Szeszélyes, álmodozó, letargikus és dühös

Két letölthető lemez: Pyramid Vritra Odd Future-közeli lemezén tompa, kótyagos szintihangokba, koppanó dobgépekbe feledkezhetünk bele. Zeroh a furahiphop kevésbé ismert, ám annál izgalmasabb képviselője.

Pyramid Vritra első, innen letölthető albuma megfutotta szépen a maga köreit a blogvilágban; nem véletlenül, hiszen ő, vagyis Hal Williams az Odd Future kollektíva tagja, még ha a központi magtól kissé távolabb is (pontosan a háromtagú The Jet Age Of Tomorrow nevű formációban van benne). Ritkán fordul elő, hogy egy zenész vicces önmeghatározása több legyen idióta hülyeségnél, most azonban erről van szó: egész jól stimmel az, hogy "szeszélyes, álmodozó, technikás, félig letargikus, kísérletező düh-pop". Pyramid Vritra zenéjének legközelebbi rokona a szintén Odd Future-tag The Internet duó, amelynek nemcsak hogy mindkét tagja vendégeskedik itt, de teljes szintifutamok is átkerültek a lemezükről. Bár kevesebb itt az (indie) R&B-elem, stimmel a megszólalás is, amit így jellemeztem: egyfajta tompaság jellemző rá, ami nem "pszichedelikus" vagy "elszállt", nem is "elkent", hanem tényleg, mintha tompa fejjel hallgatnánk, bizonyos hangok pont már túl élesek, míg az egészben van valami, ami kicsúszik a kezünk közül.

Csak éppen Pyramid Vritra még annyira sem akar popzenét csinálni, amennyire a The Internet; és ez kifejezetten jót tesz a lemeznek. Nem kell azon bosszankodni, hogy pont a dallamok nem elég fogósak (bár amúgy van egy-két erős), hanem lehet figyelmesen, vagy esetleg tompán bambulva követni, ahogy Hal Williams belefeledkezik egy különösen kótyagos szintihangba, egy bájosan kopogó dobgépbe, vagy éppen hirtelen ötlettel hopp, bedob egy meglepő váltást. Meg az is szórakoztató, hogy úgy menőzik (egy kicsit, a maga módján), hogy úgy csinál, mintha szarna bele, vagy talán tényleg. Szóval jó kis kattant lemez a Pyramid.

Sok szó esett itt a Quarton arról, hogy az utóbbi időben kifejezetten menő a kattant hiphop - és nemcsak a furcsaságokra vadászó kritikusok, bloggerek körében: néha egészen meglepő előadók kapnak nagykiadós szerződéseket (vö. pl. Death Grips). Ebben az erős mezőnyben is kifejezetten kattantnak számít, ráadásul a legjobbak közé tartozik a Long Beach-i Zeroh - viszont elég kevéssé ismert. Pedig nemrég az egyik legjobb hiphop-blog, a Passion Of TheWeiss tett letölthetővé tőle egy jó kis életműválogatást, az eddigi mixtape-ekről és barátok által kiadott, kis példányszámú lemezekről. Zeroh zenéje nem is akkor a legjobb, amikor a furarap megszokott eszköztárát használja: zörgés-zúgás, "honnan jött ez?" szintihangok, megbuherált dobok stb. Hanem akkor, amikor viszonylag normális, bólogatós, bár jó sűrű ritmusokat rak össze viszonylag szabályos módon megvágott jazzes, soulos mintákkal és/vagy viszonylag normális szintikkel - és hangsúlyosan ritmizáltan, néha egészen szavalós módon rappel rá, vagy éppen dúdolgatásba-énekelgetésbe kezd. Nehéz megfejteni, hogy akkor mitől is olyan fura az egész; talán az a titka, hogy bár persze papíron stimmel az ütemjelzés, valójában mégis egymástól eltérő ritmikai logika szerint működő rétegeket rakosgat egymásra, ütköztet egymással.

Zeroh viszonylagos ismeretlenségéhez az is hozzájárul, hogy egy nyamvadt Twitteren kívül nem nagyon lehet megtalálni a neten; a Bandcampen számos megjelenése közül csak a Tape című ep van fent (töltsd, amennyiért akarod árazással). Ezt itt alább meg is lehet hallgatni; a szétcsúszottabb, direkt fura/kísérletező Zeroh-kiadványok közé tartozik. Mondjuk akik a Shabazz Palacestől pont az experimentális darabokat szeretik, azok bátran próbálkozzanak ezzel is rögtön; bevezetésnek azért inkább a fenti válogatás ajánlott.