De ő ebből is visszatért, igaz, a következő két idényben csak 51, illetve 66 találkozót tudott vállalni a 82-ből. Újabb operáció várt rá, de nem kellett annyit kihagynia, mint az előző kettő után.
Szerencsére azért jó dolgok is történtek vele a pályán. 2015. május 8-án a Cleveland Cavaliers elleni főcsoportdöntő 3. meccsén 30 pontot dobott, és ő süllyesztette el a mára ikonikussá váló győztes, palánkos triplát az utolsó másodpercben.
Néhány jó meccsen és emlékezetes pillanaton kívül viszont csak árnyéka volt korábbi önmagának. Kevesebb percet tudott a pályán tölteni, kevesebb dobást vállalt, és azokat is gyengébb hatékonysággal. A szurkolók és a média ugyanúgy ekézte, mint addig, a helyi hősből bukott ember lett. Egyszer azt találta mondani, hogy a játék és a jelen kevésbé érdekli, mint a biztonságos jövő, amivel aztán főleg magára haragított mindenkit. Csakhogy a szerződése miatt mozdíthatatlan volt, nem volt olyan csapat a ligában, amely átvett volna egy ennyire drága és sérülékeny játékost.
Egész Chicago lemond róla, utálja New Yorkot
2016-ban viszont az NBA fizetési sapkája ugrásszerűen megnőtt az újonnan megkötött televíziós szerződés miatt. A játékosok fizetése elszabadult, kispadmelegítők kaptak annyi pénzt, mint korábban a kulcsjátékosok. Rose szerződése ezzel már nem számított albatrosznak, ráadásul már csak egy év volt belőle hátra.
Ő persze hallani sem akart az egészről, de nem volt beleszólása. 2016. június 22-én épp Los Angeles-i házában tartózkodott, ahol dokumentumfilmet készítettek róla. A kamerák pont forogtak, ő pedig a cserepletykákról beszélt, amikor megcsörrent a telefonja. Ügynöke, BJ Armstrong hívta, hogy közölje vele: a Bulls a New York Knickshez cserélte. Egy kép többet mond ezer szónál, egy videó meg pláne, úgyhogy inkább nézzék meg, hogy fogadta a hírt:
Amellett, hogy rendkívül megviselte, hogy el kellett hagynia ismét Chicagót, az sem segített a lelkén, hogy New Yorkba kellett költöznie, a Knicks ugyanis hiába patinás és a világ egyik legértékesebb sportklubja, vállalhatatlanul menedzselte a tulajdonos, James Dolan, valamint az akkori elnök és korábbi edzőlegenda, Phil Jackson. Rose azzal vigasztalódhatott, hogy barátja és exbullsos csapattársa, Joakim Noah is követte.
Olyan gyorsan történtek az események, hogy fel sem tudta dolgozni.
Az ünnepelt chicagói sztárból, Jordan méltó utódjából egy haldokló, mérgezett kultúrájú pöcegödörbe zavarták. New York pedig nem való mindenkinek, annak pedig főleg nem, aki utálja a hírnevet.
Rose besokallt. 2017. február 9-én a csapat a Madison Square Gardenben fogadta volna a New Orleanst, ő viszont egyszerűen felszívódott. Mint kiderült, szó nélkül hazarepült édesanyjához, senkit sem értesített. Néhány napra el akart szakadni a pörgéstől és a várostól, ehhez pedig az otthon melegére volt szüksége. Csakhogy egy profi sportoló nem tehet ilyen, ezért a klub megbüntette. Pár nappal később visszatért, és 30-at dobott a Bostonnak, aztán a szezon végén ismét összeszedett egy meniszkusz-sérülést, ami miatt megint kés alá kellett feküdnie - öt év alatt negyedszer, 28 évesen.
Minimálbér, munkanélküliség, karriercsúcs
Életében először szabadon igazolható lett, a bajnoki cím reményében LeBron James mellé szerződött a Clevelandhez, méghozzá minimum összegért. Azaz öt évvel azután, hogy megkapta maximálisan megengedett pénzt, ezúttal pedig a ligaminimummal kellett beérnie.
Pontátlaga a felére csökkent, kiszorult a kezdőből, ráadásul már a bokái is rakoncátlankodtak.
Ismét elhagyta a csapatot, de ekkor már komolyan fontolóra vette, hogy be kellene fejeznie. Hetekig volt távol, de úgy döntött, visszatér. A Cavaliers azonban nem sokkal később elcserélte (LeBron "edző" gyakorlatilag egy nap alatt kicserélte az addig teljesen diszfunkcionális csapatot), ő pedig a Utah Jazzhez került.
Onnan azonnal felhívták, hogy spórolja meg magának a repjegyet, ott ugyanis nem számítanak rá és kivásárolják.
Végül régi edzője, Thibodeau mester dobott neki mentőövet, aki akkor már a Minnesotát irányította. A Wolves 14 év után először jutott rájátszásba, Rose ott nyújtott teljesítménye pedig meggyőzte a vezetőséget, hogy a következő évre is megtartsák.
Aztán pont a Utah ellen 2018. október 31-én, amikor először volt kezdő a szezonban, megtörtént a csoda. Villantott valamit a régiből, és meg sem állt 50 pontig, ami karriercsúcsot jelentett. A meccs végén pedig az ő blokkja jelentette a győzelmet. Nem csoda, hogy a rendkívül mélyszívű, rengeteg nehézséget túlélő Rose alig találta a szavakat a pályaszéli interjú alatt.
Pontátlagát visszatornázta 18 környékére, viszont már nem csak a gyűrű támadásából élt, megtanult ugyanis triplát dobni. A kiváló szezonnak köszönhetően több csapat is hívta, ő végül a Detroithoz írt alá tavaly nyáron. A koronavírus miatt felfüggesztett szezonban a Pistons legstabilabb játékosa lett, és ha egyáltalán befejezik az idényt és osztanak majd díjakat,
akkor az egyik legnagyobb esélyese lesz a Legjobb hatodik ember-elismerésnek.
A szakadék legmélyéről mászott vissza, két évvel ezelőtt senki egy lyukas garast nem adott volna azért, hogy legalább átlagos, vagy afölötti NBA-játékos lehet még belőle. Rossz belegondolni, hogy a vele sokszor összehasonlított Russell Westbrook (akinél Rose mindenképpen okosabb kosaras) milyen pályát futott be egyénileg, és hogy Rose hol tarthatna most, 31 évesen. Ezt viszont soha nem tudjuk meg. Az szinte biztos, hogy ha nem következik be valami váratlan fordulat az életében,
akkor ő lesz az első játékos, aki nyert MVP-címet, de nem kerül be a Hírességek Csarnokába.
A legszomorúbb ebben, hogy ezt nem is magának köszönheti (bár vannak olyan vélemények, hogy megtanulhatott volna jobban bánni a testével és kifejleszteni egy sérülésbiztos technikát az elrugaszkodásra és a leérkezésre), hanem annak, hogy a térdei cserben hagyták. Ha esetleg elkerülne a folytatásban egy erősebb csapathoz, és bajnoki címet nyerne, akkor hasonló pályafutást tudhatna maga mögött egyszer, mint anno Bill Walton. Az már legalább keserédes befejezése lenne az ő történetének, ez viszont egyelőre sajnos csak keserű, még a 2010-es és 2014-es világbajnoki cím ellenére is.
