves tagok rutinja és egyénisége emeli ki a középszerből, kaotikusan tér vissza 15 év után a karrierjét amúgy is a káoszra építő Happy Mondays, szépen búcsúztatja a nagylemez formátumot az Ash, minden tőle telhetőt megtesz Kelly Rowland, és megosztja személyiségét T.I. a lemezajánlóban.

Velvet Revolver: Libertad

Várakozások: Noha kivételek jócskán vannak, az úgynevezett supergroupok nagy része inkább csak papíron mutat jól, mintsem működés közben. Gondoljunk csak a kétezres évek felemásan sikerült nagy all-star válogatottjaira, mint a minden szinten villámgyors bukást produkáló, Billy Corgan vezette Zwanra, az egyre enerváltabb lemezeket készítő, azóta már gyakorlatilag feloszlott Audioslave-re, vagy éppen a The Good, The Bad and the Queenre, amely szintén nem nevezhető valódi, szerves zenekarnak. Persze általánosítani ezúttal sem lehet; Jack White Raconteurs-e például tavaly simán átvitte a lécet, és akkor most már csak azt kell eldönteni, hogy a Velvet Revolver több-e, mint negyvenes rocklegendák rehabilitációs foglalkozása a javarészt drog és alkoholmámorban eltöltött nyolcvanas-kilencvenes évek után, illetve puszta időkitöltés az anyazenekarok újbóli összeállása előtt, vagy egy komolyan vehető, új zenekar.

Eredmény: Bár az utóbbi biztosan nem, azért a VR korántsem egy reménytelen formáció. Egyrészt a pedigré az ő esetükben is imponáló; itt van Slash és Duff a Guns N' Roses klasszikus felállásából (valamint Matt Sorum a kevésbé klasszikusból), a hardcore színtérről érkezett Dave Kushner és persze a frontember, a Stone Temple Pilots politoxikomán, balhés énekese, Scott Weiland. Ez a felállás már megjelentetett három éve egy nagylemezt, a nagyközönség által kimondottan jól fogadott Contraband-et, amely egészen jó formájukban mutatta az idősödő rockereket. Az utóbbi időben pedig Slash hosszú évek után félretette a viszkisüveget, illetve talán Weiland is mértéktartóbban fogyasztja a drogokat, így gyakorlatilag semmi akadálya annak, hogy a Velvet Revolver látványos rock-panoptikum helyett valódi zenekarként funkcionáljon. Ennek ellenére a címében a szabadságot, borítóján pedig a tavaly elhunyt chilei diktátor, Pinochet rémuralmát megidéző Libertad még mindig nem az igazi. A lemez legkiugróbb pillanatai egytől-egyig Slash-hez köthetőek, az ő gitárjátéka markánsan uralja a produkciót (persze Kushnerrel kiegészülve, aki legalább olyan tökéletes partner a cilinderes gitárhős számára, mint annak idején Izzy), és bár Scott Weiland is talán változatosabban, színesebben énekel, mint valaha, a Libertad dalok tekintetében erősen középszerű. Hard-rockosított, steril grunge, valahonnan a Stone Temple Pilots és a Pearl Jam forrásvidékéről, szelídített G N' R-áthallások, tétován elővezetett stadionrock és egy kevésbé szerencsésen kiválasztott és feldolgozott ELO átirat a lemez mérlege, ugyanakkor a tapasztalatnak és az elvitathatatlan tehetségnek hála, néha még így is működik.

Kiknek ajánlható: Leginkább a külföldi rockfesztiválok látogatóinak - élőben. Ez a fajta zene, főleg ilyen rutinos muzsikusok előadásában összehasonlíthatatlanul jobban szól egy monstre tömegrendezvényen, mint lemezen.

Olyan, mint: A Contraband második része, ahová már kevesebb ötlet jutott.

(SZSZCS)