A focivébék vesztesei

Közeledik a labdarúgó-világbajnokság, és ilyenkor folyamatosan kerülnek nyilvánosságra a különböző összeállítások a korábbi tornákról. Mi most a szokásokkal ellentétben nem a győzteseket és a hősöket néztük ki magunknak, hanem azokat a csapatokat, amelyek egy-egy vébé nagy vesztesei közé tartoztak. Az alábbi összeállítás a teljesség igénye nélkül készült, így kimaradt belőle a számunkra legfájóbb és számtalanszor felidézett 1938-as és 1954-es elveszített finálé, de olvashat a brazilok balul sikerült első döntőjéről, a hollandok nagy meneteléséről, amely pont a legrosszabbkor ért véget, az olaszok tizenegyes-fóbiájáról, a 2002-es vb-n betliző címvédőről, valamint furán elintézett favoritjairól, és az örök pechvogelről, a skót válogatottról, amely még egyszer sem élte túl a csoportkört.

Hollandia az 1970-es évekig nem játszott számottevő szerepet a világ labdarúgásában, a világbajnokságokon mindössze kétszer, 1934-ben és 38-ban vett részt, de mindkét alkalommal elbúcsúzott már az első találkozon. A 70-es években aztán egy remek garnitúra gyűlt össze a németalföldieknél, minden poszton klasszisok sorakoztak, nem volt meglepő, hogy az 1974-es vébére kiharcolták a részvételt. Igaz, az utolsó selejtezőmérkőzésen a belgák ellen nem sok hiányzott ahhoz, hogy az Oranje lemaradjon a seregszemléről, a belgák ugyanis érvényesnek tűnő gólt szereztek, de a bíró - nem tudni, miért - nem adta meg.

Talán utólag a belgák sem bánják, hogy így történt, ugyanis így a világ megismerhette a hollandok totális futballját, amivel nagyon gyorsan rengeteg hívet szereztek maguknak. A totális futball lényege, hogy a posztok kötöttségét feloldja, minden játékos feltűnik a pálya bármely pontján, és mindig van egy csapattárs, aki besegít, amíg a másik elkalandozik. A rendszer alapjait Jack Reynolds rakta le, aki 33 éven át dolgozott az Ajaxnál, az ő játékosa volt az a Rinus Michels, aki később az amszterdamiak és a válogatott trénereként továbbfejlesztette a szisztémát, és ezzel új irányvonalat képviselt csapataival a világ labdarúgásában.

A Generális becenévvel illetett edzőfejedelem sikert sikerre halmozott az Ajaxszal ekkoriban (4 bajnoki cím, 5 kupagyőzelem), az amszterdami gárda sorozatban háromszor hódította el a BEK-serleget, igaz Michels csak az első, 1971-es diadalnál ült a kispadon. A kulcsember az ekkor már a Barcelonát erősítő Johan Cruyff volt, és mellette olyan játékosok szerepeltek a nemzeti tizenegyben, mint Haan, Krol, Neeskens, Rep vagy Rensenbrink, a keret nagy többsége a két óriásból, az Ajaxból és a Feyenoordból verbuválódott.

A németországi vébén a hármas számú csoportba került az Oranje, ahol a magyarok selejtezőcsoportjából továbbjutó svédek, a kétszeres vb-győztes uruguayiak és a bolgárok voltak az ellenfelek. Két magabiztos győzelem (2-0 Uruguay, 4-1 Bulgária ellen) és egy döntetlen (0-0 a svédekkel) után csoportelsőként lépett tovább a narancsmezes gárda a középdöntőbe ahol komolyabb feladatok vártak rá, tekintve, hogy Brazília, Argentína és az NDK ellen kellett kiharcolni az újabb első helyet, ami döntőt ért.

Cruyffék megbirkóztak a feladattal, kezdésnek rúgtak egy négyest az argentinoknak (a karmester egymaga hármat vállalt), aztán a keletnémetek is kapituláltak, és mivel a brazilok is kettőből kettőt nyertek, így a háromszoros világbajnok elleni találkozó döntött arról, hogy ki jut a fináléba. A csapatok stílusa alapján elvárható szép játék helyett sokkal inkább a rugdosódás került előtérbe, de a hollandok azért fociztak is, és Johan I. és Johan II., azaz Cruyff és Neeskens találataival jegyet váltottak a müncheni fináléra. A döntőben a házigazda, a Maier, Beckenbauer, Overath, Müller tengelyre épülő NSZK próbálta megállítani a precíz játéka miatt "Mechanikus narancsnak" (Stanley Kubrick filmsikere ihlette a nevet) is becézett Michels-legényeket.

A döntő álomszerűen indult, a középkezdés után úgy jutottak büntetőhöz a hollandok, hogy közben a németek csak nyomozták a labdát, Cruyff indult meg a félpályáról szédítő cselekkel, aztán amikor a 16-oson belülre ért, akkor Höness felvágta, Neeskens pedig elintézte, hogy meglegyen az első német labdaérintés, Sepp Maier szomorúan vehette ki a játékszert a hálóból. A németek padlón voltak, de a hollandok elkövették azt a hibát, hogy hagyták őket felállni, és elég volt egyetlen kihagyás, hogy újra döntetlen legyen az állás, amíg a németalföldiek Jack Taylor bírónál reklamáltak egy szabálytalanság miatt, a házigazda villámgyors akciót vezetett, és Jansen csak tizenegyest érően tudta megállítani Hölzenbeint.

Breitner biztos lábbal rúgta a büntetőt, kezdődhetett minden elölről. A németek kapitánya, Helmut Schön arra apellált a döntő előtt, hogy ha Cruyffot kikapcsolják a játékból, akkor nagy baj már nem lehet, és ezzel a feladattal Berti Vogtsot bízta meg, aki a félidő közepére magára talált, és árnyékként követte a narancsosok eszét. A germánok vérszemet kaptak az egyenlítéstől, és egy klasszikus Gerd Müller-góllal átvették a vezetést, a Nemzet bombázója Bonhoftól kapott labdát, ami mögé jött, de ez nem akadályozta a súlyfeleslege miatt rengeteg kritikát kapó csatárt, hogy fordulásból kilője Jongbloed kapujának jobb sarkát. A hollandok rákapcsoltak, de ezúttal hiányzott a pontosság a kapu előtt, a legnagyobb helyzetek is kimaradtak, és Sepp Maier is csúcsformában röpködött a háló előtt, így 1954 után ismét világbajnoki címet szerzett az NSZK, ismét vert helyzetből felállva, egy előzetesen esélyesebbek tartott ellenféllel szemben.

Hollandia négy évvel később valamelyest átalakított csapattal ismét ott volt a vébén, de éppen a legnagyobb sztár hiányzott, Johan Cruyff ugyanis az argentínai katonai junta uralma ellen tiltakozva nem utazott el a csapattal. Nélküle kicsit döcögösen vette a csoportkört az Oranje, a vb-újonc Iránt még könnyedén kipipálta a csapat egy 3-0-s diadallal, de aztán nem bírt a Cubillas vezette Peruval, Skócia ellen pedig egyenesen nagy bajban volt, Dalglishék 3-1-re vezettek, és egy újabb góllal továbbjutottak volna, de Rep megmentette a haza becsületét, és a középdöntőbe repítette a gárdát.

Ausztriát 5-1-gyel intézte a lendületbe jött együttes, amelyet éppen egy osztrák kapitány, Ernst Happel irányított, aztán a négy évvel ezelőtti döntő visszavágóján kétszer is egyenlíteni tudott az NSZK ellen, így az utolsó mérkőzésen a németek győzelmi kényszerben léptek pályára Ausztria ellen, míg a hollandok a velük azonos pontszámmal álló olaszokkal meccseltek azzal a tudattal, hogy amelyik gárda nyer, az biztosan finalista. Brandts öngóljával hamar előnybe kerültek az itáliaiak, de a védő a második félidőben a másik kapu előtt is feltalálta magát, és egyenlített, a slusszpoént pedig Arie Haan sütötte el, aki negyedórával a vége előtt akkora gólt lőtt 40 méterről Dino Zoffnak, amilyet az olasz kapus hosszú pályafutása során nem nagyon kapott.

Az olaszoknak végül volt miért örülniük, mert az osztrákok legyőzték a németeket, és így a vereséggel is a harmadik helyért játszhattak a taljánok, más kérdés, hogy a brazilok nyerték a bronzmeccset. A fináléban megint a házigazda várt a hollandokra, ráadásul az argentinok mindent bevetettek, hogy hazai pályán a lehető legsikeresebb vb-t zárják, a középdöntőben egy máig vitatott meccsen 6-0-ra verték az addig remeklő Perut, amelynek kapusa, Ramon Quiroga argentin származású volt, így többen bundát rebesgettek, főleg a brazilokat zaklatta föl, hogy az argentinok simán meglőtték a döntőhöz szükséges négy gólt, sőt terven felül teljesítettek.

A gauchók lélektanilag próbálták megtörni a hollandokat, Passarella a bírónál reklamált a René van der Kerkhof jobb kezén lévő gipsz miatt, amit az első meccsen összeszedett sérülése óta hordott. Az olasz bíró, Sergio Gonella meglepetésre igazat adott az argentinnak, és először nem engedte, hogy játsszon Kerkhof, de aztán Neeskens és Krol addig vitatkozott a sporival, míg végül a levonulás is szóba került, Gonella pedig a nagyobb botrány elkerülése végett salamoni döntés hozott, játszhat Kerkhof, de csak ha fáslit teker a gipszre...

A feldühített európaiakat a pályán tovább bosszantották az argentinok, Galvan azzal, hogy mindenkibe belerúgott, aki a környékén volt, Mario Kempes pedig azzal, hogy megszerezte ötödik gólját a tornán, és ezzel a vezetést a házigazdának. A hollandok mindent megtettek az egyenlítésért, és erőfeszítéseik a hajrában eredményesnek bizonyultak, Nanninga fejjel egalizált, sőt, Rensenbrink a 90. percben a kapufát találta el óriási helyzetben. Talán ez volt a fordulópont, mert a hosszabbításban felülkerekedtek Kempesék, a lobogó hajú gólkirály duplázott, és Bertoni és hozzátett egyet, így 3-1 lett a vége, Argentína először ünnepelhetett világbajnoki címet, Hollandia pedig zsinórban másodszor botlott el a küszöbön.