A nő, aki ágyba kérte a szeretetet

Vakon, kerekes székben, fia fél veséjével a hasüregében Sue Townsend megírta írói végrendeletét.

Harry Potter egyik irodalmi felmenőjét Adrian Mole-nak hívják. Leicesterben született 1967-ben vagy ’68-ban, szülei a Thatcher-korszak (és persze saját korlátaik) áldozatai, Adrian meg az ő áldozatuk: a lúzer prototípusa egy tökéletesen varázstalan világban, a ’80-as évek angol rögvalóságában.

Érdekes a párhuzam a két figura megteremtőjének sorsa között is: Rowling és Sue Townsend mindketten gyermekeiket egyedül nevelő asszonyok, akiknek a mindennapi megélhetés nyűgei mellett lopniuk kell az időt és az energiát az írásra, majd egy hirtelen, mesei fordulattal mindketten sikeressé és (nálunk ez nem feltétlenül jár együtt, de hát a történet Nagy-Britanniában játszódik) gazdaggá válnak.

A szegénység ledarálja az embert

Ahogy a Harry Potter-sorozat csak a második kötettel robbant igazán, úgy az Adrien Mole-széria előbb rádiójátékként aratott sikert, és csak aztán került a könyves toplisták élére. Townsend naplófolyama a ’80-as évek kultkönyve volt, és csodával határos módon hozzánk is eljutott még az átkosban, 1986-ban, méghozzá Békés Pál kongeniális fordításában.

Adrian Mole feltűnően hasonlít Harry Potterre Forrás: FremantleMedia Ltd

Bár Adrian Mole korosztályához tartozom, nekem annak idején kimaradt a sorozat. Most a helyi könyvtár gyerekrészlegéből kölcsönöztem ki, ami – ahogy haladtam előre a kötetekben – egyre abszurdabbnak tűnt. Bár a címszereplőt 13 és ¾ évesen ismerjük meg, és az írónő tökéletesen autentikus kamaszfiúhangot üt meg, a naplóregény-folyam tétje – az angol társadalom kritikáján túl – az emberi kapcsolatok nyomasztó reménytelensége.

Townsend munkáscsaládban született, egész életében monarchiaellenes és szocialista volt. 15 évesen hagyta abba a tanulást, mert a családnak nem volt pénze középiskolai egyenruhára.

"A szegénység ledarál – odaszegez egy helyre, és nem menekülhetsz." – mondta egy interjúban. – "Nincs mozgástered, nincs lehetőséged az elmozdulásra. Szegénynek lenni három kisgyerekkel maga a pokol. Nem lehetnek terveid. Tudod, hogy soha nem fogsz nyaralni menni. Soha nem fogsz tudni kifizetni egy KRESZ-vizsgát vagy egy autót. És folyamatosan gyötör a bűntudat, mert a gyerekeidnek lyukas a cipője, te pedig elküldöd őket az iskolába gumicsizmában, miközben hétágra süt a nap."

Annyit szenvedett, mint Frida Kahlo

A 18. születésnapján férjhez ment egy fémmunkáshoz, és négy gyereket szült gyors egymásutánban. Szellemi életet inkognitóban élt. Amikor férje, akivel hét évig élt együtt, meglátta a nevét egy színházi plakáton – Townsend első sikereit a 70-es években aratta színdarabíróként – valóságos sokkot kapott. Második férjének ugyan már bevallotta titkos szenvedélyét, de nem engedte, hogy elolvassa az írásait, és megtiltotta, hogy bárkinek is beszéljen róla.

Hogy élte meg a váratlan és elképesztő mértékű sikert? „Fel tudtam fogni az eszemmel, de nem éreztem. Nem éreztem, hogy közöm volna hozzá. Nagyon komolyan veszem az életet. Tudok nevetni rajta, hiszen mi mást tehetnék? De kemény csatát vívok nap mint nap. És ez bizony árt az ember egészségének.”

Nem viccelt, gyakorlatilag az egész életét végigbetegeskedte és szenvedte, akárcsak Frida Kahlo. 23 éves korában hashártyagyulladást, harmincegynéhány évesen infarktust kapott, súlyos sokizületi gyulladás miatt korán kerekes székbe kényszerült, cukorbetegsége miatt 55 évesen megvakult, 2009-ben veseátültetésen esett át (az egyik fia volt a donor), végül idén áprilisban, 68 évesen szélütés érte, és meghalt.

Rengeteget szenvedett

Egy nő, aki egy évig ágyban maradt

De vakon, kerekesszékben, a fia fél veséjével a hasüregében még megírt egy regényt, egy igazi írói végrendeletet, ittlétének, emberi tapasztalatának summázatát: keserűt, szellemeset, abszurdat, fájdalmasat és szerethetőt. Egy nőről, aki egy évig az ágyban maradt. Egy emberről, aki leélte élete javát, és egyszer csak rájött, gőze sincs róla, ki az, aki ezt az ötven évet végigcsinálta. Ki ez az ember, akit énnek hívott? Mit akart az élettől és mire jutott vele?

Az életközépi válságot főként férfiak kapcsán szoktuk emlegetni. Nincs ember, akinek az ismeretségi körében ne akadta egy-két ötvenes férfi, aki hirtelen jött szerelemtől és az újrakezdés iránti vágytól hajtva felrobbantja a családot, hogy újat alapítson. Mint amikor a Ki nevet a végénben az ember visszakerül a startmezőbe. Az már más kérdés, hogy ha továbbra is a dobókockára bízza sorsa irányítását, akkor előbb-utóbb ugyanott végzi az új családdal is, mint a régivel. Ha a múltat nem dolgozzuk fel, óhatatlanul megismételjük.

Eva, A nő, aki egy évig ágyban maradt, úgy dönt, addig nem kel fel, míg a feldolgozást el nem végzi, és a kérdést meg nem válaszolja: ki vagyok én és mit akarok tenni az életemmel? Ikergyerekei megkezdték tanulmányaikat egy távoli egyetemen, róluk végre nem kell gondoskodnia. A férje (egyetemi professzor) a hétköznapok szintjén ugyancsak magatehetetlen, de hát majdcsak megtanulja, hogyan kell kezelni a mosógép kapcsolóit vagy összeütni egy angol villásreggelit.

Aki legalább egyszer nem esik át lelki válságon, az hülye

Eva se szép szóra, se fenyegetésre, se sírásra nem mozdul négy lábon álló szigetéről. Legszívesebben vécére se menne ki, de rá kell jönnie, hogy nincs ember a környezetében, se az anyja, se a férje, se egyetlen ismerőse, aki vállalná, hogy eltakarítja helyette az ürülékét, ezért valahányszor a hálóból nyíló vécébe megy, átmeneti hidat képez a lepedőből, amelyről soha nem léphet le. Ha visznek neki ételt, eszik, ha megfeledkeznek róla, éhezik. Mindezt hosszú hónapokon, egy egész éven át.

Abszurd? Az. Elrugaszkodott a valóságtól? Korántsem. Felcímkézhetjük Evát, ahogy a környezete is teszi, mondhatjuk, hogy idegösszeomlása van, hogy depressziós, hogy életközépi válsággal küzd, és akár igazunk is lehet, csak hát az igazunkkal egy körömhegynyit se jutunk közelebb se a megoldáshoz, se a valósághoz. Eva válsága nem az élethelyzetnek szól. Nem érdemes leszűkíteni „a kirepültek a gyerekek, mihez kezdjek magammal” problémakörre.

A kétségbeeseés megkerülhetetlen az ember életében. Nem emlékszem már, ki mondta, hogy aki legalább egyszer az életben nem esik át mély lelki válságon, az hülye. Ha előbb nem, hát negyven után az ember felteszi magának a kérdést, vajon mi értelme is van végigcsinálni ezt az egészet, amit életnek nevezünk? Eva mindenütt boldogtalanságot lát maga körül.

Ágysztrájkkal a feltétlen szeretetért

A szociálisan hiperérzékeny Townsend egész életművében a boldogtalanság gyökereit kutatta. Utolsó regényében a legvégsőkig csupaszítja a kérdést. A boldogtalanság oka az emberek közötti totális átjárhatatlanság, a másik megismerésének és megértésének lehetetlensége. Valamennyien csupán annyit fogunk fel a másik emberből, amennyire éppen szükségünk van belőle, de sosem látjuk át a maga komplexitásában.

Légy kedves, mert akivel találkozol, mind kemény csatát vív

Eva a rá aggatott hamis képek ellen protestál az ágysztrájkkal. Visszatér a kezdetekhez, csecsemőlétbe kényszeríti magát, teljes kiszolgáltatottságba, és kíváncsian várja, akad-e ember, aki képes így szeretni őt, feltétel, elvárás, viszontszolgáltatás nélkül. Végtelenül groteszk, hogy kétségbeesett gesztusával hírnévre tesz szert, hogy az ágyban fekvő nőt lassanként csodatévőként tartják számon a városban, akihez zarándokolni kezdenek a boldogtalanok, és akiből hasznot igyekszik húzni a média.

Azt mondják, Sue Townsend társasági emberként rendkívül kedves, szórakoztató és szellemes volt. De az biztos, hogy mindent tudott a magányról. Az üzenet, amelyet a halála előtt ránk hagyott, már a regény mottójában olvasható, de igazán fájdalmas és mély jelentését csak a regény végén nyeri el: „Légy kedves, mert akivel találkozol, mind kemény csatát vív.” Ez a legfontosabb. Az egyszerű kedvesség.