Elvállalta Ádám szerepét a Nemzeti Színház nyitó előadásán, ezért a Vígszínház vezető színészei elfordultak tőle

2020.04.30. 16:00

Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész. Tanyasi gyerek volt, apja akaratából tanulta ki a hentesmesterséget, majd néhány kanyar után rátalált igazi hivatására. Két éve jelent meg az életét iróniával feltáró Könnyű neked, Szarvas Józsi című könyve, amelyet együtt jegyzett Bérczes Lászlóval. Tavaly darab is született a történet egyes részeiből a Nemzeti Színházban, amelyet Pustol a hó - avagy Könnyű neked, Szarvas Józsi... címmel játszanak. Tizennyolc éve tagja a Nemzeti Színháznak, már az intézményt megnyitó Madách Imre-mű, Az ember tragédiája ünnepi előadásának is részese volt Ádám szerepében. Elmeséléséből kiderül: az első Fidesz-kormány idején felépített és átadott Nemzetiben vállalt szerepléséért a Vígszínházban jó néhány - fogalmazzunk így: másként gondolkodó - kollégája elfordult tőle. Nagyon jól érzi magát Vidnyánszky Attila Nemzeti Színházában, emellett 2007-től saját színházat is működtet az Őrségben. A viszáki nyári teátrum egykori barátja emlékét őrzi nevében: Kaszás Attila Pajta Színház. Szarvas József az ugyancsak Viszákról indult Tündérkert mozgalomnak is alapítója, amely erdész barátjának, Kovács Gyulának inspirációjára jött létre, s kizárólag őshonos gyümölcsfák szaporítása a célja, de közösségformáló mozgalomként a kultúra terjesztésére is alkalmat kínál. Akárcsak a Kaszás Attila Pajta Színház, valamint az ott működő „kultúra visszatanuló összművészeti bázis" programjai is. A színész Origónak adott telefonos interjújában elmeséli, milyen útja volt olyan emberként, akinek elvették a múltját, akinek eleinte a nadrágszíj mindig csatos véginek csattanása, a kapanyél koppanása ritmizálta az életét.

Csaknem kétszázhatvan kilométer van közöttünk, oda-vissza ötszázhúsz. Ön az Őrségben várja a jobb időket a járvány idején. Mi a helyzet Viszákon?

Ha körülnézek a faluban, azt látom, hogy mindenki követi az utasításokat. Az emberek behúzódtak a házukba.

Színészként miként éli meg a helyzetet?

Mi, színészek rá vagyunk szoktatva, hogy legalább két hónapra előre egyeztessük a munkáinkat. A tervezett munkák most semmivé lettek, de másoknak sem könnyű, az a legfontosabb, hogy leküzdjük a járványt.

Másoknak is ajánlom karantén idejére a két éve megjelent, Könnyű neked Szarvas Józsi című könyvét. Életének nem éppen hétköznapi fordulatait megismerve senki sem azon fog töprengeni, hogy miért írták, miért lett belőle színdarab. A történetek ugyanakkor különös absztrakciókra késztetnek. Még az is eszembe jutott, ha nincs forradalom 1956-ban, akkor ön talán kevesebb verést kap az apjától. Őt ugyanis erősen frusztrálhatta, hogy akkor lőtt bentről kifelé a Rádióban, amikor derekabb dolog volt az utcán lenni. Majd amikor a „kertek alatt" hazajutott Hortobágy-Kónyára, akkor törte rá a pártház ajtaját a bent lévőkre – azt kiáltva, hogy „Piszkos mocskos kommunisták kifelé!", - amikor már rég Budapesten voltak a szovjet tankok.

Apám azért jelentkezett 1956-ban a rendőriskolára, mert ávós akart lenni. Azt hallotta, hogy azok jó fizetést, ráadásul lakást is kapnak. De volt a családjában egy Horthy-huszár, így csak rendőr lehetett. Védették vele is a Rádiót a forradalom kitörésekor. Mire Kónyára hazaért, átgondolta a helyzetet, de ott addigra már elbukott a forradalom. Ha a kónyaiak nem védik meg, akkor „ügy" lesz az idézett kiáltásából, és apámat kivégzik. De csak annyit mondtak neki: bújjon meg Kónyán a családjával. Ugyanis nagyon tisztelték, szerették – a felesége, édesanyám édesapját. Másfelől: apám habitusán nemigen formált ez a történet. Lelencgyerek volt, semmi tudással a világról, semmi kérdéssel, semmi válasszal. Az ösztönök voltak benne erősek.

Szarvas József Jászai Mari-díjas színész, érdemes és kiváló művészForrás: MTI/Czimbal Gyula

De azt tudta, hogy ha a nadrágszíj csatosabb végével sújt le, az jobban fáj. Leírta a könyvben, hogy még sincs önben harag az apja iránt. Gyerekként sem volt?

A gyerek a vihar elmúltát várja, amikor újra lehet nevetni. A gyerek örülni akar az életnek. De ha bolygatjuk a dolgot, akkor persze, a szorongás is ott van az olyan gyerekben, aki mindennap odakerül a nadrágszíj csatos végére. Nem tudom, mi magyarázhatja, hogy mégsem támad benne gyűlölet, hogy még azt is képes szeretni, aki bántja. Talán a szülőhöz való kötődés elemi ösztöne lehet a dolog mögött. Máshoz nem tud kötődni, minden gesztust elfogad, ami onnan jön. Persze esetemben az is igaz, hogy nagyon hamar elkerültem otthonról, amikor az általános iskola ötödik osztályában, tanyasi gyerekként, bekerültem az ebesi iskola kollégiumába.

Viszonylag ép lélekkel pedig megélte az édesanyja öngyilkossági kísérletét is. Erős élmény az is egy gyereknek.

Akkor lehettem ötéves, vagy négyéves, amikor édesanyám hipót ivott. Soha nem beszéltünk az okairól, de később nem is vállalta, hogy az öngyilkosság lett volna. Én sem azt írom, hanem hogy hipót ivott. Küldött egy jelet, hipóivásba nem is lehet meghalni.

De meg lehet.

Az volt a ritkább. Édesanyám odafigyelt, hogy elég sokan legyenek körülötte. Ott volt a négy gyerek, a férje. Biztos, hogy nem akart meghalni. Egy huszonnégy éves lányról beszélünk, akinek ott voltak a nyakán a gyerekek, apám meg havi kétszáz forintot hozott haza afféle közmunkásként. Apám ennyivel úszta meg azt a kiáltást, a piszkos kommunistázást, a horthysta felmenőt. Rendőr nem lehetett. Családi pótlék sem volt, csak az a kétszáz forint. A mai Kónyán is tapintható annak a hajdani tanyának a nyomora, ahol 1968-ig, tízéves koromig éltünk a testvéreimmel, szüleinkkel. Anyám adott akkor egy jelet, hogy ez neki kicsit sok. Aztán tette tovább a dolgát.

És sosem állt a szíj meg a gyerekei közé. Csak az ablakot csukta be, ha jött az ütleg.

Hogy más ne hallja. Bántotta, hogy bántja az apjuk a gyerekeiket. De ezek nem kicentizhető történetek. Minden csupa ösztön volt, indulat, idegrángás. Előzmény nélküli pillanatokból állt össze az élet. Apámnak akkor semmi felelőssége, célja, kötelezettsége nem volt, mert honnan is lett volna – miközben ott volt a Hortobágyon négy gyerekkel. Micsoda élet az? Sokszor hallottam anyám szoknyája mellől, amint asszonytársai fogszorítva, valami haraggal odafröccsentették neki: „Nem szégyelled magad? Ki fogja ezeket a kölyköket felnevelni? Majd te? Nem sül ki a szemed?"

Amikor elköltöztek Kónyáról, más lett a környezet, de az ütlegeket tekintve nem jelentett nagy változást.

Mégis előrelépést jelentett, amikor '68 decemberében átköltöztünk Kónyáról, ahol legalább volt villany a házban, Ebes tanyára, ahol még az sem volt. Voltak viszont gyümölcsfák, amelyeket apám is szeretett. Ott történt meg az is, hogy apám 1973-ra felfejlesztett egy száz disznóból álló állatállományt. Kiderült róla, aki semmihez sem értett, hogy az állatokkal, a gyümölcsfákkal egészen jól tud bánni. Utólag rájöttem, talán nyugodtabb lett volna az élet, ha mindjárt úgy indul a család: állatokkal, gyümölcsössel. De az nekem nem tartott sokáig, mert ötödikesen bekerültem a kollégiumba. Azután meg mentem hentestanulónak Debrecenbe.

2017Fotó: Polyak Attila - Origo

Könyvében csak tőmondatban írja – ottani éveiről bővebben mesél -, hogy Debrecenben lett hentestanuló. Mi volt a dolog mögöttese?

Jött a John Deer traktorok kora, apám látta, hogy a mezőgazdasági munkának befellegzett. Gondolta, biztosabb, ha van egy rendes szakmám. Azzal együtt agyrém, ha belegondolok: egy tizennégy éves gyereket beküldeni a tanyáról a város forgatagába. Már kezdtem magam jól érezni az egyholdas gyümölcsösben, ahol alma termett, meg körte, szilva, cseresznye, meggy. Voltak disznóink, azoknak nem ellensége a John Deer. Végre volt egy belakható otthoni világom, erre mennem kellett hentesnek Debrecenbe.

Szerethető öniróniával ír akkori fizikai állapotáról, vékonykaságáról, kancsalságról. Miért pont a hentes szakmát nézte ki önnek az édesapja?

Az ebesi általános iskola igazgatója, Prepuk János, és a felesége, Erzsike néni, a magyartanárunk és osztályfőnökünk évekkel később elmesélték: nagyon kérték apámat, hogy engedje, hogy gimnáziumban tanuljak tovább. De apám azt mondta, nem kell uraskodni. A szemem miatt a vas-, fa- és építőipari szakmák nem jöhettek szóba. Maradt az élelmiszeripar. Akkor apám azt mondta: „Menjél hentesnek, az sosem hal éhen!" Ez volt tőle az egyetlen vonatkozó instrukció.

A taglózás gyakorlaton kevés híján önnel végzett a bika, mert a kancsal szemével alaposan mellé célzott. De nem jelezte a problémáját. Említ a könyvben több hasonló esetet is, amikor igent mondott arra, amire jobb lett volna nemet mondania. Vakmerőnek született, vagy azzá lett?

Nem voltam én vakmerő, éppen ellenkezőleg. A Kádár-rendszerbe születtem, annak sem az elitjébe. Olyan rétegbe, ahol kulturális értelemben nemzedékről nemzedékre öröklődött az igazodási, a megfelelési kényszer; az attól való félelem, hogy kilógunk a sorból. A hatalom szándéka szerint csak jól járt vele. Nem akartam kilógni a sorból a bénulásos kancsalságom miatt, úgyhogy próbálkoztam az ökölvívással, még kapus is voltam egy darabig a debreceni Kinizsiben. A bikát is megpróbáltam letaglózni, úgy sikerült, ahogy a többi dolog, amivel nem kellett volna megpróbálkozni. Szerencsém volt, az állat rosszabbul járt, mert miközben fel akart öklelni, az egyik lába beleakadt a mennyezeten futó hússzállító kampóba, úgyhogy csak lógott felettem zihálva.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!

Előző
Következő