Fatboy Slim, a polihisztor

Norman Cook az egyik legsokoldalúbb és legelismertebb brit producer és dj az elektronikus zenei szcénában. Talán ő az egyetlen előadó a világon, aki hét különböző néven is felkerült a British Chartsra. Ami biztos, a legismertebb a Fatboy Slim alteregó, amely a múlt év végén elkészítette a Palookaville című albumot.

Emberünk utolsó, négy évvel korábban megjelent, Halfway Between the Gutter and the Stars című lemezéből kétmilliót adott el, így olyan nagy okosságot nem nagyon találhatott ki az új albumra: nem sok minden, pontosabban semmi nem szólt a módosítás mellett.

Egy dologban azért újított. Már az első hallgatás során feltűnik a "rendes" hangszerek gyakori alkalmazása. Vendégénekesek eddig is feltűntek a lemezein, de élőben gitárt és basszusgitárt most használt először. Utóbbit egyenesen ő maga kezelte - ne feledjük, erre a Housemartinsban betöltött szerepe jogosította fel. Állítása szerint az említett Blur-lemez felvétele alatt érzett rá arra, hogy sokkal klafább dolog zenészekkel dolgozni, mint otthon görnyedni egyedül a pc felett.

Egy dologban viszont nem tudott uralkodni buhera énje felett. Nem tudta megállni, hogy ne csemegézzen és mintázzon irgalmatlan zenegyűjteményéből. Emiatt talán a számok felénél is lehet érezni, hogy túl lettek írva, hiába a rendezett, négy és fél perc körüli dalforma, mégis több került beléjük, mint amit elbírtak volna.

A lemez első darabja, a Don't Let the Man Get You Down határeset, tipikus Fatboy-szám, a szokásos hömpölygéssel, kiállással, felpörgetéssel, igazi lemezkezdő darab. A másodiknál bele a lecsóba, a Slash Dot Dash igazi bigbeat-orgia, a lemez legagyamentebb három perce. A harmadik számban egy San Franciscó-i rapper, a dj Shadow környezetéből is ismerős Lateef gurít egy nagyot. A Wonderful Night konkrétan az a fajta, amire a csajokat ölbe kapva lehet rázni egy barátságosabb, ám hasonló mozgássort is tartalmazó folytatás reményében.

Forrás: [origo]

A negyedik Long Way from Home szokatlan dolgokat tartogat: egy brightoni zenekarral, a Jonny Qualityvel közösen készült, hagyományos hangszereken, hagyományos - verze, bridge, chorus - szerkezettel, vokálokkal jól megspékelve. Még nem az igazi. A következő, a Put it Back Together annál inkább az. A felvétel során álmából felrázott Damon Albarnnal közösen elkövetett szám kellemes, mint egy nyári zápor, pont jól jöhet egy már üveges szemmel kivitelezett, együtt dülöngéléssel tarkított sörözéshez. A hatodik - Mi Bebé Masoquista - amolyan töltelékdarab, a samplerofil én főnökösködésének felejthető eredménye. A Push and Shove viszont az egyik legjobb szám a lemezen. A gitárokon egy régi elvtárs, a Lionrockot jelentő Justin Robertson játszik, és ő is énekli a hetvenes éveket és a manchesteri acid-aranykort (Stone Roses, Happy Mondays) egyszerre megidéző számot.

Forrás: [origo]

De, nehogy túlörüljük magunkat, a következő North West Three mintha nem is lenne, ám a szintén Lateeffal megbolondított The Journey ismét mosolyt varázsol az elkomorult arcokra, bár ücsörgős, kicsit sem mozgalmas dal. A Jin Go Lo Ba Cook brazil ritmusok iránti szenvedélyének üres kiélése, semmi több. Az utolsó előtti Song for Ches megint csak felejthető, ám a lemezt záró The Joker kárpótol az elpocsékolt percekért. A szám az ismert reklámzene, a Steve Miller Band '73-as slágerének príma feldolgozása a legfunkybb ufó, Bootsy Collins által elővezetve. Norman Cook munkásságának sokadik gyümölcse nem fog újabb rockereket az elektronikus zene karámjába terelni, mint tette azt a "Fankszólbrader", de a hallgató joggal érzi majd úgy, mintha a nyakába csókolt volna egy számára roppant kellemes személy. És az már majdnem szex.

Biró Attila

Skint / Sony Music, 2004

/party/20040720oktoberben.html