Zene nélkül mit érnénk mi, avagy Mahlerrel a világnapon
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
197. levél
Édes Néném,
köszönöm, hogy elküldte nekem a Békés Mártonnal készült interjút, amelyben ez különös tehetségű, még mindig igazán fiatal gondolkodó személyemen keresztül utal az Operában folyó munkára. Marcit módomban áll személyesen ismerni – egy televízióban dolgoztunk éveken át, és még élénken él bennem az emlék, amikor a vezérigazgató-helyettes Gajdics Ottó elém csapta az asztalra az akkor huszonéves srác Németh László-monográfiáját. Nagyot kerekedett a szemem. Nem sűrűn látjuk egymást, nem vagyunk közeli barátok, annál inkább megbecsülendő és fontos, ha a kulturális életnek egy jelentőssé nőtt, ám az Opera világába bele nem gabalyodott alakja közli egy meglátását, valamely távlati nézőpontból.
Így szól az okfejtés: „A posztkommunizmusnak ráadásul hosszú a kulturális árnyéka, és még mindig ránk vetül. Egy most megjelent kutatás szerint például a kulturális elit magát baloldalra soroló része még véletlenül sem ismer el minőségi alkotásnak olyasmit, amit a jobboldalra sorolt művészek hoztak létre, és a kulturális kánon meghatározása még mindig az ő kezükben van. Ők termelik a kulturális referenciáinkat, ők határozzák meg a minőséget, Csurkával szólva ők: a zsűri. Ahogy a Facebook-on, itt is van shadow banning, csak itt a konzervatív témájúnak számító kulturális tartalmakat és létrehozóikat – Vidnyánszkytól Ókovácson át Bán Jánosig – rejtik el. Ez a gyakorlat elsősorban a magaskultúrának nevezett termékek kreditálására vonatkozik..."
Ez a cikk, Fodor-Horváth Zsófia interjúja azon a napon került el hozzám, amikor a Zenei Világnap tiszteletére az Opera 151 énekkari művésze, 114 zenekari muzsikusa, 42 gyermekkari tagja, 8 nemzetközi szólistája és a nemzetközi sikereket arató karmester, Stefan Soltész is azért vonult a gigantikus pódiumra, hogy Gustav Mahler – és egyben a teljes ma ismert és játszott zeneirodalom – legnagyobb szabású koncertdarabját adja elő az Eiffel Műhelyházban. Ha bárki hírt keresne róla, baloldali médiumokat nem érdemes forgatnia, szörfölnie, ugyanis ez az esemény, attrakció egyszerűen nincs. Említést sem érdemel, pedig az 1910-es, a szerző által dirigált müncheni világpremier óta, tehát 111 éve mindössze 9 alkalommal hangzott el ez a mű Magyarországon – és már a kilencedik is mi voltunk, de arra azt mondom, oké, csak egy nyilvános főpróbáig juthattunk el, a tavalyi október elseje a járvány miatt már nem bírta el ennek az alkotásnak a roppant apparátusát, magát az eredetileg elgondolt hangversenyt.
Mahler 8. szimfóniája galaktikus szándékú és méretű opusz, a zeneszerző a világegyetem óriási teremtményeit és erőt kívánja láttatni, érezni, miközben a választott szöveganyag a transzcendencia felé viszi el. A Veni creator spiritus, a darabot berobbantó motívum még az egységes középkori kereszténység ezerkétszáz esztendős extatikus imája, és a mű hátsó kétharmadát jelentő Goethe-részlet, a Faust-zárójelenet, a címszereplő lelkének felfelé, a mennyország felé vivő útja, mint gyönyörű buborék, amely végre szabadul a mefisztói mocsárból, ugyancsak keresztény szöveg. Talán ezért sem volt a kommunisták számára az első tízezer zenei teendő között a szimfónia előadása akkor, amikor már több lemez is volt belőle, és Mahlert újra felfedezték, mi több, a hatvanas évektől egyenesen divatos is lett játszani.
(Néném biztosan nem hinné el, ezért alá kell húznom: sem az Operaház, sem az Erkel Színház színpadán nincs esély ezt az alkotást megoldani, ugyanis túl sok művész kerülne a kevésbé széles színpad mélyére, s veszne hangjuk a zsinórpadlásba. A Müpába cipőkanállal befér, többször el is hangzott ott, de 1983, a Budapest Sportcsarnokban rendezett, Joó Árpád vezényelte első hazai előadás létrejötte előtt nem is létezett ekkora fedett közösségi tér idehaza, a Kongresszusi Központ is csak rá egy évre épült. Úgyhogy inkább úgy módosítom a sejtést, hogy nem volt nagy ingerencia efféle, hatalmas közösség befogadására alkalmas épületek létrehozására, ahogy a telefonhálózat tömegesítésére sem. Tudjuk, miért. Nálunk is csak az Eiffel Műhelyház Mozdonycsarnokában, tehát itt sem a színházteremben, hanem kizárólag a nagy aulában van mód arra, hogy a termetes zenekar és énekkar akusztikailag értékelhető módon elférjen.)
Nos, hetek óta készültünk a nagy mű előadására. Mindenki elevenítgette a tavalyi tudást, Csiki Gábor karigazgató és karnagy munkatársai edzették az énekkart, Hajzer Nikolett a gyermekkart, beszereztünk a nyolc szólista közé a három V4-es kollégát (két hete még úgy volt, egy, a magyar elnökséghez kapcsolódó kulturális konferencia záróeseménye is leszünk), és megjött a magyar gyökerű, de kisgyermek korában családilag disszidált Stefan Soltész, és a maga képére formálhatta a művészek felkészültségét. Ugyanakkor az Eiffel Műhelyház épülete is forrott: tavaly még béreltünk egy lelátót, de Resz Miklós, a vezető szcenikusunk hajlott arra, hogy egy évvel később erre már nem lesz szükség, mert saját tervek alapján gyártunk és építünk mi, az Opera műhelyei és színpadi műszakja annál jobbat, nagyobbat, kényelmesebbet is. És lőn: sok hétvégi munkával, éjszakai erőfeszítéssel, de a fiúk odavarázsolták a Mozdonycsarnokba a csaknem 500 személyes vadonatúj mobil tribünt, amely egy nagy átjáróval, külön büféalagúttal és két további pakolótérrel is bír a gyomrában, továbbá hamarosan elkészül az a kiegészítése is, amely még 70 további néző számára teszi lehetővé, hogy ellásson a térben rendületlenül ott álló 327-es gőzös felett, egyfajta művészi magaslesként.
És bár az elején csikorogni látszott a nézői vásárlási kedv – a mostani időszakban itt, Budapesten legalábbis mindenki vért izzad ezzel –, végül, hála a sajtó híradásainak is, teljesen megtelt az új nézőtér, ahová a földszintre tett első plusz sorok és a háta mögött húzódó, akusztikailag nem olyan szerencsés üveghíd beszékezésével végül több, mint 700-an tudtak leülni. Meglett hát az előadókkal együtt a szimfónia „Ezrek" melléknevének alapösszege. De ez vezető – illetve magukat vezetőnek tartó, nem ritkán hoch entellektüel – orgánumok feltűnő hallgatása közben történik, ahol a szerkesztők bizonyára azonnal törlik az operai hírleveleket, és azt a tökéletesen kártékony gondolkodást valósítják meg, amely szerint állami intézmények, jelesül a Magyar Állami Operaház programjait mindaddig, míg az Orbán-kabinet kormányoz, csakis agyonhallgatni lehet. Tekintet nélkül arra, hogy itt, a legnagyobb kulturális szervezetben aztán tényleg mindenféle, hisz mindenkinek a magánügyét képező politikai alapállású ember dolgozik sokkal magasabb rendű célokért, mint a napi pártpolitika: egyetemes értékek méltó felmutatásáért és továbbadásáért.
Ez is, a Békés Márton-i meglátás is kavargott a fejemben, amikor pár szóban megpróbáltam összefoglalni az október elsejei világnap estéjén, mit is jelent nekünk a zene. Végül nemhogy megosztó fogalmazásig nem akartam eljutni, de még mások megosztásának említéséig sem. A zenei abszolútum ugyanis önmagán túlmutató érték. A zsidó családba született csodagyerek, Mahler, aki itt keresztény zenét szerez, a budapesti (operai) posztját 130 éve dühöngve itt hagyó fiatalember, ugyancsak Mahler, ma ünnepelt szerző Magyarországon is. Mert mindenki az értéket keresi művészetében, se berántani, se belökni nem akarjuk semmiféle árokba, és neki még azt is megbocsátjuk, hogy annyira hitt a grandiózus formában, sokszáz zeneművész és énekhang közös produkciójának erejében, energiáik egy irányba csatornázásában, hogy ezt a szinte előadhatatlan művet is nekünk adta, akik sokfélén is képesek vagyunk lelkesedni érte előadóként és koncertlátogatóként egyaránt.
Kedves Néném, számomra Mahler szeplőtlen ikon, aki a kisformákkal, például néhány, valószínűleg pesti három éve alatt keletkezett dalában is ugyanezt a géniuszt mutatja, és aki – figyelem! – valamiért pontosan érezte, hogy ha rendkívül szeret és tud is operát vezényelni, neki magának ehhez nincs kedve, ereje, tehetsége, bármije. Ritka ez az önfegyelem, ritka ez az önismeret. (Sőt, amikor az Ezrek szimfóniája második részének előjátékát halljuk, mintegy az űrbe, valamiféle morális kozmoszba való belépését és első szertenézését Faustnak, az a drámaian lappangó muzsika igazi színpadi szerzőt is rejthet ám...)
De hagyjuk már a balsajtó méltatlan kulturális cenzúráját, amely lám, ezúttal szegény Gustav Mahlert is elérte. Ami a zenét általában illeti: ha nem volna, mit érne az életünk? Kodály mester sivatagról beszél az oázis helyett, S. Nagy természetes dolgok nagy egészet bontó hiányaként írja le Máté Péter slágerében – hogy két végletes artisztikus nézőpontot sejdítsek. Nekem meg a zene: a dallam, a harmónia és a ritmus elképzelt megvonása, az inverzitás mutatja a valódi értéket: kert madárfütty nélkül, baba gőgicsélés nélkül, harangok különféle hangok nélkül, feleség dúdolás nélkül, szerelem közös dal nélkül, asztalra rakott ujjak dobolás nélkül, emberi beszéd csak géphangon, dallam nélkül. Süket és majdnem néma világ, unalmas, szomorú, kilúgozott és reménytelen földgolyóbis. Mindennek az ellenkezőjét ünnepeljük a zenében, amely aligha nagy túlzás, hogy olyan ajándék lehet, mint a tűz az emberiségnek. Mert ez tűz is, ez is tűz, a titkos érzékek tüze bennünk.
Aztán, hogy a titkos érzékek tüzét, a zenét lehet-e tartósan tilalmas árnyékba vonni, shadow banningelni, azt a péntek esti tömött nézőtér hál' Isten nem igazolta vissza.
„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"
Üdvözli
Szilveszter
2021. október 2.