Latinovits Zoltán, a színészkirály története

Latinovits Zoltán halála után legendává lett. Színészkirálynak kezdték nevezni azok is, akik életében nem szerették. Nem is elsősorban karizmatikus színházi és filmes megmutatkozásai miatt fogadták el szakmájában a róla terjedő fogalmat, hanem mert olyan helyzetekben is ragaszkodott az igazsághoz – olykor persze a saját igazához –, amelyekben a többség jobbnak látta hallgatni. Bátorságát az sem kisebbíti, hogy nehéz természetű embernek mutatkozott: betegségtől is gyötörve gyakran sértve tette helyre azt is, aki nem szolgált rá a bántásra. Latinovits annak kapcsán is a Kádár-világ kisebbségéhez tartozott, hogy tévedéseiért kötelességszerűnek érezte a bocsánatkérést. Értékrendjében személyiségének minden különössége mellett tökéletes rend volt. Másféle korszakban talán másféle sors jut neki.

A hatalom üzenete

Depresszióját most a díj sem oldja.
Ruttkai Évával egy ideje nagy hullámvölgyeket élnek.
Latinovits Zoltán gyereket szeretne, szerelme nem. Latinovits több pusztító kapcsolatba is belecsúszik, de rendre visszatalál Ruttkai Évához.

A díj után nem sokkal úgy döntenek: kell egy kutya.

Bagó, a puli, terápiás hatású, Latinovits Zoltán színházteremtő kedve visszatér.
A kitüntetett színész Molnár Gál Péter kritikus támogatásával a kulturális minisztérium potentátjaihoz is bejut.

Ígérik: előbb-utóbb létrehozhat egy maga ízlése szerinti színházi műhelyt.

Ekkoriban kéri fel Vámos László, hogy játssza el Békeffi István és Fényes Szabolcs A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című operettjének főszerepét.
A bemutató előtt napszemüvegben ad interjút Baló Júliának az MTV kulturális magazinjában. Mesél vidéki estjeiről, említi operettszínházi feladatát. A riporter megkérdezi:

Hogyan fogalmazná meg helyét a mai magyar színházi életben?

Latinovits akkor leveszi a napszemüvegét, és évekig tartó mellőzöttségét jelezve azt mondja:

Engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Latinovits Zoltán vagyok.

Latinovits Zoltán 1976 Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán

Aztán arról beszél – a művész helyét meghatározva –, hogy

az alkotó embereknek az a feladatuk, hogy minél jobbkedvű emberekkel, mi több, hívő emberekkel is segítsék a szocializmus felépítését.

Említi azt is: verset mondani nemzetépítő feladat.
A Bozzi úr 1976. február 27-i bemutatója nagy közönségsiker. Ám Molnár Gál Péter március 3-án megjelenő megsemmisítő kritikájában nem csupán Latinovits Zoltán operettbeli megjelenését, hanem színészi mivoltának hitelességét kérdőjelezi meg.

Latinovits tudja: a kritika egyben a hatalom üzenete a jövőjéről.

Latinovits Zoltán halála

Március 15-ére Latinovits Zoltánnak és a Kaláka együttesnek a debreceni egyetemre van meghívásuk.

Fellépésüket váratlanul visszamondják.

Latinovits Zoltán 1976. április 2-ig még hat Bozzi-előadásban lép fel, aztán bekerül a Völgy utcai pszichiátriára. Onnan jár ki az Ötödik pecsét című Fábri-film utószinkronjára.
Május végén kikerül az intézetből. Az Operettszínházban keresi fel Vámos Lászlót. Azt mondja, lemegy a Balatonra, másfél hónap múlva tudni fogja, képes lesz-e visszatérni a színpadra. Vámos László emlékei szerint Latinovits Zoltán mindehhez hozzátette:

Félek a színpadtól, egész életemben féltem. Azért ittam. Pedig sosem szerettem az italt. A málnaszörpöt és a tejet szerettem.

Latinovits Zoltán néhány nappal később, június 5-én, csütörtökön, telefonon hívja Vámost:

Ma éjjel sugallatot kaptam, és ledobtam magamról ezt az egész nyűgöt, depressziót, betegséget.

Hozzáteszi, féltestvére Bujtor István pár napra leviszi a Balatonra az édesanyjukhoz, de amint hazatér, belekezdhetnek a Bozzi úr felújító próbáiba.
Latinovits Zoltán a hívás előtt egy nappal meggyónt lelki vezetőjénél, Jelenits István atyánál egy hosszú, éjszakába nyúló beszélgetést kövezően. Amikor a pap feloldozza, Latinovits azt mondja:

Nem érzek megkönnyebbülést.

Latinovits Zoltán 1976. június 6-án, péntek délelőtt, édesanyja balatoni házában van. Tesz-vesz a ház körül, a kertben, édesanyával beszélget. Dél körül levelet ír Cserhalmi Györgynek:

A depressio vagy vélt depressio ellustított, teljesen elpuhított. Tegnap még a fél napot ágyban töltöttem. Ma végre nekiláttam a jógázásnak, favágásnak. Ezért ma jobban érzem magam. Most már mindennap 3x megcsinálom a gyakorlatokat.

Ebédel, lepihen, megébredve csak ücsörög, nézi, ahogy édesanyja egy gyermekágyat festeget.

Hét óra körül azt mondja, sétál egyet.

Nála van a Vigília egy példánya, és a Cserhalmi Györgynek címzett levél. Utóbbit bedobja a szemesi állomás postaládájába. A Vigíliát nem sokkal később, a sínek mentén baktatva felmutatja a Nagykanizsa felől érkező szerelvény mozdonyvezetőjének, jelezve, hogy látja a vonat érkezését.

Még él, amikor megtalálják. A mentőautóban hal meg.

Latinovits Zoltán sírjáról készült fénykép a Balatonszemesen nyílt Latinovits emlékkiállításon. A Magyar Színházi Intézet és a Somogy megyei Múzeumok Igazgatósága közösen alakította ki a színész életét fotókkal bemutató emlékhelyet. Az állandó kiállítást a művész személyes tárgyai, a világról és önmagáról szóló idézetek teszik teljesebbé Forrás: MTI/Zóka Gyula

Vannak, akik még ma is megkérdőjelezik az öngyilkosságot. Édesanyja és Ruttkai Éva balesetnek gondolták Latinovits Zoltán halálát: gyermekkorában is szeretett felugrálni az állomás közelében lassuló szerelvényekre. Vagyis: a nosztalgia végzetes hatása.
A nyilvánosság előtt évtizedekkel később megszólaló vonatvezető szerint azonban megkérdőjelezhetetlen az öngyilkosság.
A korabeli sajtó a pártvezetés által jóváhagyott egyenkommünikében tudatta a történteket:

Latinovits Zoltán Érdemes művész 45 éves korában – hosszan tartó, súlyos betegség után – véget vetett életének. A mai magyar színházművészet kiemelkedő egyénisége volt. Halála kulturális életünknek súlyos vesztesége. Temetéséről később történik intézkedés.

Epilógus

Bort ittak, bagóztak, mentek a dolgukra. Hajnalra kiürült a gellérthegyi lakás terasza. Latinovits később is szóba jött még, idővel persze ritkábban emlegették a Fészek éttermében, vagy színháziak egymás közti vendégeskedésein.

Volt korábbi könnyező, sóhajtozó, aki furcsa mosollyal szólt róla megint.

Apám 1981 tavaszán Ruttkai Évával készült Karinthy Ferenc Dunakanyar című darabjára a szentendrei Nosztalgia kávéházban.

Ruttkai Évát Bagó kutya, apámat én kísérgettem a próbákra.

Kérdeztem apámat Latinovitsról. Hogy milyen volt, mit gondol róla, mosolyogná-e még? Tizenhét éves voltam már, érteni akartam a dolgokat.
Apám elnézett a messzeségbe, abból tudtam, nem fog mindent elmondani abból, amit gondol, érez. Azt felelte:

Zoliban nagy tüzek égtek.

Azt feleltem:

Mint benned.

Apám rám pillantott, bólintott, ismét a távolba nézett:

Azért nagyon mások voltunk.

2019 januárjában – már több forrás ismeretében – írni kezdem Latinovits Zoltán mozaikos portréját, de esténként még utolsó lapjait olvasom Ablonczy László Latinovits Zoltán tekintete című könyvének. Ruttkai Évával készült interjúval záródik, amelyet – mint a könyvből kiderül – 1981 tavaszán vettek fel, épp a Dunakanyar próbái idején. Ablonczy László rákérdez:

Kik lettek volna Latinovits Zoltán megálmodott társulatának tagjai?

Ruttkai Éva sorolni kezdi:

Bessenyei, Gobbi, Őze, Sztankay, Törőcsik, Garas, Bodrogi, Voith, Iglódi.

Itt a vége.

Források:

Latinovits Zoltán: Emlékszem a röpülés boldogságára, Összegyűjtött írások – Magvető Kiadó, Budapest 1985.

Hegyi Béla: Latinovits, Legenda, valóság, emlékezet – Gondolat Könyvkiadó, Budapest 1983.

Bános Tibor: Pályák és sorsok, Színészportrék a huszadik századból – Kozmosz Könyvek, Budapest 1981

Ablonczy László: Latinovits Zoltán tekintete – Minerva, Budapest 1987.

Baló Júlia interjúja: https://www.youtube.com/watch?v=W_qqfG20TI8

Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet: színházi adattár (cikkek, kritikák, interjúk)