Az új album meghallgatása után annyi biztos, hogy egy cseppet sem fáradt meg az évek során - ez bizony tizenhárom bomba szám, jórészt arra valók, hogy az ember alaposan szétüsse velük a fejét, a maradék meg pont jó lesz borogatásnak. A denevéres-lidérces borító által is sugallt kvázi gótikus hangulat persze csak merő (ön)irónia - a boszorkányos-vámpíros-savazós nyitószám (Kittin Is High) nyilvánvalóvá teszi: Mademoiselle Hervé csak addig játszik el a dark-goth elektronikával, amíg van mit kiforgatnia rajta.
Miss Kittin - Kittin is Hig
De ami igaz, az igaz: a játékot remekül űzi - már a címadó Batbox finoman lüktető, majdnem laza, funky elektropopja helyreteszi a dolgot, meg a hallgatót. De ha azt hinnénk, hogy ezzel abbahagyta, hát tévedünk: a Grace ugyanilyen lelkesen merít a kissé setét poszt-punk univerzumból (simán mellé lehetne tenni egy Joy Division vagy egy Siouxie & The Banshees számot), az erre következő, a rockandroll-szubkultúrát finoman piszkálgató Solidasarockstar meg lassan és vészjóslóan hömpölyög előre, mintegy a Professional Distortion jogos folytatásaként.
Miss Kittin: Professional Distortion
A legdilisebb, a publikumot azonnal önfeledt rángatózásra késztető elektropunk partysláger kétségtelenül a Barefoot Tonight - ezzel mintegy kontrasztban szinte rezervált hangon kántál a nehéz pop/rock/elektro pálya megkívánta szerepekről. De bír ő idézni Luke Vibertet (Play Me a Tape), EBM-et (Pollution Of The Mind - ezt speciel majdnem éteri énekhangon), megy neki a house is (Metalhead) - tud agresszív és hangos is lenni, éppúgy, mint finoman visszafogott.
Csak megunni nem tudja az ember. Mi több: egyre jobban várja, hogy a művésznő klasszikus élő produkcióban is megmutathassa, mint üvölti/alázza le a gépet.
Miss Kittin: Batbox (Nobody's Bizzness/Deep Distribution 2008)
-minek-