Nem csak mondja, éli is

Van ez a lefordíthatatlan kifejezés, hogy stage presence, nagyjából annyit tesz, hogy egy zenekari frontember mennyire magával ragadó. Ha ez megvan, innentől kezdve teljesen mindegy, hogy eltalál-e minden kis terc ugrást tisztán - "nyugodtan nyomjátok, én arra építettem karriert, hogy szar a hangom", mondta röhögve a metallicás James Hetfield a budapesti koncerten egy közönségénekeltetésnél - , vagy klasszikus értelemben jóképű-e, lásd Thom Yorke.

Tanulni ezt lehetetlen, begyakorolni főleg, hiába gondolja ennek ellenkezőjét ebben a műfajban sok kigyúrt nehézfiú és fültágítós, ujjatlan pólós ifjonc, erre születni kell, mint ahogy Toby Morse, az H2O nevű New York-i hardcore punk zenekar egyszálbél, teletetovált frontembere részesült ebben az isteni kegyben valamikor cirka negyven évvel ezelőtt.

A képre kattintva galéria nyílik

A mondás szerint a tehetség olyan, mint a gumilabda a vízben, akárhogy nyomják le, előbb-utóbb a felszínre ugrik. Morse labdája 18 éve pattant fel, előtte annál a Sick Of It Allnál dolgozott roadként, zenekari pakolóemberként, amely ebben a műfajban nagyjából mindent elért, amit el lehet. Ekkor döntött úgy, hogy talán ez neki is jól menne, és a New York Hardcore dallamosabb, gyorsabb, punkosabb oldalán kezdett tét nélküli, ökörködős zenélésbe - az 1996-os első lemezen a számok között házibulihangulatot idéző spontán beszólogatások voltak - , ami aztán egyre komolyabbra fordult. Azóta eltelt öt sorlemez, egy feldolgozásalbum, tizenegy videoklip, a zenekar amennyire lehetett, kitört a nagyon szűk értelemben vett undergroundból, Morse "mellékállásban" előadásokat tart a pozitív, felelős gondolkodásról, a társaság pedig szó szerint öreg fejjel - Rusty Pistachio gitáros, civilben ékszerkészítő konkrétan őszes borosta-szakállal - nyomott egy nem hibátlan, de jó hangulatú, magával ragadó klubbulit vasárnap az A38-on.

A képre kattintva galéria nyílik

A szellősen ugyan, de nagyjából megtelt A38-on adott koncerten nyilvánvaló volt a rutin: a régi és az új számok jó arányban váltakoztak, a magabiztosság nem párosult pökhendiséggel, amikor belezavarodtak egy dalkezdésbe, azt is mosolyogva kezelték. Profin álltak hozzá a színpadra felszabaduló, majd a műfaji követelményeknek megfelelően a közönség közé beszaltózókhoz is, szemrebbenés nélkül nézték a repkedőket, a frontembert két szám között meg is kérdezte valaki a közönségből, hogy nem gáz-e amit művelnek, mire a "mi színpadunk a tietek is" válasz jött. Tanítanivaló volt a tapsoltatás is, ha ez minden frontembernek ilyen érzékkel menne, nem lennének kínos csendek a nézőtéren az amatőr zenekarok bénább próbálkozásainál.

Volt zenei kitekintés is, nem is kevés: két feldolgozásszám a New York Hardcore haveroktól és testvérzenekaroktól (Sick Of It All: Friends Like You, Madball: Pride), ízlés kérdése, gesztusnak jó volt, de ez utóbbinál valahogy a százkilós latino börtöntöltelékek utcazenéje nem jött át a kistermetű, becsületes arcú frontemberen. Sokkal jobban álltak neki a Family Tree című szám lazább, pihenősebb részeibe illesztett 7 Seconds- és Fugazi-betétek nagyjából abból az időből, amikor a Quart olvasói születtek, Pistachio pedig az egyik dalkezdésbe beleszőtt sabbathos War Pigs éneklésénél élhette ki magát látványos vigyorgás közepette. Elmaradt viszont szerencsére a papolás, pedig a dalszövegekből, a Morse megalkuvásmentes és büszkén vállalt drogmentes életmódjából - semmi cigi, alkohol, drog - adódhatott volna a számok közötti kínos szövegelés, ehelyett gyors egymásutánban pörgették a dalokat, ha beszéd volt, az is inkább önvallomás a zene szeretetéről.

A képre kattintva galéria nyílik

Sajnos azonban egy komolyzenei koncerttel vagy egy death metál darálással ellentétben a hardcore punknál az őszinte lelkesedés sokkal fontosabb, mint a színpadi rutin, ezért nagyon látványos, és koncertgyilkos tud lenni, ha az utóbbiba átbillen egy előadás. Az H2O-nál ha erről nem is volt szó, túlságosan is közel került a határhoz, sokkal inkább, mint szabad lett volna. Morse elképesztően energikus volt és nagyon jól kezelte a közönséget, de egyrészt látványosan nem tetszett neki, ha egy rajongó hosszabban akarta volna a dalszöveget a színpadon a mikrofonjába ordítani: ilyenkor egyszerűen elfordult és arrébb sétált. Másrészt őszinte mosolyt kétszer sikerült csak produkálnia. Egyszer, amikor a közönségszörf legbrutálisabb fajtájával próbálkozott egy néző, konkrétan elkezdett sétálni a nézők fején, mintha csak az utcán menne; egyszer pedig amikor egy rajongó valamelyik refrént valami elképesztően, utánozhatatlanul szarul énekelte a mikrofonba.

Persze sokévnyi zenekari pakolás, majd 18 év aktív, intenzív zenélés után, a családtól többezer kilométerre vasárnap este, negyven évesen produkáljon ifjonti punkos lelkesedést az, akinek két anyja van. A zenekar jóval többet hozott az elvárhatónál, Morse-on száz százalékosan átjött, hogy imádja és komolyan gondolja, amit csinál, nem csak mondja, hanem éli is a hardcore etikát, a csináld magad hozzáállását, a pozitív gondolkodást, a család - legyen az a tényleges vagy a zenei család - fontosságát, a gyökerek, a múlt tisztelét, a zene imádatát.

A képre kattintva galéria nyílik

A zenészek nem bénáztak, a laza Pistachio mellett a számomra ismeretlen bőgős és a félőrült, magába fordult crustcore-arcnak tűnő másik gitáros is tették a dolgukat, ahogy kell. A közönség pedig vette a lapot, énekelte a kórusokat, ugrált, színpadot mászott, szörfözött a kezeken. És ennyi bőven elég volt egy jó koncerthez. B+