W. A. MOZART: L’oca del Cairo ossia Lo sposo deluso

Ókovács Szilveszter írása az Origónak.

VI. Miként lett hét szereplőből nyolc?

A levelekből láthattuk: Mozart 7 szólistára íratná Varescóval a darabot. Ám már a L’oca librettójának szereplapján látszik, hogy mégis eggyel több, nyolc énekesre lesz szükség, hisz Varesco egy Donna Pantea/Sandrina nevű kettős figurában is gondolkodik. Mozart nem nyúl Donna Pantea soraihoz, ha voltak is, azokat nem zenésíti meg. Nekünk e nehezen eldönthető helyzetben más problematikára is figyelemmel kellett lennünk. Ha valóban nagyon mulatságos lesz „a kairói lúd”, ha papundekliből felöltöztetve hozzák be, s ha valóban „ő” a címszereplő, akkor meg is kell szólalnia. Valószínűleg Biondellóra várt volna a libává alakulás feladata, ám ezt végül Mozart mégsem komponálta meg, a leveleiben foglaltakhoz híven tehát nem tetszhetett neki az ötlet túlságosan.

Forrás: Magyar Állami Operaház

E helyzetben minden oda mutatott, hogy nekünk szükségünk lesz egy nyolcadik, afféle segédszereplőre, aki megoldja nemcsak a libacímszerep, hanem jó néhány szöveglyuk, másképp bajosan elvarrható keresztutalás és a végkifejlet problémáját is. A nyolcadik szerep legyen hát Lionetto grófé, akit a L’oca szövege mint lógó orral elballagót csúfol, tehát karakteresen említ. Ám láttuk: ha a képbe lép egy potenciális címszereplő, Mozartnál lehetetlen, hogy ária nélkül legyen jelen. Így egy további ária beillesztése vált szükségessé, úgymond „a kairói lúd” magánszáma[1]. A rendelkezésre álló mozarti koncertária-irodalomból kiváló megoldásként kínálkozik a „Clarice, cara mia sposa” kezdetű buffótenor hadarószám (KV 256), amely jelentékeny utózenéjével még a felvonásvég próbáját is kiállja.[2] Hogy a darab Mozart által utalásszinten említett komikusságát, a lúdszerep poénját is szem előtt tartsuk, az áriát – és Lionetto gróf más, rövid szólamrészeit is – kontratenorral javasoljuk énekeltetni.[3]

A terjedelme miatt kettévágott zenei anyag első részének végére tehát frappáns koncertáriát helyeztünk, szövegéhez nem nyúltunk, hisz illik a történetbe, és méltó befejezést adhat az első félidőnek.[4] A kettévágás szerencsés ponton történik: a cselekményben itt állhat be egy kis nyugalom, itt húzódik a dramaturgiai cezúra, bemutatásra kerültek a szereplők és a problémák. Mindezek megoldása, a kettős lakodalom ügye így a második félidőre marad, s annak nyitójelenetét az erőteljes, utolsó hangig Mozart által komponált – egyetlen! – recitativo, ária és különös tercettinó képezheti.[5]

VII. Mi jött tehát létre?

Két normális hosszúságú (összesen kb. 90 percnyi) felvonás – a második kissé rövidebb, ám nem nyúlfarknyi. Egyben játszva mindez jócskán meghaladná a leghosszabb Mozart-nagyoperai felvonás méretét[6], tehát mind a szerzőt, mind a hallgatóságot tekintve szentségtörés nélkül megbontható – csak a megfelelő helyet kell megtalálni. Mozart amúgy is előszeretettel komponál két részben[7], úgyhogy kellően kerek történettel, jó cezúrával a L’oca del Cairónak se lehet ebből baja. A számok és hangnemek sorrendje a következő:

Szereplők:

Celidora, Lavina, Auretta, Biondello, Calandrino, Chichibio, Pippo, Lionetto

I. felvonás

1. NYITÁNY (szimfonikus együttes/D)
2. KVARTETT (Pippo, Celidora, Biondello, Calandrino/D)
3. Rec.:
4. ÁRIA (Biondello/B) – KV 420.
5. Rec.:
6. ÁRIA (Lavina/Esz)
7. Rec.:
8. ÁRIA (Calandrino/G)
9. Rec.:
10. TERCETT (Pippo, Lavina, Calandrino/Esz)
11. Rec.:
12. DUETT (Auretta, Chichibio/A)
13. Rec.:
14. ÁRIA (Auretta/F)
15. Rec.:
16. ÁRIA (Chichibio/C)
17. Rec.:
18. ÁRIA (Lionetto/G) – KV 256.

Varesco kézirat 3 Forrás: Origo

II. felvonás

1. RECITATIVO, ÁRIA & TERCETT (Pippo, Auretta, Chichibio/D)

1. Rec.:
2. DUETT (Auretta, Chichibio/F)
3. Rec.:
4. ÁRIA (Biondello/B)
5. Rec.:
6. DUETT & TERCETT (Biondello, Celidora, Lionetto/A) – KV 480.
7. Rec.:
8. KVARTETT (Celidora, Biondello, Lavina, Calandrino/F)
9. Rec.:
10. ÁRIA (Celidora/G) – KV 579.
11. FINÁLÉ (Celidora, Lavina, Auretta, Biondello, Calandrino, Chichibio, Pippo + énekkar/B)
12. Rec.: Lionetto
13. OKTETT (Celidora, Lavina, Auretta, Biondello, Calandrino, Chichibio, Pippo, Lionetto /Esz/D) – KV 479.

VIII. Hangnemi rend/etlenség?

Elfogadható-e a fent írt hangnemi sor? Ez a jó szó: elfogadható. Mivel az énekesek számára remekül fekvő számokról van szó, értelmetlen, sőt, zeneellenes volna transzponálásuk. Azért, hogy a komponista Mozart rendezett kvintkörét megkapjuk, nem szabad a gyakorlatias Mozart kottafejei ellen cselekednünk. Igaz, jelen egyesített műben három helyen is van szokatlan hangnemi eltérés, ám (az e célból is) föl-le járó seccók alkalmasak az elkövetkező friss, új hangnem fülhöz szoktatására.

Tagadhatatlan, hogy sérülne a Mozartnál szokásos hangnemi logika a két szélső értékben: nyitány és finálé nem azonos hangnemét tekintve. Azonban, s ez igazán érdekes, ő maga is tesz kivételt[8], s akkor mi miért ne tehetnénk, ha az a szándék vezet bennünket, hogy érdemtelenül porosodó, előadatlan muzsikáját nézhető módon támasszuk fel? A mi kivételünk azonban mégis megtér Mozarthoz: a második felvonás darabzáró – szerző által meg nem írt – fináléjához talált, hiánytalan oktett[9] a bele komponált accompagnato modulálása révén zökkenő nélkül D-dúrba vihető!

IX. Hol vannak a recitativók?

Sajnos, ezeknek elsöprő többségét Mozart nem komponálta meg – csak a második felvonást indító jelenet seccójával készült el. Való igaz, nem is ezt a fázist élvezte leginkább az operaszerzésben – nem véletlen tehát, hogy még számára igen fontos műben, „nagy megrendelés” tárgyában is nyugodtan hagyta tanítványára a teljes seccokomponálási feladatot.[10] Ezt jelen esetben is el kell végezni, természetesen Mozart stílusában, leginkább soron következő olasz operáját, a Le nozze di Figarót alapul véve. A két töredék összeépítése miatt korántsem kell követnünk a Varesco-féle szöveget, ám jó a mozarti séma- és fordulatkritikákat mindvégig szem előtt tartanunk.[11] Új, a felfrissült cselekményt jól szolgáló librettórészleteket írtunk, amelyeket aztán korabeli olaszra fordítottunk, hogy a seccók komponálása kezdetét vehesse. 13 secco recitativo várta, hogy megszülessen, s összekapcsolhassa Mozart remekeit.

Recitativo-témában a da Ponte-nagyoperák kapcsán az alábbi alkalmazási szokások figyelhetők meg:

- Mozart sohasem használ két, szólisták által énekelt zárt számot (ária, duett, tercett, más együttes) közvetlenül egymás után, ezeket mindig recitativóval választja el;

- csak akkor nincs secco vagy – a különben ritka, csak kiemelkedő fontosságú pillanatoknál alkalmazott – accompagnato, ha kórustétel környezetében vagyunk[12], ha nyitányt duett[13], vagy ún. introdukció[14] követ. (Általában véve sosem ír nyitány után recitativót, bár ez esetünkben – a még a Don Giovanniénál is átkomponáltabb nyitány és kezdőjelenet okán nem is kérdés.)

X. Miért éppen ezek a betétek?

Válasszuk ketté a pótlások első nézésre nehéznek, utóbb már szerencsésen könnyűnek tűnő feladatát ária- (1) és második felvonási fináléproblémára (2)!

(1) Ténykérdés, hogy az egyesített darabban nincs elegendő számú ária, márpedig a Figaro jegyzőjénél és kertészénél „komolyabb” szereplők mindig kapnak legalább egy névjegyáriát a komponistától[15]. De ne akarjunk azonnal áriákat keresni. Inkább tételezzük fel, hogy mégsem szerzünk be betétáriákat. Mivel a második felvonás kezdete igen erőteljes, adottnak vehetjük. Megvan tehát a szétválasztás helye, de az első rész végén így csak a bariton nyúlfarknyi, hadarószámra emlékeztető áriája szerénykedne. Tempója, rövidsége[16] miatt a felvonás végi, már írt céloknak semmiképpen sem felel meg, viszont írott kohéziója miatt arrébb tenni sem lehet. És mindezen felül a címszereplő „kairói lúd”[17], s az egyik főszereplő szoprán[18] még egyszer sem maradt egyedül, még nem öntötte ki a szívét…

Forrás: Magyar Állami Operaház

Kívánatos hát, hogy a Mozart által hagyott – a megzenésítetlen szövegből látszón „kétkavatinányi” – lyukat áriával töltsük ki (a Lo sposo delusóból már becsatolt plusz kettővel együtt ki is adja majd a levelekben említett, hiányzó hármat). Az illő szövegen, a mókásan énekelhető dallamon és a termetes, ünnepélyes utójátékon kívül nincs más szempont a kiválasztásban – ám ez a szűkítés sem kevés… Így esett választásunk a koncertáriára, amely Clarice, cara mia sposa kezdettel ismert. Az áriát időnként tagoló mondatok tökéletesen illenek a hallgatózó Biondello szájába, így lesz Lionetto gróf hadarószáma erős, felvonásvégi jelenet (KV. 256).[19]

A másik kínálkozó „helyre”, a második felvonás fináléja elé helyezendő második koncertária a szoprán II-é. Legyen hát vidám[20], a másik szoprán főhősnő karakterétől – és a finálé jellegétől – Mozart elvárása szerint is elütő, a többi zárt számhoz illőn kis formátumú[21], a szerző által máshol nem használt[22], szövegileg a szituációhoz s a figurához illő, s mivel a többi ária sem az, ez se legyen accompagnatós[23]. A történet szempontjából a következő Mozart-nagyopera, a Figaro lakodalma mutat példát: Susanna Rózsaáriája a grófnéhoz képest szubrettszerű főszereplő számára méltó megszólalást biztosít, mert az együttesekkel torlasztott negyedik felvonás vége felé, ám a finálé elé időzíti áriáját. Mozart ezen bécsi időszak alatt írott betétáriái közül a mi kívánságainkat leginkább a KV 579-es népszerű, ám mára színpadi használaton kívül helyezett arietta, az „Un moto di gioia”[24] kezdetű teljesíti be leginkább, önfeledt vidámságával, kisformájával, szövegével. A L’oca del Cairo friss változatában majd a szerelmes Celidora énekli el.[25]

A darab összeállítása kapcsán még egy áriaproblémával szembesültünk. A nyitány után szervesen illeszkedő kvartett végeztével egy hosszú secco recitativo indítja a mesét: szétereszti a szálakat, ám szükségszerű hossza meghaladja a mozarti arányérzék által rendszeresen alkalmazott terjedelmet. Másik probléma, hogy Biondello, aki az opera tenor hőse, Belmonte utó-, és Tamino előképe lehet, a töredékek esetleges szerkezete miatt hosszú időre eltűnik, ráadásul áriája – tehát az őt leginkább bemutató anyag – eléggé későn, csak a második felvonás közepén hangzik el. Mivel a vígjáték drámai tétjéhez szükséges zenével is leginkább neki kellene bírnia, újra felkutattuk Mozart tenorra írott koncertáriáit, és egy csodálatos darabra akadtunk, amely minden szempontból ideális a fent vázolt probléma megoldásához. A Per pieta, non ricercate-kezdetű, kétrészes betétária[26] az elkeseredett Biondello hiteles megszólalása lett, aki Celidora – Don Pippo által hamisan híresztelt – hűtlensége miatt akár a halált is vállalná. (Cseppet sem mellékesen: az erőteljes színekkel hangszerelt, sodró strettával komponált áriával elfelezhetővé vált a dramaturgiailag szükségszerű – mert a cselekmény több szálát kibontó –, ám aránytalanul hosszú recitativo is.)

(2) Külön kezelendő probléma a második felvonás befejezésének ügye. Mivel „hozott anyagból” kell dolgoznunk, világos, hogy a Mozart által énekszólamait és basszusát tekintve hiánytalanul megírt L’oca de Cairo-finálé nem darabzáró nagyegyüttesnek készült. Szövege tipikusan első felvonásvég, de Mozart jelzései is világosak ez ügyben a kéziratpapíron. (Arról nem is szólva, hogy az egyesített változat sem érhet véget így.[27]) Miután a dramaturgiai láncszemek – secco recitativók – közbeiktatásával a L’oca-finálé szövegét legalább végkifejlet-közeli helyzetbe hoztuk, még mindig zenei-szövegi megoldást várt a II. felvonási finálé. Evidens, hogy ezt a megoldást csak a bővítés hozhatta el – a Mozart megkomponált finálészövegébe történő beleírást szentségtörésnek éreztük volna.[28]

Körülnéztünk tehát az életmű ezen korszakában, és meglehetős feltűnéssel várta ott sorsát az a két betét-együttes (egy duett/tercett és egy kvartett), amelyet a zeneszerző énekesei kedvére téve, ám egy másik komponista művéhez szerzett, épp a következő esztendőben.[29] Fontos leszögezni: mindhárom koncertária és mindkét együttes az utolsó hangig nagy gonddal hangszerelt, teljes – tehát nem töredékes formában fennmaradt – alkotás, amely betétjellege miatt csak hangversenyen, de ott is igen ritkán hangozhat el. Reméljük, A kairói lúd színpadra alkalmassá tétele e méltatlan helyzeten is segíteni tud.

XI. A kairói lúd eredeti, tervezett cselekménye[30]

Don Pippo, Ripasecca öreg, zsémbes, mogorva márkija nősülni akar: egyetlen lánya, Celidora társalkodónőjét, Lavinát szemelte ki magának, Celidorát pedig egyúttal a gazdag Lionetto grófhoz akarja hozzáadni. Csakhogy a lánya az ifjú Biondellóba szerelmes, Lavina pedig Biondello unokaöccsébe, Calandrinóba. A márki fogadást ajánl az ifjaknak: ha egy éven belül bármi módon sikerül kiszabadítaniuk a két lányt a ripaseccai vár tornyából, ahova bezárta őket, teljesülhet a kívánságuk, és mindketten elvehetik szívük választottját. Ám ha nem, ez esetben az ő óhaja teljesül: ő elveszi Lavinát, Celidora meg hozzámegy Lionetto grófhoz. Az év lassan letelt, s az ifjak minden kísérlete a lányok kiszabadítására kudarcot vallott. Elérkezett az esküvő napja.

Forrás: Magyar Állami Operaház

Az I. felvonás elején a márki háznépe, élükön Chichibio udvarmesterrel és Auretta szobalánnyal, az ünnepségre készülődik. Mesteremberek – cipész, hentes, parókakészítő – érkeznek portékáikkal, akik körülhízelgik a csinos Aurettát. Ezt, persze, a féltékeny Chichibio igen rossz szemmel nézi.

A no. 1. duettben Auretta próbálja csillapítani a dühös udvarmester féltékenykedését, mely törekvését végül siker koronázza. Az érkező Calandrino, magában nevetve az inas féltékenységén, még szítani is próbálja azt: elküldi Chichibiót, majd hevesen udvarolni kezd a no. 2. áriában szabódó szobalánynak, amit azonban az udvarmester elrejtőzve végignéz. No. 3. áriájában Chichibio dühösen morfondírozik a szép nők örökös csalfaságáról.

Don Pippo nem titkolt kárörömmel gondol az ostoba Biondellóra, akinek egy év sem volt elég arra, hogy elérje célját. Jókedvűen évődik Aurettával, s még Chichibiónak is hajlandó megbocsátani, hogy legszebb álmából fölébresztette A no. 4. áriában féktelenül osztogatja parancsait az esküvő előkészítésére, a szobalány és az inas viszont jót mulatnak azon, hogy a már kissé hígvelejű márki felcseréli szerepkörüket: Chichibiót a konyhába, Aurettát a lovak mellé parancsolja. Biondello a no. 8. áriában magabiztosan várja az estét, Don Pippo feletti győzelme estéjét. Az ifjaknak végül sikerül szót váltani Celidorával és Lavinával. A két pár a no. 5. kvartettben epedve várja a pillanatot, amikor végre egymáséi lehetnek.

A no. 7. duettben Auretta és Chichibio a várőrök orra előtt próbálja elcsenni a torony kulcsát. Biondello ácsokat hozat, akikkel hidat építtet a várárok fölött, és állványzatot a toronyhoz, amelyek segítségével szeretnék kiszabadítani a lányokat a toronyból. A no. 6. fináléban el is kezdődik az építkezés, ám a márki, miután furcsa zajokat hall a torony felől, gyanút fog és megjelenik a helyszínen. Tajtékozva látja, hogy itt lányszöktetés készül, és a várőrséget hívja segítségül, hogy letartóztassák a galád csábítókat. A két ifjú azonban szerencsésen elmenekül.

Az el nem készült II-III. felvonás során Biondellónak és Calandrinónak új ötlete támad: Calandrino jósnak öltözve betoppan a kastélyba, és a babonás márkit nagy szerencsétlenséggel fenyegeti, ha ötvenévesen újra megházasodik. Don Pippo megdöbben, és fizet, hogy pontosabb jóslatokat hallhasson. A kapott pénzből Calandrino megvesztegeti Aurettát, aki tudatja gazdájával, hogy török küldöttség érkezett Kairóból, és kihallgatásért esdekel. Az „idegenek” ajándék gyanánt egy nagy műludat ajándékoznak a márkinak, amelyben azonban Biondello rejtőzik. A lúd hirtelen jósolni kezd, és Don Pippo rémülten hallja, hogy nemsokára meghal, ha újra megnősül. Félelmében lemond házassági tervéről, ám csakhamar megtudja egy szolgájától, hogy becsapták. Tombol dühében, de elkerülendő, hogy minden ember rajta nevessen, beleegyezik a két pár házasságába, így a fiatalok elől minden akadály elhárul.[31]

XII. Mi hát végül az egyesített mű cselekménye?

ELSŐ FELVONÁS

A hispániai Ripasecca koros márkija, Don Pippo frissen megerősített falakkal, vízzel körülvett várában épp esküvőjére készül: várja leendő feleségét, akit gyámapja, Lionetto gróf kísér. Készülődés közben Don Pippo odaveti saját gyámleányának, hogy kettős menyegzőt tartanak ma. Biondello, az ifjú, nincstelennek hitt építőmester eddig joggal hihette, hogy ő lesz Celidora férje, ám Don Pippo nem tartja ígéretét – Biondellót csak az egy évig tartó munkálatok miatt hitegette –, hisz Lionetto grófot szánja gyámleányának férjül. (A két öreg főnemes tehát kieszelte, hogy egymás gyámleányait veszik feleségül.) Don Pippo nagy hangon esküszik, hogy Celidora nem szereti a fiút, s hogy akkor lesz Biondello párja, ha tallérok hullanak az égből, vagy ha a kairói lúd énekelve követeli… Lányát toronyszobába záratja, Biondellónak pedig a fiatalember gyötrő kétségek közt, lesújtva kell távoznia.

Rómából megérkezik Lionetto gróf Lavinával, aki bátran készül elviselni a megváltoztathatatlant. Ám amikor régi szerelmét pillantja meg Don Pippo kíséretében, nála is eltörik a mécses. Ráadásul a márki rajtakapja az újra egymásra talált fiatalokat, így Lavina is a toronyba kerül, Calandrinónak, a márki unokaöccsének pedig ugyancsak mennie kell a várból.

Forrás: Magyar Állami Operaház

Don Pippo cselédei alig bírnak lépést tartani az eseményekkel. Auretta ráadásul igen kikapós, Chichibio ennek megfelelően szörnyen féltékeny. Számukra is nyilvánvaló, hogy a két elkeseredett szerelmes készül valamire. Közben Calandrino a toronyhoz csempészi Biondellót, hogy az megbizonyosodjon Celidora hűsége felől: így tanúja lesz, amint az öreg tudósember – Biondellóra szinte ügyet sem vetve –, hevesen kérleli a lányt, legyen mégis, önszántából a felesége.

MÁSODIK FELVONÁS

Don Pippo délutáni szendergéséből ébredve cselédei lelkére köti, ki mire ügyeljen a kettős lakodalmon. Izgalmában összekever mindent, Aurettára a lovak, Chichibióra a sütemények gondját bízza. Ezalatt Calandrino és Biondello már a szöktetést tervezgetik, amelyben számítanak Chichibióra is. Calandrino a lányokért megy, és vész esetére tartogatott meglepetésébe még barátját sem avatja be.

Biondello a vár tövében búcsúzik a falaktól. Hamarosan megjelenik Celidora, a két szerelmes boldogan öleli át egymást. Biondello teli erszényt nyújt át a lánynak: íme, vagyonos ember ő, aki mindenképp méltó hozzá. A légyottot Lionetto gróf zavarja meg: kérdőre vonja Celidorát, ám a lány teli erszényét is felkínálva szabadságáért, sírva elszalad. A kétségeibe merült gróf figyelmét a lúdjelmez cipelő Chichibio vonja magára, akit arra utasít, hogy Don Pippónak vigye meg a nyilvánvaló leányszöktetés hírét.

A Biondello építette titkos kijáratnál hű segítők már ácsolják a menekülés hídját. Ha Don Pippo túl korán észleli a szökést, egy jó barát menthet csak minket – titokzatoskodnak a szöktetők. A márki katonáival rajta is üt a szerelmeseken, s már épp tömlöcbe toloncolná a fiúkat, oltár elé a lányokat, amikor az égből pénzérmék hullanak… A vár fokán nem más áll – a történetet belengő jóslat kairói lúdjának jelmezében –, mint Lionetto gróf, és arra inti Don Pippót, hogy hagyja boldogulni a szökevényeket, hisz fiatalnak fiatal a párja. Miközben katonái az érmékért ugrálnak, a kardot rántó, méltatlankodó márkit Lionetto visszakíséri várába, s a négy szerelmes átkelhet végre a szabadulás vizén.

XIII. A darab jelentősége

Két töredék alapesetben nem lehet két sikertörténet. De az aranyműves asztaláról lehulló arany is a legnemesebb alapanyag, arany tehát! – hát még, amit szándékkal rejt a mester kincsesládájának mélyére, hogy később tovább cizellálja!

Zenetörténeti szempontból még az is igaz, hogy a nyilvánvalóan eredménytelen munka során értékes tapasztalatokra tett szert Mozart, így a töredékírás sikerei és kudarcai egyaránt lényegesek a Figaro három évvel későbbi komponistája számára. Hogy az az opera századok óta végig csúcsdarab maradt (amint már az utókor kinyilvánította), szinte megmagyarázhatatlan csoda, bár jelét láthatjuk a L’oca del Cairóban Chichibióék nyitó duettje, a kvartett és a finálé muzsikája és drámaisága kapcsán.

Alfred Einstein szerint Mozart és Da Ponte akkor döbbent rá, hogy az operában fontosabb a karakter és a társadalomkritika, mint a nevetséges helyzetek sorozata, amikor megismerték PaisielloRe Theodoro (1874, librettó: Casti), illetve BianchiLa villanella rapita (librettó: Bertati) című operáit. Emellett Mozart a töredékek idején sokat tanult szorgalmas színházi látogatásaiból, és kétségkívül az emberi viselkedésről is.[32]

Minden okunk megvan feltételezni, hogy A kairói ludat a történet meglehetős bárgyúsága és a szöveg alacsony színvonala ellenére Mozart zenéje sikerre vitte volna.[33] Most pedig arra nyílik alkalom, hogy a magukban játszhatatlan töredékeket összepárosítva színpadra állítsuk, s ahogy a félbehagyott, de Mozart keze nyomát magán viselő Requiem esetében is történt, a tisztelettől vezetett, gondos találékonyság segítse a zseni által írottakat célba érni: közönség elé. Szerintünk külön öröm, ha mindez a szándék még három, alig-alig ismert hangversenyáriát és két sosem énekelt, ám remekbe szabott együttest is színpadra visz ez a kedves kis bohózat, amely Mozart szabadító daljátékai[34] közül (Szöktetés a szerájból, Zaide) messze a legabszurdabb, amelynek hősei úgy kívánnak szabadulni egy vízzel körülzárt erődből, hogy hidat építenének a túlpartra… csak az egyik oldalról…

Végül is semmiféle átalakítás nem érdekes Mozart sugárzásához képest – ez a kis értekezés sem a szabást-varrást szerette volna fókuszba helyezni. Mi, Németh Pállal, ha bármire büszkék lehetünk e sokéves várakozás végén, az az aranyműves asztaláról a nyitott, majd kétszázharmincöt évre bezáródott fiók morzsáinak összegyúrása és formára hozása (bármiféle „nemváltó műtét” nélkül) ahhoz, hogy a zseni muzsikája Önök, a közönség elé kerülhessen. Csak vivőanyag, szinte parodisztikus, önmagát sem komolyan vevő a történet, amit az alapanyagból összeüthettünk, és milyen igaza van, ha a zenei anyag mellette százkarátos nemes matéria…

Hisz Mozartnál a forgács is arany – s ha lesz ma bármi sikerünk A kairói lúddal, abban is csak ő a ludas.

[1] Szentségtörés már csak azért sem történik a negyedik ária – később még egy duett-tercett és egy finálébővítmény-kvartett – beillesztésével, mert Mozart az első felvonásból hiányolt három áriát. A másodikat bizonnyal nem csak a néhány, ránk maradt zárt szám-vázlatból hozta volna létre, szükség van tehát más kiegészítésre is: Mozart operáinak felvonásai arányosak, sosem mutatnak nagy hosszbéli eltéréseket.

[2] Mozart a Figaróban él majd hasonló megoldással: első felvonása a címszereplő F-dúr rondójával ér véget, és többsornyi utójáték alatt van mód a függönyhúzásra, a felvonásvégérzet kialakítására.

[3] Számtalan példa van Mozart és a korabeli kasztráltak munkakapcsolatára, legismertebb talán a Lucio Silla c. opera esete. A hang vicces vagy dermesztő elváltoztatása pedig a Don Giovanni temetői és vacsorajelenetében, vagy az ír Kelly – Mozart buffótenorja – feljegyzései szerint a Cosí és a Figaro jegyzői szerepeiben is használt/engedélyezett eszköz volt.

[4] Megjegyzendő még, hogy Mozart maga is gyakran élt a helyzet adta áriahelyettesítések, -bővítések lehetőségével: a Don Giovanni emlékezetes „Dalla sua pace…” csodáját bécsi Don Ottaviója, az „Il mio tesoro” magas A-ját elénekelni képtelen tenorista számára szerezte, s azokhoz még fel- s levezető seccókat is gyártott. De könnyű kezét és bénító skrupulusok nélküli művészi rugalmasságát jól példázza, hogy olasz baritonja kedvéért a Figaro Almaviva-áriájának strettáját a bemutató után egy évvel a felső G köré írta át.

[5] Megint a Le nozze di Figaro mintájára hivatkozunk: ott a harmadik felvonás Almaviva ugyancsak secco jelenetével indul.

[6]Don Giovanni, első felvonás.

[7] Kétrészes operára rengeteg példa akad, pl. az e művet megelőző Die Entführung aus dem Serail – ennek zenei hossza a L’oca del Cairóéval csaknem azonos! –, vagy a már említett Don Giovanni, illetve a Die Zauberflöte. Szünet nélküli – egyfelvonásos – darabjai: Bastien und Bastienne, Der Schauspieldirektor.

[8] A Don Giovanni prágai ősbemutatóra készített formájában a zárószextett G-dúrban szól, míg a nyitány d-mollban.

[9] A KV 479-es számú, „Dite almeno in che mancai” kezdetű együttesről van szó, amely eredetileg Francesco Bianchi „La villanella rapita” c. operájához készült 1785. november 5-én, betétként.

[10] A Requiemet is befejező Süssmayr kapja a feladatot, hogy a Prága számára készülő La clemenza di Tito zárt számai közé secco recitativokat alkosson. Mozart időhiány – a Die Zauberflöte munkálatai – miatt dönt így.

[11] Mivel Mozart a zenekari kíséretes recitativókat különös utolérhetetlen zsenialitással alkotta meg, ilyeneket mi csak a legszükségesebb esetben alkothatunk, mozarti sémák nyomán. Így az új szöveg költésekor kerülnünk kellett az accompagnatót „kiváltó” hosszú, áriák előtti monologizálást.

[12]Le nozze di Figaro, II., III. felvonás.

[13]Le nozze di Figaro, I. felvonás.

[14]Don Giovanni, I. felvonás.

[15] Még Basilio zenemesternek és Marcellinának is jut egy-egy többrészes ária – más kérdés, hogy húzni szokták e számokat a Figaro negyedik felvonásából.

[16] Annyira rövid a Chichibiónak szánt ária, hogy vetekszik Mozart életművének legrövidebbjével, amely alig több mint 1 percig tart (a kívánt presto tempót véve): Don Giovanni bordalával.

[17] Jelen változatunkban Lionetto gróf.

[18] Szisztémánk szerint Celidora.

[19] A számot Mozart még Salzburgban komponálta, 1776 szeptemberében, Antonio Palmini részére, a L’ Astratto c. darabba. Szövegírója nem ismert.

[20] Jó mintánk a Le nozze di Figaro negyedik felvonásának sodró fináléját megelőző, ún. Rózsária, ekkor Susanna lágy-lassú szerelmes áriát énekel.

[21] Nem egy szoprán hangra írott koncertária 8-9 perces bravúrdarab, pl. a töredékek idején írott, gyönyörű Vorrei spiegarvi, o Dio kezdetű, amely komplett jelenet strettával, és hossza, csillogása szétfeszítené e vidám kétfelvonásos kereteit.

[22] Mozart La betulia liberata, Appollo et Hyacintus, illetve Davidde penitente és c-moll mise c. opuszainál még azt a barokkos, ún. paródia-gyakorlatot is megengedte magának, hogy önmagától kölcsönözzön teljes számokat más darabjaiba.

[23] Accompagnato: szemben a seccónak nevezett, fortepianót, csembalót és vonósbasszust jelentő hangszereléssel, ez teljes zenekarkíséretes recitativo, Mozart praxisában csak háromrészes, nagyformátumú áriák bevezetéseként szerepel.

[24] Külön érdekesség és nagy öröm a darab összeállításában, hogy az Un moto di gioia kezdetű ária a bécsi Figaro-előadás számára készült, mára feledésbe merült alternatívák egyike (a másik, amely épp a Rózsaária helyére készült, a Ch' io mi scordi di te kezdetű nagy koncertária), amely így végre értékéhez méltó helyet nyer egy Mozart-operában.

[25] A mutatós kis áriát Mozart Nancy Storace számára komponálta 1789. augusztus 29-én, Da Ponte szövegére. Nancy, Mozart állítólagos szeretője Susanna első alakítója a bécsi Figaróban, ez a pótlólagos szám – párjával együtt – azért sem tudott meggyökeresedni a darabban, mert Susanna enélkül is 2 áriát énekel. (Más források szerint a szám ekkor, de Adriana Ferraresi del Bene, a későbbi első Fiordiligi – másképp: Da Ponte egyik kedvese – számára készült a Figaro 1789-es felújítása kapcsán, a Veniteinginocchiatevi helyett, II. felvonás.)

[26] KV 420; Mozart Valentin Adamberger, az első Belmonte számára írta 1783. június 21-én Pasquale Anfossi(1727. április 5. Taggia -1797. február, Róma) műve, az Il curioso indiscreto c. operájának alternatív áriájaként. Még két számot komponált e darabba, ám korabeli feljegyzések szerint Antonio Salieri (1750. augusztus 18. Legnago - 1825. május 27. Bécs), a bécsi udvari olasz operatársulat befolyásos szerzője végül nem engedte elénekelni a Per pieta-kezdetű áriát, mert – Mozart tudósítása szerint – „a másik két számnak volt a legnagyobb sikere az egész darabban”.

[27] Esetünkben mutatná ezt – egyebek mellett – hangneme is: B-dúrban zár, míg a Lo sposo előrecsapott nyitánya D-dúrban szólal meg.

[28] Ráadásul az idézett levelekből tudható: ami tetszett neki, azt megzenésítette: ez a szöveg tehát ízlése szerint való volt.

[29] Miként a 17-es jegyzetben részben említettük, a KV 480-es számú Mandina amabile és a Dite almeno in che mancai kezdetű együttesről (KV 479) van szó, amelyek eredetileg Francesco Bianchi (1752 körül, Cremona – 1810. november 27. London) La villanella rapita c. operájához készültek 1785. november 21-én, illetve 5-én, betétként. Bár a teljes mű librettistája Giovanni Bertati (1735. Martellago – 1815. Velence) volt, e számok szövegének költője ismeretlen.

[30] Ez a történet volt tehát Varesco terve, de Mozartnak később olyannyira nem tetszett már, hogy csak fél tucat szövegrészét zenésítette meg. Mivel nyomatékkal ír a fiókba tett töredékről, később minden bizonnyal valamely operájához – átigazított versekkel – felhasználta volna azokat.

[31] Gyöngyösi Levente nyomán, 2005.

[32] Erik Smith nyomán, 1990.

[33] Gyöngyösi Levente nyomán, 2005.

[34] kordivat lesz hamarosan az ún. szabadító opera, ám ennek majd általában komoly, tehát seria opuszai születnek (Cherubini Vízhordó (1800), Dalayrac Léhéman (1800)), ritkábban vígoperák, ám Mozartnál csak azok), legismertebbje ezen tematikának Beethovennek ugyancsak Bécsben, de 1805-ben bemutatott Fideliója.