Szipusok, akik alkimistának képzelik magukat. Újdonságértesítő

Jack White főzenekarának feloszlása és válása után adta ki első szólólemezét, öt évvel az utolsó White Stripes-album után. Spoek Mathambo túlnőtt Dél-Afrikán, Nina Zilli pedig az Eurovízión. A Circle Of Ouroborus az egyik legizgalmasabb metálzenekar, azt leszámítva, hogy igazából nem is metál.

Circle Of Ouroborus: Lost Entrance Of The Just

B-

Várakozások: A Circle Of Ouroborus azon egyre kevesebb működő, sőt aktuális metálzenekar egyike, akiknek sorra megjelenő új lemezeit nem valamiféle, bennem egyébként sem túl erős kötelességtudatból hallgatom meg, hanem azért, mert jórészt joggal bízhatok abban, hogy azokon jó zenét fogok hallani. Már ha metálnak nevezhetőek egyáltalán, én személy szerint attitűd, hangulat, dalszerzés szempontjából mindig is inkább éreztem őket valamiféle bizarr, okkult, félig pályát tévesztett "art pop" zenekarnak, mint igazi, kemény és gonosz metálbandának; de napjaink hipster black metal trendjébe sem igazán lehet beilleszteni őket, noha a párhuzam sok szempontból adná magát. Stílusukról adott korábbi jellemzésemet visszamenőleg annyiban pontosítanám, hogy az eleinte kizökkentőnek, öncélú fricskának, neadjisten "viccesnek" tűnő elemek a zenekar fejlődésével, illetve alaposabb hallgatói megismerésével egyre inkább élüket vesztik, belesimulnak egy sajátos, zárt világba, amely immár teljesen magabiztosan és felismerhetően a CoO sajátja. Túlértékelni sem kell őket azért - bár ez a veszély a mindenféle közönség többségét stabilan elijesztő "idétlenségük" és outsider-imidzsük miatt talán nem is fenyegeti őket, igaz, a Pitchfork már vette a lapot -, átlagban fél-harmadévente megjelenő új anyagaikon általában legfeljebb csak egy-két tényleg emlékezetes dalt találunk. Az viszont mindenképp a javukra szól, hogy a meglehetős termékenység ellenére is szinte minden lemezen igyekeznek valami mással kísérletezni, neofolktól posztpunkon és shoegaze-en át a zajig, zenéjük sajátos atmoszféráját azonban mindig megőrzi, diszkográfiájukból pedig így is össze lehetne állítani egy igazán erős, tíz-tizenöt számos best of-ot.

Eredmény: A Lost Entrance Of The Just a finnek kevésbé izgalmas lemezei közé tartozik: stílusban és hangulatilag az előző, viszonylagos áttörést hozó Eleven Fingers egyenes folytatása. Misztikum és mágia, befelé fordulás és groteszk, megbolondult középkori alkimisták és magukat annak képzelő szipusok egy furcsa jelekkel telefestett skandináv erdőben, bestiáriumok elszabott méretarányú állatai és sosemvolt, mitikus lényei megfakult színekben. A különleges, hangulatfestő gitárhangzásokkal való bűvészkedés mindig is a CoO egyéniségének fontos eleme volt, de most talán minden eddiginél messzebbre mentek: többször is elbizonytalanodtam, hogy nem egy zúgó gépházból szóló, kis költségvetésű horrorfilm forgatásáról kölcsönvett erőtlen, orgona hangszínű szintetizátor szolgáltatja-e a dallamokat. Ezzel együtt a dalok legalább annyira törekednek a popos fogósságra és lényegretörésre, mint az atmoszférateremtésre; védjegyszerűen kísérteties, black metalos eredetű gitárdallamokra alapoznak, ám stabil távolságot tartanak minden, általában a metálhoz társított jellemzőtől (agresszió, energia, riffek, stb.). A gond csak az, hogy a dalanyag a zenekar gyengébbjei közé tartozik és ezúttal újat sem sikerül mutatni: a fülbemászó Skyline Painter az egyetlen szám, amelyet úgy érzem, hogy a jövőben, önszántamból is elő fogok venni, ezen kívül talán még az álomszerű, bágyadt atmoszférát a punkos húzással és direktséggel meglepően sikeresen párosító The Way Of The Will kiemelhető. A lemez többi része megmarad a kellemes háttérzene szinten, a második felére pedig kifejezetten ellaposodik.

Kinek ajánljuk: A CoO-val való ismerkedéshez inkább a korábban bemutatott Roman Cross split számait, illetve a szintén háromdalos és végig hibátlanul sikerült IPSoS EP-t ajánlanám kezdésnek. Aztán jöhet a többi. (DD)