Jászai-díjas, érdemes művész. Többször is jelentkezett a főiskolára, végül a Nemzeti Színház Stúdiója, illetve a kecskeméti színház társulata jelentette számára a legfontosabb stúdiumokat. Előbbiben Bodnár Sándor volt a mestere, utóbbi teátrumnál Ruszt József. Színművek sorában alakított főszerepeket a legkülönbözőbb műfajokban. Az országos ismertséget az első honi „teleregény", a Szomszédokban alakított szerepe hozta meg. Trokán Péter ugyanakkor az olyan színházakban érzi jól magát, amelyek nem munkahelyként, hanem alkotói közösségként működnek. Gyermekei édesanyja, egykori felesége Papadimitriu Athina, leányaik, Anna és Nóra is szüleik hivatását választották. Az idén hetvenötödik évét betöltött színművész az Origo interjújában elsősorban pályára kerülésének hátteréről, színházválasztásainak és színházváltásainak okairól beszélt. Mindemellett a Covid-fertőzésen átesett színész az ezzel kapcsolatos tapasztalatait is elbeszéli Sztankay Ádámnak.

A médiából is tudható: nem úszta meg a Covid-fertőzést. Ezért nem udvariassági kérdés: hogy van?

Azt mondják, hogy a Covid felgyorsítja az öregedést. Én hetvennégy évesen fizikailag, szellemileg nem éreztem magam többnek, mit ötvennégy. A Covid szembesített a valós korommal. A háziorvosomnak köszönhetem, hogy akaratom ellenére betuszkolt a kórházba. Azt mondta: a Covid szereti megölni a hetvennégy éves embereket, ott nagyobb biztonságban leszek. A rehabilitáció során mindent felhasználtam, hogy bebizonyítsam a vírusnak: nem a hetvenötödik évemben vagyok, hanem a hatvanötödikben. Időközben növeltem a tétet. Az a legjobb gyógyszer, hogy már hetek óta a paloznaki házamban vagyok. A pesti otthonomban depressziós tüneteket tapasztaltam, ott zavart, hogy nem tudtam dolgozni. Itt a Balaton közelében természetes, hogy nincs különösebb dolgom. Ebédet készítek, úszni megyek, ez itt így rendben van. Jelenleg ötvennyolc és hatvan közöttinek érzem magam.

Trokán Péter a balatoni birtokánFotó: Csudai Sándor - Origo

Utazzunk vissza még tovább az időben. Annyit tudok, hogy Újpesten cseperedett a bátyjával. Szüleik mivel foglalkoztak?

Édesapám fűszeres segéd volt, aki büszke volt rá, hogy a Meinlnél tanulta a szakmát. A háború után, miután megkapta a bizonyítványát, édesanyámmal együtt nyitottak egy fűszerüzletet Újpest központjában. A szép, klasszicista városházával szemben. Az üzlet egy háromemeletes régi épület egész alsó traktusát foglalta el. 1946 és 1949 között olyan szorgalmasan felfejlesztették, hogy kínálata a legnevesebb cégekével vetekedett. Hatalmas rézüstökből mérték a kávét, az egész berendezés patinásan elegáns volt. Amikor aztán 1949-ben megalakult a Magyar Dolgozók Pártja, úgy döntöttek, hogy a szüleim üzlete tökéletes lesz pártirodának. Miután kivágták őket onnan, béreltek egy kisebbet Újpest kertvárosi részében. Sok értelmiségi családnak volt háza arrafelé, de munkások is eljártak az üzletükbe. Felnőtt koromban - legalább is húsz-huszonöt éve még így volt - sokan rám csodálkoztak: „Te vagy a Trokán Pali és a Magdi fia?" Aztán ódákat meséltek arról, hogy az édesapám és az édesanyám milyen kedves és szép emberek voltak. Felüdülés volt betérni hozzájuk a háború utáni években. A vevők érezték, hogy szeretik őket, és még a kínálat is remek volt. Aztán 1953-ban jött két bőrkabátos ember, és az államosítás keretében kivágták a szüleimet az utcára. Apám a nagykabátját sem vihette magával.

Miként élték meg a helyzetet?

Apámat egyszer láttam sírni, akkor. Nemcsak az üzletüket vették el, hanem kizsákmányolónak bélyegezték. Megtiltották, hogy kereskedéssel foglalkozzon.

Hogyan élte túl mindezt?

Elment egy vas- és fémipari Ktsz.-hez betanított vasgyalusnak. Komolyan vette a dolgot, néhány év múlva kétszer annyit keresett fusiban, mint a főnöke. Akkoriban sokan dolgoztak otthon síkkötőgépekkel, amelynek fontos tartozéka volt a tűágy. Ezeket külföldről szerezték be, és itthon persze nem volt szervizük. Apám kitanulta a reparálásukat. Volt egy időszak az életünkben, amikor komoly szegénységben éltünk, de ez kisegített belőle. Ugyanakkor nagyon kemény meló volt. Amikor aztán az egyik földműves szövetkezet nyitott egy kocsmát Pestújhelyen, valaki megtalálta apámat ez ügyben. Tudta, hogy jó kereskedő, felajánlotta neki: ha már fűszeráruval nem foglalkozhat, legyen a szövetkezeti kocsma üzletvezetője. Apám ebbe a dologba is belevetette magát. 1956 novemberében, amikor már visszajöttek az oroszok, bérelt egy teherautót, és lement öt hordóval Bácskába borért. Akkor már csak Jugoszlávia felé volt esély elhagyni az országot, embercsempészek segítségével. Elképesztő maffiaállapotok uralkodtak arrafelé. Apám mégis odament, volt a zsebében vagy kétszázezer forint, megkötötte az üzletet és hozta a bort. A kocsmák persze zárva voltak. Otthon mérte az italt a konyhába. Pártolta a forradalmat, de úgy vélte: bornak mindig lennie kell.

Ő nem akart disszidálni?

Dehogynem, hiszen földönfutóvá tette a rendszer. Mindent megtett, hogy elmenjen, még akkor, amikor arra Ausztria felé is volt lehetőség. Volt egy haverja, annak pedig egy olyan teherautója, amelyre rá volt építve egy fából készült, jókora pakura szállító tartály. Úgy volt, hogy abban fogunk átmenni a határon. Igen ám, de velünk élt az édesapám nyolcvanhat éves édesanyja, akinek pont akkor romlott meg az egészségi állapota. Apám azt mondta: addig nem megyünk sehová, amíg a mama nem lesz jobban. Nem lett jobban, novemberben halt meg, amikor már nem lehetett nyugat felé elmenni. Akkor apám azt monda: itt ragadtunk, akkor csináljuk tovább az üzletet. Ment a borért Bácskába.

Az ön bátyja követte a szüleiket a kereskedői hivatásban?

Faipari mérnök lett, a soproni egyetemen szerzett diplomát. NB I-es kosarasként került a városba, akkoriban az ottani csapat ott volt az első három között. A rendszerváltást követően magánvállalkozó lett, ma már nyugdíjas.

Mondta egyszer: középiskolásként önt is elsősorban a kosárlabda érdekelte.

A bátyám jobban játszott nálam. Én tizenkét és tizennégy éves korom között a Duna Cipőgyár kölyökcsapatában fociztam. Előbb jobbösszekötő voltam, majd kapus lettem. Azonban amikor a nálam másfél évvel idősebb bátyám bekerült az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba, elmondta, hogy van ott egy csodálatos testnevelő tanár, és komoly kosaras élet folyik a suliban. A bátyám a példaképem is volt. Amikor bekerültem a gimnáziumba, abbahagytam a focit, és elkezdtem kosarazni. Egyébként a Könyves Kálmán Gimnázium egészen különleges hely volt.

Miért?

A testnevelő tanár, Verbényi József válogatott és olimpiai kerettag kosárlabdázó volt, egyben a Testnevelési Főiskola adjunktusa. Ő fektette le Magyarországon az amerikai stílusú kosárlabda-oktatás alapjait. 1956-ban ő lett a TF Forradalmi Bizottságának az elnöke. Utóbb természetesen kirúgták az intézményből. Nem akasztották fel, nem börtönözték be. Az volt a harmadik variáció, hogy őt, illetve a hozzá hasonló pedagógusokat külső kerületek tanintézményeihez száműzték. A Könyves Kálmán Gimnázium igazgatója, Hollósi Antal pedig tudatosan „begyűjtötte" őket. Így lett az olasztanárunk a Magyar Tudományos Akadémia magyar-olasz intézetének professzora, aki Itália kultúrtörténetét is az oktatás részévé tette. És voltak mások is, lenyűgöző pedagógusok. Az oroszt dr. Fecske András görög-latin szakos tanár tanította, „rendszeridegen elem", akit Hollósi igazgató győzött meg: mivel az orosz hadifogság alatt sok ragadt rá az orosz nyelvből, akár taníthatná is. Az oroszt minden órán tíz perc alatt letudta, majd négy éven át művészettörténetet tanított. Mi persze csak sok évvel később, az érettségi találkozón tudtuk meg, hogy milyen összetartást teremtett az igazgatónk azzal, hogy '56 után odamenekítette a kirúgott egyetemi tanárokat. Hálás vagyok a sorsnak, hogy 1960-tól 1964-ig azt tanulhattam, amit a tanáraim fontosnak gondoltak, és nem azt, amit az MSZMP annak tartott. Pedig volt kockázata a dolognak, hiszen, ha egy tanfelügyelő kiszúrja, akkor mehettek volna segédmunkásnak.

Különlegesen kiművelődve mind erősebb vágyat érzett Thália irányába?

Amikor negyedikes koromban édesanyám megkérdezte, hogy mi akarok lenni, azt feleltem: legyen szíves békén hagyni, mert kosármeccsem van.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Úgy tudtam, hogy a versmondás is középiskolásként lett része az életének.

Tény, hogy az ugyancsak kiváló magyartanárom rávett a versmondásra. Versenyekre is eljártam, melyeken a sikeresebb szereplések után éreztem: jó dolog hatni az emberekre, nézni a csillogó szemeket, érezni, hogy szeretnek. Összességében azonban fogalmam sem volt, miként tudnám kamatoztatni egyetlen szakma keretében, mindazt, amit megtanultam. Édesanyám, a fent idézett nyegle válaszom után – bizonyára kétségbeesésében – azt kérdezte: Ha nincs ötleted, akkor lehet, hogy te egy egyszerű, szürke, hétköznapi ember akarsz lenni? Akkor nevettem: „És ha az leszek, akkor mi van?" Amikor már színészként – ami nem egy szürke, hétköznapi hivatás - visszagondoltam édesanyám megjegyzésére, akkor eszembe jutott: lehet, hogy az is erős inspiráció volt ahhoz, hogy dafke ne legyek szürke és hétköznapi. Bár az első munkahelyem még nem ezt igazolta. Egy szomszédasszony közreműködésével a Földművelésügyi Minisztériumban helyezkedtem el, ahol különböző gépeken, a számítógépek elődjein kellett végtelen számú lyukkártyát átfuttatni.

Innen szép győzni.

Éppen kezdtem unni a dolgot, amikor megláttam egy kiírást a minisztérium faliújságán: a Belvárosi Ifjúsági Irodalmi Színpad versmondáshoz kedvet érző fiatalokat keres. Zsolnay Gábor vezette, aki az amatőr - ma alternatívnak mondanánk - színjátszók legnagyobb mesterének, Keleti Istvánnak volt a legjobb tanítványa. Akkoriban Keleti Istvánékhoz tartozott a Pince Színház, mi pedig az ötödik kerületi Városház utcában kaptunk helységet egy kultúrházban. Nagyon jó társaságba kerültem, ez volt pályám során az első igazi nagy szerencsém.

Melyik volt a második?

A Színművészeti Főiskolára történt első sikertelen jelentkezésem után bekerültem a Nemzeti Színház stúdiójába. A stúdióvezető Bodnár Sándor a mesterséget tanította, Simon Zoltán - majdani Erkel-díjas zeneszerző, karmester - a zenei ismereteket. Timár Sándor kezdő koreográfusként foglalkozott velünk – ő aztán az Állami Népi Együttesnek lett legendás koreográfusa.

Miben rejlett a stúdió különlegessége?

Több egykori stúdiós társam van, akiket később felvettek a főiskolára, majd tíz-húsz évvel később elmondták: amit a szakmáról tudnak, azt Bodnártól tanulták, nem például Simon Zsuzsától. Ezt mondta Andorai Péter barátom is, akivel egy osztályba jártunk a stúdióba. Miután hatodik próbálkozásra bejutott a Főiskolára, az említett tanárnő kis híján kirúgta. A színházat, a legfontosabb alapokat a színházban lehet igazán megtanítani. Az akkori főügyelő Zsolt István is azt tanította. Ő arról beszélt, hogy miként kell viselkedni a színházban. Bodnár Sándor a szakmai alapokat tanította, hogyan, mikor kell megszólalnia a színésznek.

A nagyszínházi társulat és a stúdiósok világa mennyire ért egybe?

Lenyűgöző volt a vezető színészek közvetlensége. Agárdy Gábor, Kállai Ferenc, Sinkovits Imre, vagy az ön édesapja, Sztankay István, ahogy más neves művészek is partnernek tekintették a stúdiósokat. Az utcáról kerültünk a Nemzeti Színház Stúdiójába, és két hét múlva már kúsztunk-másztunk a Mózest alakító Sinkovits lábánál, miközben elhitették velünk, hogy mi vagyunk a darab főszereplői. Imre maga mondta: nélkületek semmire sem mennék, ti főszereplők vagytok! Persze, hogy teljes odaadással dolgoztunk, Sinkovits Imre pedig szépen megköszönte. Az édesapjával pedig még cinkosokká is lettünk Major Tamás ellenében.

Miként?

Major rendezte az Athéni Timont, amelyben Iglódi István volt a címszereplő, az édesapja pedig Alcibiades, a hadvezér. Major Tamás két testőrt is adott Alcibiades mellé. A két legmagasabb stúdióst, Andorai Pétert és engem. Amikor Major azt az instrukciót adta, hogy legyünk mindig szorosan mögötte, akkor édesapja a takarásban azzal írta felül a rendezőt: bármit mond is Major, két méternél jobban ne merjük megközelíteni, mert különben oda támad, ahol legjobban fáj. Az ő instrukcióját tartottuk. Nem azért, mert megijedtünk, hanem mert szerettük. Később többször említette: ha csak öt-öt centit adnánk neki mindketten a magasságunkból, akkor hatalmas színész lehetne.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!