Szélsőjobb és történelmi tudat a német iskolákban <br/>

Az elmúlt évben alig telt el hét, hogy ne került volna a szélsőjobb brutalitása a német újságok címoldalára. Emberölés, robbantás, a zsinagógák és a bevándorlók szállásainak rongálása - csak néhány a főcímek közül. Rémálom a kisebbségek és a politikusok számára egyaránt. A legijesztőbb, hogy az elkövetők főleg a tizenévesek közül kerültek ki.

Az elemzők egyenesen a szélsőséges eszmék kulturális hegemóniájáról beszélnek. "A szélsőjobb nézetei eluralkodtak a fiatalok körében, különösen a volt NDK területén" - állítja dr. Andreas Eberhard, az "A felejtés ellen, a demokráciáért" nevű társadalmi kezdeményezés képviselője. A hivatásos történészek és a történelemtanárok kénytelenek az új kihívással szembenézni, hiszen döntő szerepük lehet e társadalmi probléma elhárításában. Egy brandenburgi iskolában néhány diák nemrégiben második világháborús uniformisban jelent meg. A tanárok nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget az ügynek. A fiatalokat még aznap este letartóztatták "idegennek tűnő" emberek bántalmazása miatt.

Gabriela Georg, aki a volt kelet-berlini Mahatma Gandhi gimnáziumban tanít történelmet, nem tartja ennyire súlyosnak a helyzetet: "A fiatalokat főleg a 'Mi lett volna, ha...' típusú kérdések izgatják, például 'Mi lett volna, ha a nácik megnyerik a háborút?' A gyerekek igyekeznek megkerülni a tényeket, és álomvilágba menekülnek." Dr. Eberhard azonban borúlátóbb: "A tanárok gyakran nem tudnak mit kezdeni a problémával. Sokan zavarba jönnek a revizionista kijelentések hallatán."

Berlinben működik A Terror Topográfiájának Múzeuma. Vezetője, Thomas Lutz szerint: "Húsz évvel ezelőtt a jobboldali szélsőségesek a náci bűnök történelmi bizonyítékait próbálták megkérdőjelezni. Ma elismerik, hogy ezek a bűnök valóban megtörténtek, de azt állítják, helyes volt, amit a nácik csináltak. Elég felütni a vendégkönyvet." Lutz szerint egyértelmű, hogy egy új gondolkodásmód kialakulásával állunk szemben: "Világos, hogy egy kisebbségről van szó. Ugyanakkor elgondolkoztató, hogy míg korábban a látogatók átfirkálták a vendégkönyvben megjelenő horogkereszteket és gyűlölködő megjegyzéseket, esetleg kifejezték ellenérzésüket, manapság sokkal ritkább a tiltakozás."

Más múzeumok is hasonló tapasztalatokról számolnak be. Dr. Eckart Schiele, a berlini Német Ellenállás Emlékmúzeumának munkatársa szerint vannak, akik a Führerben Németország megváltóját látják, és igyekeznek elfelejteni a rémtetteit: "persze voltak hibái is, de végül is ő építette az autópályákat". Dr. Schiele számára a szélsőségesek azonosítása a legnehezebb: "Csak társaik közt beszélnek igazán nyíltan, amikor biztonságban érzik magukat. Nem tudom meggyőzni őket, hogy tévednek, amíg nem tudom, kicsodák és hogyan gondolkoznak."

Az okokat keresve Thomas Lutz arról beszél, hogy csak a világháború után volt Németországnak először igazán rossz a lelkiismerete: "A történelemben először fordult elő, hogy a társadalmat bűntudat nyomasztotta: nem hősökre és hőstettekre emlékezett, hanem a brutalitásra. Az emlékek feldolgozásának terhét több mint ötven éve viseljük, de az elmúlt két évtizedben új tendencia mutatkozik. Nem tudjuk, ezeknek milyen következményei lehetnek a jövőben."

Lutz véleményéhez Anita Maechler is csatlakozik. Anita történelemtanár, a berlini Lessing gimnázium igazgatója. "Kétségtelen, hogy nem tekinthetünk büszkén az elmúlt századra - és vannak olyan gyerekek, akik nagyon nehezen dolgozzák fel ezt. Jobb lenne, ha büszkék lehetnének elődeikre, ha azonosulhatnának velük."

A német fiataloknak tizenhat éves korukig kötelező történelmet tanulniuk; a holocaust kérdéskörével csak az utolsó évben foglalkoznak. Brandenburg állam oktatásügyi minisztere a történelemtanítás átszervezésével próbált meg a problémára válaszolni. A pedagógusok és a civil szféra képviselői szerint azonban az átszervezés hasznos, de semmiképp sem elégséges a helyzet megoldására. Nem pusztán arról van szó, hogy többet kell foglalkozni a német fasizmussal, de újfajta megközelítésre is szükség van, amire fel kell készíteni a tanárokat is. "Történészek és pedagógusok együttműködésével tanártovábbképző programokat indítottunk" - mondja Dr. Eberhard. "Körüljárjuk a revizionizmus kérdéskörét, keressük, hogyan lehet érzékletesebben szólni a témáról, és fel kell tárnunk azokat a nehézségeket, melyek a szelektív, átpolitizált keletnémet történelemoktatás következményei."

Nemegyszer felmerült az az ötlet is, hogy az egykori haláltáborok szervezett látogatása pozitív hatással járna. Dr. Guenther Morsch, a sachsenhauseni emlékmúzeum igazgatója mindazonáltal másként vélekedik: "Megpróbáljuk megelőzni, hogy a gyerekek kényszer hatására jöjjenek el hozzánk. Csak a politikusok gondolják, hogy egy kötelező lágerlátogatás beoltja, ellenállóvá teszi a fiatalokat a nácizmussal szemben. Megfelelő lelki előkészítésre van szükség. A gyerekeknek látniuk kell: nem azért jöttek, hogy bűntudatot érezzenek."

Christine Maehler pszichiáterként kezdett el történelemmel foglalkozni. Jelenleg egy olyan nemzetközi ifjúsági találkozót szervez, mely több földrész fiataljait hozná össze az egykori sachsenhauseni koncentrációs tábor területén. Éppen azt a házat újítják fel, amelyikben Theodore Eiche, a Harmadik Birodalom táborfelügyeletének vezetője lakott és dolgozott. A felújításban szélsőjobboldali fiatalok is részt vesznek, akik otthagyták az iskolát. Itt nemcsak szakmát tanulhatnak, de munkájukon keresztül személyes kapcsolatba kerülnek a hellyel és annak történelmével is. "Gyakran olyanokat mondanak, amitől a hideg futkos a hátamon. De pár hét után elkezdenek kérdéseket föltenni: 'Tulajdonképpen miért üldözték a zsidókat?' Vannak, akik az SS-hez vonzódnak. Idealizálják az SS erejét, egységét és módszereit. Itt a legmegfelelőbb helyre kerültek; szembesülhetnek azzal a kegyetlenséggel és embertelenséggel, ami még az SS tagjait sem kímélte, s ez a találkozás kiveri a fejükből a mítoszokat."

Dr. Hans Ottomeyer a 2003-ban újra nyíló Német Nemzeti Történeti Múzeum munkatársa. "A németek szűk történelemszemléletük börtönében élnek. Gyökereink, önazonosságunk keresésében ennél jóval messzebbre is tekinthetnénk. Kiállításaink több ezer év kultúráját, kereskedelmét és vándorlásait mutatják be. Ugyanakkor az utazás legalább olyan sokat segíthet, mint a történelem tanulmányozása. A lényeg, hogy ki kell lépnünk a megszokott körből, a megszokott történelemből."

Tény, hogy a németek mind a mai napig nem tudtak igazán mit kezdeni háborús örökségükkel. A fiatal neonáci csoportok megjelenése ennek a mulasztásnak egy tünete, és arra figyelmeztet, nem lehet tovább halogatni a múlttal való szembenézést. "Van ugyanis egy fontos téma, amelyről német szerzők ténylegesen nem tudnak egymás között beszélni. A második világháborúból emberiességük tartós csődje és az összeomlás maradt a saját tulajdonukban. E negatív javakon legfeljebb az osztrákokkal és magyarokkal osztozhatnak, ám minden más, az utolsó halott hajszálig közös lett a történetben, hiszen a legkényesebb mélységekben érintette a többi európai nemzetet. Az egyirányú történelmi közösködést nem lehet visszamenőleg megszüntetni vagy felmondani. Nem maradhatnak magukra egy pillanatra sem, holott van egy témájuk, a saját nemzeti identitásuk, ami elvileg csak rájuk tartozik. Immár tíz éve időszerű lenne újrafogalmazniuk" (Nádas Péter: A rasszizmus titkos trezorjai).

B.K.