Bizalmatlanságra kiképezve

Hogy a csudába van, hogy mindenki jót akar, a dolgok mégis rosszul sülnek el, hogy minden nappal egy új lehetőséget kapunk, hogy boldogok és elégedettek legyünk, és estére mégis keserűen kerülünk az ágyba? Félelemre és bizalmatlanságra vagyunk gyerekkorunktól kiképezve, és aki még nem ilyen, azt agyalágyultnak vagy csak egyszerűen tapasztalatlannak tekintjük.

Tegyük fel, de tényleg csak a játék kedvéért, hogy rövid próbaidőre az alapaxiómánk az lesz, hogy amit a másik csinál, annak eredendően pozitív a motivációja. Pl. a szennyes edény látványa őt nem zavarja, és el sem tudja hinni, hogy mást zavarhat. Persze erre mondhatnánk, hogy éppen ez a baj. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy nem rosszindulatból, nem direkt a mi bosszantásunkra teszi, amit tesz. (Illetve nem tesz.) A házassági évforduló neki is fontos, de valami más aktuális ügy kiverte a fejéből. Erre is mondhatnánk, hogy akkor mi már nem is vagyunk fontosak, ha "bármi" kiverheti a fejéből e szent napot. De mint védőügyvéd azt mondhatom, nem szándékos gonoszságból tette ezt, hanem így alakult. A be nem csavart villanykörte sem azt demonstrálja, hogy "fütyülök a közös életre", hanem arról szól, hogy valamiért ez az apróság neki kellemetlen feladat. Valljuk be, azt hittük, felnőttkorunkban majd egy gondolatolvasóval élünk együtt, aki előre kitalálja, mit szeretnénk. Csak az a baj, hogy a másiknak is ez volt a titkolt reménye.

Megmondjuk a frankót

E mindennapi baklövések mindenkiből kihozzák a pszichoanalitikust, vesébe látó megjegyzéseket tudunk tenni a másik rosszindulatáról, tutyi-mutyiságáról, pofátlanságáról, aljasságáról. Ilyenkor úgy érezzük, jól megmondtuk a frankót, helyreállt az igazság, minket nem lehet tovább büntetlenül elnyomni, semmibe venni, cselédnek használni, tekintélyünket porba tiporni, stb. Mondanom sem kell, a másik ilyenkor teljesen hasonlókat gondol és érez, pl. hogy milyen igazságtalanok most vele, hogy nincs egy nyugodt perce az egész napi gürcölés után, hogy miért kell őneki utolsó patkánynak éreznie magát, miközben a lelkét kiteszi a családért.

Életünk vádak és viszontvádak dzsungelévé válik, amiben a problémák megoldási kísérlete válik a legnagyobb problémává. A számonkérések, neheztelések, veszekedések, mint a savas eső a hegyoldalt, szépen erodálják a kapcsolatot, s mindenki úgy érezheti, hogy jól elszúrta az életét a másikkal. Egyszer be kéne néznünk a saját ablakunkon, amint éppen a lemorzsázott asztalterítőért öljük egymást, és elcsodálkozni azon, hogy tehettük tönkre az életünket nevetséges apróságokkal.