Az aktív tűzhányók kráterében zajló folyamatokat a technológia fejlettségének köszönhetően ma már többnyire biztonságosan tanulmányozhatják a vulkanológusok. Az első pionírok kutatóútjai azonban nemegyszer életveszélyes kalandnak bizonyultak.
Magyar szálak a vulkanológia történetéből
A közelmúltban becses és ritka tudománytörténeti dokumentumok kerültek elő (köszönet érte Bart Krawczyknak) bemutatva, hogy miképpen igyekeztek félelmet nem ismerő, a tudományért a vakmerőséget is vállaló emberek működő vulkán kráterébe lejutni több mint 100 évvel ezelőtt.
Érdekes volt olvasni a Popular Science 1933. áprilisi számát már csak azért is, mert bár a közlés szerint egy francia mérnök a szerző, neve alapján - Arpad Kirner - azonban kétségtelen a magyar származása.
Ezt megerősítik korabeli újsághírek is, mint például a Colonist 1914. június 11-i, valamint a Oamaru Mail 1914. június 5-i száma. Sajnos, azonban ennél többet nem sikerült megtudni Kirner életéről.
Mindenesetre ismét egy érdekes magyar vonatkozás a vulkanológia korai történetéből, mint amilyen például a Mt. Pelée kitöréséhez igyekvő Angelo Heilprin amerikai vulkanológus is, aki Sátoraljaújhelyen született 1853-ban, Heilprin Mihály gyermekeként.
Róla hosszasan olvashatunk a Vulkánok című könyvemben. De például Ernesto Emanuele Oblieght, azaz Oblieght Ernő mérnök is magyar gyökerekkel rendelkezik, az ő kezdeményezésére és kivitelező munkájának eredményeként épült meg a Vezúvra felvezető Funicula!
Leszállás a Stromboli kiszámíthatatlan kráterébe
Kirner nem sokkal az olasz Malladra után ereszkedett le egy aktív vulkán kráterébe.
Malladra, a Vezúv Obszervatórium professzora,
1912 tavaszán a Vezúv kráterébe merészkedett le,
Kirner pedig a Strombolit választotta.
"Egy vékony azbesztkötélen lógtam, alattam a fortyogó láva és gomolygó gázok... lógtam a kötél végén, majd leereszkedtem a mintegy 250 méter mélyen lévő vulkán torkába" - írta meg később élményeit Kirner. Fejét acélsisak, testét azbesztöltözet védte.
Az azbesztkötelet egy csigára erősítette a kráter peremén, hogy az ne szakadjon el az éles köveken. Kirner mindenre felkészült. Az azbesztkötélre egy huzalt is erősített, ami a fején lévő elektromos lámpát működtette.
Ahogy leérkezett, megvizsgálta a körülötte lévő színgazdag kőzeteket, majd rögtön átvillant az agyán "vajon elég erős az azbesztkötél, vissza tudok-e majd jutni ebből a pokolból?". De folytatta munkáját, amiért jött, hőmérsékletet mért (több mint 100 Celsius-fokot), megfigyeléseket tett. "A körülöttem lévő levegő hőmérséklete vagy 40 fok volt, telve volt mérgező, kénes gázokkal".
Kirner azonban erre is felkészült, hátán oxigénpalack volt. Közben a tűzhányó torkából időszakosan izzó lávacafatok törtek ki.
A robbanásos kitörések közötti időben Kirner a kürtőhöz rohant, és benézett az izzó magmával kitöltött üregbe: "...mit láttam? A gázok és gőzök felhője alatt izzó lávatenger hullámzott, fortyogott".
Majd hirtelen emelkedni kezdett a szintje, és menekülnie kellett a kürtő közeléből,
mert jött a következő robbanásos kitörés. Kirner három órát töltött a kráterben, gáz- és kőzetmintákat gyűjtött, valamint felvételeket készített fényképezőgépével. Teljesen kimerülve küldte a fényjelzést társainak, hogy húzzák fel. Az oxigén már elfogyott palackjából, és kénes levegőtől fulladozva ért fel a felszínre.
Izzó kőzetfolyam elől futva mentették az életüket
Nem sokkal később Kirner visszatért a Strombolihoz, ahová barátja, Paul Muster kísérte el. A Sciara del Fuoco lejtőjéhez igyekeztek,
ahol izzó lávadarabok zúdultak alá a tengerbe.
Ez alkalommal két, teljes testüket védő, henger alakú acélpáncélt viseltek, és egy filmfelvevő kamerával készítettek felvételeket.
E látogatásról csupán néhány felvételből álló, de tudománytörténeti értékű filmrészlet maradt fenn (köszönet Tobias Luschnernek a videofelvétel megosztásáért), amely alább tekinthető meg.
Anfänge der Vulkanologie from Tobias Luschner on Vimeo.
Miközben társa egy érdekes kőzetdarabot igyekezett begyűjteni, a meredek oldalon megindult az izzó kőzetfolyam, pontosan feléjük.
Menekültek, ahogy csak tudtak, nehéz acélöltözetüket ledobták magukról, és rohantak lefelé. A veszélyes kalandot kisebb zúzódásokkal ugyan, de megúszták. (Forrás: Tűzhányóblog)
(A szerző egyetemi tanár, geológus, vulkanológus, az MTA doktora, az ELTE Kőzettani és Geokémiai Tanszékének tanszékvezető professzora.)