Máris nem vagy olyan magányos - Matthew Dear a Quartnak

Matthew Dear neves elektronikus zenész, quart
Vágólapra másolva!
Szombat este az A38-on lépett fel Matthew Dear. Előtte beszélgettünk melankóliáról, pop és elektronikus zene különbségéről, változásról és Skrillex kedvenc számáról.
Vágólapra másolva!

Egy interjúban beszéltél arról, hogy a melankolikus zene könnyebben utat talál az emberekhez, mert két szomorú ember könnyen egymásra hangolódik; míg a boldogság könnyen arroganciának tűnhet kívülről. Kifejtenéd ezt bővebben?

Úgy emlékszem, hogy az az interjú eléggé abba az irányba ment, mintha a Black City egy melankolikus lemez lenne, pedig szerintem nem az - vannak rajta ilyen pillanatok, de egészében nem ez jellemző rá. [Lemezkritikánk itt olvasható.] De ettől függetlenül a melankolikus zenénél tényleg fontos az, hogy megosztjuk egymással a szomorúságot, a fájdalmat. Megbízhatsz az énekesben, a dal szerzőjében: amikor nagyon szomorú, depressziós vagy, akkor amolyan barátként támaszkodhatsz arra, aki az élet nehézségeiről énekel. Meghallgatod és máris nem érzed magad olyan magányosnak. De az is igaz, hogy ugyanezt elmondhatjuk a pozitív zenéről: boldog vagy, kikeresel az iPodon valami boldog zenét, mondjuk az All You Need Is Love-ot [nevet] és minden klappol. Úgyhogy ez két irányban is működik.

Te is így hallgatsz zenét?

Abszolút, igen. Townes Van Zandtot például nagyon sokat hallgatom. Szerintem ő a szomorúság és az optimizmus tökéletes keverékét alkotta meg. A dalai szomorúak, de egyben a kiútról is énekelt, az élet egyszerűségéről és szépségéről, vagyis arról, hogy hogyan lehet túltekinteni a fájdalmon - még akkor is, ha általában nagyon kemény helyzetekről szólnak a szövegei. Úgyhogy amikor a zenéjét hallgatom, egyszerre vagyok szomorú és boldog - furcsa érzés, de nagyon szeretem.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Játszol poposabb, dalszerű zenét is és kiadtál elektronikus tánczenét, technót is. Úgy vettem észre, hogy a popzenét az emberek sokkal inkább hajlamosak önkifejezésnek venni. Abban az értelemben, hogy ha egy sötétebb lemezt jelentetsz meg, azt gondolják, biztos történt veled valami rossz; ha aztán könnyedebbet, akkor azt, hogy jóra fordultak a dolgok. Mintha az elektronikus zenénél ez nem így lenne: például arról, aki kemény technót ír, nem feltételezik, hogy "biztos nagyon sötét az élete." Tényleg van ilyen különbség nálad?

Az biztos, hogy más ez a kétfajta zene. Amikor csak a technós, Audion néven kiadott zenéimmel foglalkoztam, akkor tulajdonképpen a klubokban éltem az életemet, egyfolytában technót játszottam élőben - és ez úgy általában egy sötétebb életstílus, gyakorlatilag éjszaka élsz. De attól még, hogy mostanában dallamos popszámokat írok, ettől még ezt is a magam fura és kissé sötét módján teszem; nem vagyok ám mindig boldog. Az biztos, hogy az emberek fejében él egy olyan kép, amiről beszéltél, de ez nem mindig igaz. Lehet a popzene is furcsa, nem könnyen megfejthető.

Nagyon sok cikk, illetve a Ghostly International kiadó PR-szövege is a "művészi evolúció" kifejezést használja arra, ahogy változik a stílusod. Egyetértesz ezzel? Szerinted is lehet fejlődésről beszélni a zenéiddel kapcsolatban?

Igen, mármint abban az értelemben, hogy minden zenésznek az a célja, hogy változzon. Nem feltétlenül az, hogy jobb legyen, inkább az, hogy új dolgokat próbáljon ki, új hangzásokat. Az elektronikus zenében elég könnyű ezt megtenni: mindig újabb gépeket, technológiákat próbálhatsz ki, hogy minél sokszínűbb legyél. Abban a pillanatban, amikor nem lesz kedvem valami új dolgot kipróbálni, abba is hagyom a zenélést.

Szerinted a te zenéid jobbak lettek, vagy csak mások?

Csak mások. Az igaz, hogy sokat tanulok; nagyon sok mindent tudok most, amit öt éve nem tudtam, például a keverésről, frekvenciákról. Úgyhogy az lehet, hogy letisztultabb, csiszoltabb lett a zeném hangzása - de ez azt jelenti-e, hogy jobb is lett? Nem tudom. Vannak, akik a koszosabb zenéket szeretik.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

De, gondolom, zeneírás közben nem gondolkozol azon, hogy "ezt megcsináltam-e már?"

Persze, hogy nem. Érted, amikor te egy cikket írsz, vagy éppen ezt az interjút csinálod, te sem fogsz közben a teljes újságírói munkásságodon gondolkodni. Az izgat, hogy minél jobb legyen a sztori. Ugyanez van a zenészekkel is. Ha zeneírás közben a művészi fejlődésen és a nagy egészen jár az eszed, akkor valamit rosszul csinálsz. Számomra legalábbis csak a pillanat a fontos, az, hogy éppen mit érzek, mi hatott rám aznap, a szinti hangzása, amin éppen játszom - ilyesmikre fókuszálok, amikor egy dalt írok.

Sokat lehet olvasni arról, hogy milyen robbanásszerűen nőtt Amerikában az elektronikus tánczene népszerűsége. Ezt te is érzed, vagy a kiadód, a Ghostly International - vagy inkább csak az olyan nagyon kommersz szinteken jelenik meg, mint mondjuk Tiësto és Deadmau5 népszerűsége?

Én csak nemrég realizáltam, hogy mi történt, amikor Miamiban jártam a Winter Music Conference-en és az Ultra fesztiválon, ahol fellépett Deadmau5, Avicii, a Swedish House Mafia, Skrillex. Meg amikor láttam, hogy amikor a Detroit Electronic Music Festivalt tartják, akkor az egész városban az összes szálloda tele van. Tényleg hatalmas lett most az elektronikus tánczene. Jó ezt látni, mert szerintem azok a 18-19 éves gyerekek, akik ma az Ultra fesztiválra elmennek, öt év múlva, 23-24 évesen is elektronikus zenét fognak hallgatni, és akkor majd elkezdik keresni az undergroundabb dolgokat. Skrillex nemrég azt mondta, hogy az egyik kedvenc száma a Windowlicker Aphex Twintől... Szóval szerintem ez fantasztikus dolog: nagyon széles közönséghez jut most el az elektornikus zene. Egyáltalán nem kell ezen siránkozni. Én tudom, mit csinálok, elégedett vagyok vele, és csak ez érdekel. Ha az embereknek tetszik, az jó, de nem ez az elsődleges cél, csakis a zenecsinálás.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Sok szó esett veled kapcsolatban arról a két városról, ahol éltél illetve élsz, Detroitról és New Yorkról. Érdekes, hogy ilyen nagy ügyet csinálnak ebből a kritikusok, amikor másfelől azt is lehet mondani, hogy manapság sokkal kevésbé számít az a hely, ahol élsz; akár Budapesten is csinálhat bárki Detroit technót.

Az igaz, hogy sok túlzás van abban, amit az újságírók leírnak; másfelől viszont biztos, hogy Detroit egy különleges hely. Nagyon üres város, emiatt aztán minden generáció a maga képére formálhatja, mint a gyurmát, vagyis megcsinálhatja ott a saját zenéjét. De ugyanez bárhol máshol is megtörténhet. Akár itt Budapesten, ahol rengeteg olyan hely van, ahol lehet csinálni valamit. Egy 18 éves kölyök bemehet egy bárba és megbeszélheti a tulajjal, hogy lehozom a számítógépemet és játszom itt valami zenét ma este. És lehet, hogy húsz ember lesz ott - de ugyanez volt Detroitban is: nagyon kicsi és a "csináld magad" elvre épülő zenei színtér van ott is. És a semmiből hirtelen kinőhet egy szcéna; manapság az internet segítségével nagyon könnyen meg lehet csinálni bármit. Szeretném is, ha több ilyesmi történne: mozdulj ki otthonról, csinálj valamit! Nincsenek határok: bárhol bármit lehet. Csak legyél jó fej, ne bassz át senkit, ne lopjd el mások pénzét, amúgy azt csinálsz, amit akarsz.