Jane Goodall nyomdokain - Salonga-kalandok: Érkezés

A Kongói Demokratikus Köztársaságban található Salonga Nemzeti Park, Afrika legnagyobb nemzeti parkja különleges titkot rejt: a Földön egyedül itt élnek a csimpánzok mellett legközelebbi rokonaink, a bonobók. Jane Goodall, a világhírű főemlőskutató munkásságának köszönhetően a csimpánzok életét, viselkedését, szokásait jól ismeri a tudomány, a bonobókat vagy más néven törpecsimpánzokat azonban alig néhány kutatócsoport tanulmányozza, köztük a németországi székhelyű Max Planck Intézet munkatársai. Hozzájuk csatlakozott dr. Csatádi Katalin etológus, az [origo]-n az ő személyes hangú beszámolóin és saját felvételein keresztül most mi is megismerhetjük a kongói kutatótábor mindennapjait.

2008. SZEPTEMBER 9.

Megérkeztem egyben a táborba. Nincs ugyan ideje az e-mail küldésnek (rendesen hétfő és csütürtök lesz az internet nap), de mivel két napja csak annyit tud rólam a családom, hogy valahol a kongói dzsungel közepén vagyok, küldhetek egy életjelet magamról. Most van körülbelül egy órám, hogy írjak - addig tart a laptop akkumulátora -, úgyhogy igyekszem kihasználni. Mivel már négy nap is eltelt a ferihegyi indulás óta, van miről beszámolni.

Amikor Kinshasában leszálltunk szeptember 6-án, azt hiszem valamikor este 7 óra körül, már teljesen sötét volt, és ahogy Andrew-val, az útitársammal és leendő főnökömmel szálltunk ki a repülőgépből, sorban álltak a reptéri dolgozók; szerették volna a csomagjainkat elhozni, persze némi anyagi juttatás ellenében. Bennünket viszont már vártak kis névtáblával, és rögtön el is kérték a csomagjegyeinket (Andrew ismerte őket, mivel mindig ők várják a projekt dolgozóit). Két és fél óra elteltével meg is kaptuk a csomagjainkat. Mivel nem tudták, hogyan néznek ki, majdnem az összes bőröndöt le kellett szedniük a szalagról, és összehasonlítani a csomagjegy számát a hátizsákon lévő matrica számával. Ezt nem lehetett elkerülni, állítólag itt ez a rendszer, az ember nem igazán mehet a csomagjáért. Én nagyon szende voltam, és a gépfegyveres katonák látványa sem nyugtatott meg igazán. Andrew-tól legfeljebb fél méterre mozdultam el. Végül mind a négy csomag megérkezett (ebből csak egy volt az enyém!, a többi főleg projekt ellátmány).

A kinshasai reptérről kilépve rögtön koldusokba botlottunk, de a fogadóbizottságunk elzavarta őket. Őszintén szólva nem bántam, mert nem tudtam, hogy mit kezdjek velük, pénz nem volt nálam, de nem hiszem, hogy nekem elhitték volna... Elvezettek bennünket egy nagy fehér dzsiphez, bepakoltunk és indultunk az éjszakai szálláshelyünkre, a projektvezető, Gottfried Hohmann házába. Az autóban azért már lenyomtam az ajtó biztonsági zárát, és mindenki bólogatott, hogy jól is tettem.

Átvágtunk Kinshasán, legalább egy óra volt az út, pedig nem mentünk messze. A közlekedés a városban katasztrofális. Sávok nincsenek, az út is rossz, mindenki dudál meg villog. Az út szélén milliónyi ember, pedig akkor már este 10 óra is elmúlt. Kérdeztem, mi ennek az oka, kiderült, mindenki arra vár, hogy hazavigyék a munkából. Minibuszok járják a várost, és arra kapaszkodnak fel az emberek - mindenhonnan lógnak, a kocsik oldaláról, tetejéről, hátuljáról. Mivel ilyen rossz a közlekedés, és várni is kell a fuvarra, akár négy óra is lehet, míg az emberek eljutnak munkába. És aztán ugyanez vissza! Nem készítettem képeket, mert nem volt "ajánlott", még az autóból sem. A koszos, poros utak szélén gyönyörű tarka ruhákba öltözött asszonyok gyalogoltak, a hajuk a tipikus afrikai módon fonva. Útszéli árusokból egyik érte a másikat, árulták a portékáikat, düledező asztalokon vagy kartondobozokon. Nem tudnám megmondani, mit, a kocsiból úgy láttam, főleg ételt. Láttam egy tíz év körüli kislányt, aki kézen fogva vezette a hat év körüli testvérét és a hátán vitte a hároméves forma másikat...

Közlekedés Kinshasában

Gottfriedék háza viszont igazán szép volt, óriási szobákkal, kövezett nappali, nádból fonott lámpaburákkal. Az épület egy kis kolóniában épült, talán 5-6 ilyen ház volt ott, és a kerítést magas, erős szögesdrót vette körül, a kaput pedig két fegyveres ember őrizte. Bent már teljes biztonság van, állítólag az összes "nyugati", illetve jómódú kongói ilyen helyen lakik. Volt egy kisebb bolt körülbelül egy percnyire a háztól, ahova Andrew kiment zsömléért, én akkorra már nyúl voltam, nem mentem vele. Talán majd visszafelé.

Csak két éjszakát maradtunk Kinshasában, ami tulajdonképpen egy teljes napot jelentett. Ezt nagyrészt olvasással és a következő kilenc hónapig nem élvezhető luxussal, sms-írással töltöttem. Egyszer a kolónia közös medencéjében is megfürödtünk. Ahogy alámerültem a kissé szürke vízben, magamban hálát adtam a doktornőnek, akinek javaslatára a kötelezőkön kívül a drága, de valószínűleg hatásos E. coli-elleni oltást is beadattam magamnak...

Forrás: MAF

Harmadnap hajnalban hatra kimentünk a belföldi reptérre, ahol a MAF nevű szervezet szállítja az utasokat. A becsekkolás egy vicc volt. Egy kis koszos szobában ülő egyenruhás ember állította ki és pecsételte le a jegyeinket, amire annyi volt írva, hogy "Kathy és Andrew". Ez alkalommal a "nagyobb" géppel röpültünk, amiben hatan fértünk el, a pilótával együtt. A MAF pilótái mind képzettek, a miénk például egy amerikai hapi volt, aki korábban, a háború alatt Boszniában repült, egyszóval értik a dolgukat. Egyszer szálltunk csak le út közben üzemanyagért, egy Sanguina nevű apró településen. Fölülről nagyon takaros kis falunak tűnt, kiderült, hogy ezt is misszionáriusok építették. Ott már nem volt térerő. Az egész falu kint volt a leszállópályánál, ami nem volt más, mint egy széles földút. Elképesztő, mennyire tudnak örülni ezek az afrikai emberek: ott álltak a kifutópálya szélén, integettek és fülükig ért a szájuk, úgy mosolyogtak. Volt, aki biciklivel követte amint a gép leszáll. Nem maradtunk ott sokáig, csak amíg megtankoltunk, meg a postát kicserélték (merthogy azt is a MAF végzi). Ez alatt az idő alatt rengeteg emberrel kezet fogtam, és kölcsönösen örültünk egymásnak. Aztán újra felszálltunk, és csak Ipopében, a "végállomáson" szálltunk le. A táj csodaszép fölülről, eleinte még szavannák es erdők váltották egymást, aztán már csak az összefüggő esőerdő fölött szálltunk. Ipopében is kint volt az egész falu, mindenki mosolygott ott is. Szörnyű meleg volt, a leszállópálya egy szavannára épült.

Kipakoltunk és váltottunk pár szót Gottfrieddal, aki ezzel a géppel ment ki a terepről. Mivel a kisrepülő drága mulatság, mindig úgy intézik, hogy tele legyen. Épp csak negyed órát tudtunk beszélni, aztán szaladtam a hátizsákom után, ami már vagy 50-60 méterre előttem ballagott. A csomagokat ugyanis igyekeznek megkaparintani az emberek, mert a hordárkodásért fizetés jár. Az én 24 kilós zsákomat egy fiatal nő cipelte, de nem bírtam rávenni magam, hogy átvegyem tőle a csomagot, igyekeztem azzal nyugtatni magam, hogy kap a munkájáért némi pénzt. Szerencsére akkor "csak" Lompoléig mentünk, ami öt kilométer Ipopétól. Andrew szimpatikus volt kezdettől fogva, és nagyon tudja, hogy mit csinál, vagy 10 éve csak esőerdőkben dolgozik. Nem is nagyon akar mással foglalkozni. Viszont megy, mint egy tank, katasztrófa. Képtelen vagyok lépést tartani vele, 6 km per óra sebességgel közlekedik. Eleinte persze próbáltam, de aztán nagyon mérges lettem, mert nem akartam, hogy az első tapasztalatom az esőerdőben az legyen, hogy őrült tempóban loholok utána. Úgyhogy lemaradtam, és elvegyültem a teherhordókkal. Azok általában maman-nak szólítottak, és próbálták kimondani a nevemet (nem ment). Végül megérkeztünk Lompoléba, de Andrew nem akart ott maradni, inkább ment volna tovább. Igazából én is, mert "közismert", hogy Lompoléból az ember mindig betegen távozik.

A helyiek végül mégis rábeszéltek bennünket, hogy maradjunk, amit így utólag egy csöppet sem bánok. A falu tele van kisgyerekkel, akik iszonyatosan édesek. Fotózni kezdtem őket - ismerik a fényképezőgépet, és egymáson áttörve próbálnak minél közelebb férkőzni, míg végül már nem bír fókuszálni a kamera. Közben folyamatosan sikítoznak, meg nevetnek. Az étel viszont... Kétszer, sőt háromszor is ettünk Lompoléban. Délben és este egy csikuanga nevű rettenetet, amit először becsületből megettem, de csak nehezen tartottam vissza. Mind a szaga, mind az íze azt ordítja, hogy ne egye meg az ember. Maniókából készült gombóc, és mint utólag kiderült, a világ harmadik legfontosabb szénhidrátforrása. Andrew megnyugtatott: ezt fogom enni 9 hónapon keresztül. Viszont a hús, amit adtak hozzá, az finom volt. Kérdeztem Andrew-t, kecske-e, mert vörös hús volt és láttam is egy kecskét legelészni, de közölte, hogy nem: antilop. Szóval sikerült rögtön az első nap bushmeat-et (a vadonban leölt állatot) ennem. Ez volt délben, estére csikuanga, majdnem sírtam, egy falat után könyörögtem Andrew-nak, hogy egye meg. Megtette, ő már megszokta. Hozzá halat kaptunk, hála Istennek már tök sötét volt, ugyanis elég gyorsan rájöttem, hogy ez az a szárított-füstölt borzalom, amit korábban képeken már láttam. Viszont tényleg nagyon finom volt, csak amikor a hátúszóhoz, meg ilyen dolgokhoz értem (legalábbis tapintás alapján), inkább leraktam.

A tábor

Reggelire kenyeret kaptunk, ami mint utólag kiderült, itt nagy luxus, nagyon-nagyon jól esett kávéval és háromszögű sajttal. Hogy azt honnan kerítettek? Ezután következett a 20 km-es túra a táborhelyre. Na, az gáz volt, de ezt csak legközelebb fogom megírni, lassan mennem kell. Előjáróban annyit, hogy Andrew megdicsért, jól bírom, és végülis szerintem olyan 15 km-ig jól is bírtam, akkor viszont kipukkadtam, így utólag rekonstruálva a dolgokat, szerintem akkor már dolgozott bennem a lompolei "amőba"..., így az utolsó 5 km nagy szenvedés volt.

Még annyit, hogy itt a táborban most négy ember van: az angol Dr. Andrew Fowler, Isaac Schamberg, aki milwaukee-i, és Delphine Ronfot, a camp manager, aki francia Toulouse-ból. Mindannyian a Max Planck Intézet terepi kutatói és nagyon szimpatikusak, sőt, kiderült, hogy Delphine nem hajlandó megenni a csikuangát. :) Úgyhogy főleg rizs lesz meg bab, meg zöldség (tegnap spenót) meg hal. Ez volt vacsorára, és igen finom volt. Reggelire rizst ettem meg banánt. Még azt akartam mondani, hogy mielőtt megérkeztem volna elveszett egy lány a táborból, s ezért annyi a kajánk, mint a rohadás: a speciális mentők 3 hónapra elég rizst meg babot hoztak 50 embernek. Emiatt az ügy miatt be sem mehetek az erdőbe anélkül, hogy valaki fogná a kezemet, és csak 2 hét múlva mehetek először kísérettel. De nem baj. Várt egy olyan ismertető, amiben vastag nagy betűvel volt kiemelve, hogy amennyiben bemegyek egyedül az erdőbe, vagy onnan egyedül jövök vissza, azonnal kirúgnak, és mehetek vissza a balettbe ugrálni.

A Salonga Kalandok folytatódik

A következő bejegyzés tartalmából: út a táborba termeszvárak között, éjszakai vihar és embertelen hasmenés...

A napló folytatását naponta közöljük, a bejegyzéseket itt olvashatja.