A csontfaragó című könyvet nyerték

A sivatag teljes erejéből tombolt. Jack érezte, hogy mindjárt vége. A teste legyengült, az izmai pedig mintha elsorvadtak volna. Nyelve száraz rongydarabként lógott a szájában, és a fogaival megérintve úgy érezte, mintha fel is hólyagosodott volna.

A nap kíméletlenül elbánt a testével. Úgy érezte, hogy hólyagos, lüktető bőre, amely a húsát összetartja és megvédi, sikoltani akar. Sikoltani és szétszakadni mindenáron. Ahogy az arcához nyúlt, érzékelte, hogy az ajka cserepesre száradt. Akárcsak a hite. Megpróbált újra felállni és elindulni, de az ízületei ropogni kezdtek az erőfeszítéstől. Remegő kézzel és lábbal kapaszkodott a világba, amelyhez tartozott. Rátámaszkodott a botjára, és nagy nehezen felegyenesedett. Lihegett. Fújtatott. Még ettől a pár mozdulattól is kifáradt. Levegőért kapkodott, mély, lüktető sebei pedig gyógyító kezekért fohászkodtak.

"Egy biztos - gondolta -, ha innen kijutok, azonnal hazamegyek."
Ahogy újból körültekintett a végtelen homoktengeren, furcsa érzése támadt. Mintha a gondolatai is valahonnan a távolból visszhangoznának. Mintha egy vízió mágikus mocsarában lépkedne, és az nem hagyná előrébb jutni.

Körülnézett. A nap a látóhatár szélén álmodozott. A homokdombok és a rózsaszín ég hihetetlenül szép látványt nyújtottak a vöröslő óriás fényében. Ahogy nézte a természet csodáit, egy pillanatra mintha megbékélt volna a szíve. Nem tudta, hogy honnan ismerős az ég és a nap, de megnyugtatta a látvány. Mintha mindig ismerte volna. Mintha mindig hozzá tartozott volna. Visszapillantott a sziklákra, de már nem voltak ott. A kőóriások befejezték a pikniket, és szó nélkül továbbálltak.

- Délibáb - suttogta elgyengülve. - Istenverte délibáb.
Tudta, hogy vége. Mert bár a nap lenyugvóban volt, a forróság még ott lüktetett a sivatag végtelen homoktengerében. Jack lába megremegett, a teste inogni kezdett, és erőtlenül összecsuklott. De nem adta fel. Még nem! Hason próbált tovább kúszni. Tovább és tovább. Élni akart. Élni! Ki akart jutni a semmiből! Ki a homok óriási, fojtó tenyeréből, amelynek a vonalait csak kevesen ismerik. De hiába próbálta vonszolni magát, az ereje elhagyta.

Fájdalma az elviselhetetlenségig fokozódott. Üvöltött volna, ha lett volna ereje, ha lett volna nyelve és torka hozzá. Üvöltött volna, ha a hangszálai nem szikkadnak olyan keményre, hogy szinte felhasították a torkát. Bár emlékezett rá, hogy van teste, tudta, hogy van keze, lába, szeme és szája, de már a kisujját sem tudta megmozdítani. Mintha megszűnt volna minden kapcsolat a lelke és a teste között. Pedig menekülni akart. Elfutni! Mindegy merre, csak el, minél távolabb! Tudta, hogy az utolsó dallam csendült fel a fülében, és hogy a zongorán a sötétség halhatatlan ura játszik.

Utoljára még érezte a szája szélén a vért. Meleg volt. Meleg és furcsa szagú. Köpött egyet, mire az arcára tekert ruha kibomlott. A homokszemcsék azonnal megtalálták a szájüregét. Felemelte fejét, és még egyszer ránézett a lenyugvó napkorongra, amelynek egyetlen intésére előbújnak évezredes, hű szolgái, a délibábok, hogy megtévesszenek minden halandót, akik átlépik féltett birodalmuk határait. "A szemembe vigyorog" - gondolta a férfi, és elájult.