Magyarország megszállásához vezethetett volna a királypuccs
Károly és Zita a győri pályaudvaron, a király oldalára átállt győri helyőrség tisztelgését fogadja
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
1920. október 20-án késő este megdöbbentő hír futott be a budai királyi várban lévő kormányzóságra. A riasztó hír szerint IV. Károly és szűk kísérete repülőgéppel Magyarországra érkezett, a gép Cziráky gróf birtokán, a Vas megyei Dénesfa határában landolt. Később még aggasztóbb jelentések érkeztek arról, hogy a dunántúli helyőrségek egymás után esküdnek fel IV. Károly hűségére, a király pedig az oldalára átállt jelentős létszámú katonai egységek élén Budapestre készül. IV. Károly és Zita császárné puccszerű Magyarországra érkezésének híre azonban nem maradt az ország határain belül. Edvard Beneš, az antanthatalmaknál komoly befolyással rendelkező csehszlovák külügyminiszter megüzente, hogy a küszöbön álló Habsburg-restauráció casus belli Csehszlovákia számára; Belgrád teljes, a Román Királyság pedig részleges mozgósítást rendelt el Károly visszatérésének hírére. Magyarországot ebben a kritikus helyzetben csupán egy hajszál választotta el attól, hogy megszállja a kisantant.
Súlyos dilemma elé kerül a frissen megválasztott kormányzó
Horthy kormányzó számára több szempontból is kínos hírnek számított a királyi pár Magyarországra érkezése, valamint az uralkodói pár trónfoglalási szándéka. Nem egészen fél évvel korábban, 1921 áprilisában, az úgynevezett „húsvéti királypuccs" alkalmával, amikor IV. Károly teljesen váratlanul betoppant a budai várpalotába, és az államfői hatalom átadására szólította fel Horthyt, a kisantant heves reakciójára, továbbá az antant ultimátumára figyelemmel,
még sikerült rábeszélni Károlyt az önkéntes távozásra.
A kormányzó, Horthy Miklós altengernagy, az Osztrák-Magyar Monarchia hadiflottájának utolsó főparancsnoka meggyőződéses royalistának számított.
A kitűnő minősítéssel rendelkező és hat nyelven beszélő, a flottánál különösen népszerű fregattkapitányt 1909-ben udvari szolgálatra osztották be; ő lett Ferenc József ausztriai császár és magyar király haditengerészeti szárnysegéde. Az uralkodó mellett eltöltött öt év igen nagy hatást gyakorolt a negyvenes éveit taposó tengerésztiszt további életútjára,
aki ekkor vált mélyen királypárti meggyőződésűvé.
Horthyt különleges megtiszteltetés érte, amikor egyedüli nem főnemesi rangú személyként részt vehetett Károly főherceg és Zita Bourbon-pármai hercegnő 1911. június 13-án, a császár jelenlétében megtartott udvari esküvőjén.
Itt ismerkedett meg Károllyal, aki a Ferenc Ferdinánd főherceg ellen Szarajevóban 1914. június 28-án elkövetett merénylet után az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse lett. Ferenc József 1916 novemberében bekövetkezett halála után Károlyt ausztriai császárrá, 1916. december 30-án pedig magyar királlyá koronázták. IV. Károly 1918. február 27-én az ellentengernaggyá előléptetett Horthyt a flotta több admirálisát rangban megelőzve a császári-királyi hadiflotta főparancsnokának nevezte ki.
A Monarchia összeomlásának végnapjaiban, 1918. október 31-én a király soron kívül altengernaggyá léptette elő Horthyt, és utolsó szomorú aktusként megbízta, hogy adja át a császári-királyi hadiflottát a Délszláv Nemzeti Tanács képviselői számára. IV. Károly igen nagyra becsülte és bizalmas hívének tartotta a hozzá lojális magyar admirálist, aki ugyanolyan tisztelettel viseltetett iránta, mint a néhai Ferenc József iránt.
A Monarchia megszűnése, a Károlyi-féle zavaros "forradalom", valamint az 1919-es gyilkos kommün vérzivataros eseményei után került Horthy a felbomlás szélén álló ország élére, mint a nemzetgyűlés által 1920. március elsején megválasztott kormányzó.
A kormányzónak 1921 őszén a főhatalmat visszakövetelő király iránt érzett lojalitása, és az ország érdeke között kellett választania, mert ha enged Károlynak, az egyenértékű lett volna a trianoni békepaktummal megcsonkított, a hadseregétől megfosztott és nemzetközi diplomáciai karanténba helyezett ország megszállásával, és végső romlásával.
Így vesztette el trónját az utolsó magyar király
Ferenc József 1916. november 21-én bekövetkezett halála után Károly foglalta el a trónt. Az első világháború kellős közepén trónra került IV. Károly tisztán látta, hogy a „nagy háború" végveszélybe sodorta a Monarchiát. Az egységes Csehszlovákia megteremtéséért küzdő nemzeti mozgalom képviselője, Edvard Beneš Károly trónra lépésének évében írta alá a Monarchia megszüntetési szándékával egyenértékű titkos londoni paktumot az antant képviselőivel.
A Román Királyság Franciaország támogatásával ugyancsak a Monarchia felbomlasztásán munkálkodott csakúgy, mint az elszakadáspárti délszláv nemzeti mozgalmak.
A Monarchia megmentésére egyetlen reális esély kínálkozott: az antanttal megkötendő különbéke.
IV. Károly 1917-ben titkos tárgyalásokba bocsátkozott Franciaországgal sógora, az állítólagosan kiváló párizsi politikai kapcsolatokkal rendelkező Pármai Sixtus herceg, Zita császárné testvérének közvetítésével.
Károly ügyetlen különbéke-tapogatózásai a rossz konspiráció, valamint az erősen németbarát közös külügyminiszter, Ottokar Czernin gróf árulása miatt megszégyenítő kudarcba fulladtak, ezért Károly a szándékai ellenére sem tudta kivezetni a Monarchiát az államszövetség sorsát megpecsételő háborúból.
IV. Károly az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásának végóráiban, 1918. november 13-án aláírt második eckartsaui nyilatkozatában ugyan lemondott magyar királyi jogainak gyakorlásáról, de a deklaráció nem érintette a legfőbb felségjogról, az államfői méltóságról való lemondását.
Mivel közjogi értelemben Károly sem a koronáról, sem pedig a magyar trónról nem mondott le, a Monarchia felbomlása után is formálisan ő maradt a magyar király. A Károlyi-féle úgynevezett őszirózsás forradalommal hatalomra került balliberális-szociáldemokrata kormány a „Népköztársaság" kikiáltásával megszüntette a királyságot, és bevezette a köztársasági államformát, amit az 1919. március 21-én államcsínnyel hatalomra jutott magyar bolsevisták szovjet típusú „Tanácsköztársasággá" alakítottak, felszámolva az utolsó még megmaradt demokratikus intézményeket is.
A kommün bukása és az 1919-es őszi belpolitikai válság után a nemzetgyűlés az 1920. évi I. törvénycikkel államformaként visszaállította a királyságot, de a királyi felségjogok gyakorlásának „átmeneti" akadályoztatása miatt
felélesztette a magyar közjog egyik régi intézményét, a kormányzói tisztséget,
amelyre a Nemzeti Hadsereg fővezérét, az antant által is támogatott Horthy Miklós altengernagyot választották meg.
IV. Károly az 1921-es trónfoglalási kísérleteit kizárólag erre a közjogi helyzetre alapozva akarta legitimálni teljesen figyelmen kívül hagyva a külpolitikai helyzetet, ami eleve kizárta a Habsburg-restauráció reális lehetőségét.
Egy királyi repülőgép-eltérítés kalandos pillanatai
IV. Károly elsősorban felesége, a rendkívül határozott és ambiciózus Zita császárné nyomásának engedve döntött úgy, hogy az 1921. áprilisi kudarc után másodszor is megkísérli a trónfoglalást. IV. Károly súlyosan csalódott a hozzá feltétlenül hűnek tartott Horthyban, aki 1921 áprilisában annak ellenére sem volt hajlandó hátralépni, hogy Károly szegedi-otrantói hercegi címmel és a Mária Terézia-rend nagykeresztjével tüntette ki egykori flottaparancsnokát. Károly nem akarta elfogadni Horthy több mint megalapozott érveit, hogy trónfoglalása Magyarország végét jelentené a kisantant várható fegyveres beavatkozása miatt.
Ezért a második visszatérését már sokkal körültekintőbben szervezte meg, mert kész helyzet elé akarta állítani a kormányzót. Az áprilisi fiaskó miatt sértődött Zita, aki csak „parvenü viceadmirálisként" emlegette Horthyt, azzal nyugtatta férjét, hogy amennyiben kész helyzetet teremtve ismét birtokába veszi a magyar trónt, az antant kénytelen lesz ezt tudomásul venni,
és aligha fogja megengedni, hogy a kisantant államok rárontsanak Magyarországra.
Károly és Zita legszűkebb kíséretükkel 1921. október 20-án a Genfi-tó felett meghirdetett „sétarepülésre" szálltak be az Ad Astra Aero légitársaság egymotoros utasszállító gépébe.
Miután a Junkers F-13 típusú gép a magasba emelkedett, Károly szárnysegédje revolverrel a kezében betört a pilótafülkébe, és a fegyvert a személyzetre szegezve közölte, hogy a Genfi-tó megtekintése helyett Magyarországra fognak repülni. A világtörténelem legelső gépeltérítése így a királyi pár, Károly és Zita nevéhez fűződik. A gép közel hatórás repülés után, azt követően, hogy szinte az utolsó csepp benzin is elfogyott, a Győr-Moson-Sopron és Vas vármegye határán fekvő Dénesfa közelében, a Cziráky-uradalomhoz tartozó egyik majorság területén szállt le.
A királyi pár szenzációszámba menő váratlan megérkezésének hírére először Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy Sopronban állomásozó csendőr-zászlóalja esküdött fel a király hűségére. IV. Károly Ostenburg-Moraveket soron kívül ezredessé léptette elő,
és zászlóalját tette meg saját testőrségének.
Ostenburg-Moravek után a Burgenland elcsatolásának megakadályozásáért harcoló és feltétlen királyhű báró Lehár Antal ezredes, a Bécsben élő híres operettszerző, Lehár Ferenc öccse állt át IV. Károly oldalára az egész szombathelyi helyőrséggel együtt. A győri helyőrség ugyancsak a koronás királyra esküdött fel.
Minden kedvezően indult a trónfoglalásra készülő király számára
A királyi pár Dunántúlra érkezésének híre hamarosan befutott a kormányzóságra is. Horthyt váratlanul érintette és mélyen megdöbbentette Károly újabb trónfoglalási kísérlete. Gróf Bethlen István miniszterelnököt lázas telefonálgatás után csak vidéken sikerült utolérnie, akivel a kibontakozó válság elhárításával kapcsolatos azonnali teendőket szerette volna megtanácskozni. A helyzet igencsak fenyegetőnek tűnt, mivel a dunántúli helyőrségek egymás után álltak át a király oldalára.
De IV. Károly nemcsak a személyére felesküdött zászlóaljakra, hanem a legitimista arisztokrácia, és a kálvinista kormányzóval kevésbé szimpatizáló katolikus klérus támogatására is számíthatott. A befolyásos főrangúak közül gróf Sigray Antal, továbbá a Monarchia volt közös külügyminisztere, ifj. Andrássy Gyula gróf ugyanúgy Károly elszánt hívének számított, mint az ország legnagyobb földbirtokosa, Festetics Tasziló herceg, aki sohasem bocsátotta meg az általa megvetően csak „csónakosként" emlegetett kormányzó úgymond, „árulását".
A király miután a Nemzetgyűlés elnökét, az ugyancsak száz százalékig karlista Rakovszky Istvánt az általa kinevezett ellenkormány miniszterelnökévé tette, az oldalára átállt fegyveres alakulatokkal 1921. október 22-én – a zászlóaljak díszelgésének fogadása után – elindult a főváros felé. Ha az uralkodó szerelvénye a győri indulás után sehol sem állt volna meg, IV. Károly alig három óra alatt Budapestre érve, az őt kísérő karhatalommal egyszerűen besétálhatott volna a budai várba.
A Horthyhoz hű Duna–Tisza közi és alföldi helyőrségekben állomásozó alakulatok felvonultatása ugyanis ekkor még el sem kezdődött. IV. Károly és Zita császárné biztosak voltak benne,
ha sarokba szorítják Horthyt, a kormányzó az uralkodó akarata szerint engedelmesen félre fog állni.
Az meg sem fordult a királyi pár fejében, hogy Horthy esetleg fegyveres ellenállást fog tanúsítani trónfoglalási kísérletükkel szemben. A kormányzó sokkal reálisabban szemlélte a fenyegető királypuccs nemzetközi következményeit, mint Károly vagy Zita.
Horthy az áprilisban kialakult helyzet miatt bizonyosra vette, hogy sem az antant, sem pedig az ország torkát szorongató kisantant államok sem fogják tétlenül nézni a Habsburg-restaurációt, ami elkerülhetetlenül fegyveres beavatkozáshoz, és a maradék Magyarország megszálláshoz vezetne. Ezért meghozva a számára igen nehéz döntést elhatározta, ha kell, karhatalom bevetésével is megakadályozza Károly trónfoglalását.
Az antant ultimátumot ad, Rakovszky pedig akasztással fenyegeti meg Bethlen grófot
IV. Károly és kísérete elmulasztotta azt a kedvező lehetőséget, hogy menetből „vegyék be" a fővárost. Ahelyett, hogy kihasználták volna a meglepetés adta előnyt, Károly utasítására szinte minden vasútállomáson megálltak, hogy fogadják a király érkezésének hírére összeverődött tömeg, és a helyi potentátok hódolatát. Az értékes idő így a lépten-nyomon megtartott hosszadalmas üdvözlő beszédekkel, valamint rögtönzött szentmisék hallgatásával telt el.
A puccsisták szerelvénye emiatt csigatempóban araszolt a főváros felé lehetőséget teremtve a kormányzóhoz hű erők számára, hogy megszervezzék az ellenállást. De az idő nemcsak a királyi puccsistákat, hanem Horthyt is szorította,
mert IV. Károly Magyarországra érkezésének híre azonnali és rendkívül heves reakciókat váltott ki
a kisantant államok, valamint az antant budapesti képviselete részéről. Thomas Hohler, az antanthatalmak budapesti főmegbízottja a diplomáciai szóvirágokat mellőzve közölte Bethlen István miniszterelnökkel, mivel a szövetséges nagyhatalmak mindenféle puccsot elítélnek, ezért Budapest ne számítson arra, hogy az antant mérséklőleg fog fellépni a prágai, a belgrádi és a bukaresti kormányok beavatkozási terveivel szemben.
A főmegbízott a nagyobb nyomaték kedvéért egy, a kormányzónak címzett írásbeli ultimátumot is átnyújtott a miniszterelnöknek, ami azt tartalmazta, hogy ha a magyar kormány nem képes fenntartani a rendet az országban, akkor majd „kívülről történnek meg a szükséges erélyes intézkedések". Az antant államok budapesti diplomáciai képviseletei pedig felszólították a kormányt, hogy „minden haladék nélkül tegye meg a szükséges intézkedéseket az exkirálynak volt országai területéről való eltávolítására".
Horthy próbált békés megoldást találni, ezért a Bethlen-kormány népjóléti miniszterét, Vass József prelátust küldte követségbe a Budapest felé közeledő királyhoz az uralkodónak címzett személyes levelével, amihez az antant ultimátumát is csatolta. „Egész életemben önzetlenül teljesítettem kötelességemet. Ma az a kötelességem, hogy jelentsem: ha Felséged fegyverrel vonulna be Budapestre, Magyarország léte megszűnne" - állt többek között a kormányzó levelében. Vass miniszter küldetése azonban nem járt sikerrel.
IV. Károly azzal az üzenettel küldte vissza a prelátust, hogy Horthy és a Bethlen-kormány is minden feltétel nélkül vesse magát alá a törvényes király parancsainak. Rakovszky István, a király által kinevezett ellenkormány »miniszterelnöke« ennél is tovább ment, és azzal fenyegette meg Bethlen István grófot, hogy felakasztatja, amennyiben nem fogják illő hódolattal fogadni a fővárosba bevonuló királyt.
Orvostanhallgatók puskatüze fogadta a veterán karlista katonákat
Azzal, hogy a király elutasította a békés távozásra tett kormányzói ajánlatot, a kocka végleg el lett vetve. Horthy miután Vass prelátus útján megkapta IV. Károly üzenetét, október 22-én kiadta a parancsot a fegyveres ellenállásra. A király feltartóztatására régi hívét, Gömbös Gyula vezérkari századost, a paramilitáris Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) ügyvezetőjét bízta meg. Gömbös azonnal mozgósította a MOVE budapesti tagságát, de a nagyjából hatezer főt számláló karlista karhatalommal szemben, ez még korántsem számított számottevő erőnek.
Mivel ekkor a Horthyhoz hű vidéki csapatok még nem értek fel Budapestre, Gömbös a hazafias érzelmű és erősen Habsburg ellenes fővárosi egyetemi ifjúságot is mozgósította. Gömbös felhívására több száz diák jelentkezett, akiket a sebtében felállított úgynevezett egyetemi zászlóaljakba szerveztek.
Az egyetemistákból felállított alegységek harci értéke azonban meglehetősen kétesnek számított a Károly zászlaja alá felsorakozott harcedzett, világháborús veteránokéhoz képest. A védekezés megszervezését nagyban elősegítette, hogy a királyi szerelvény a sűrű megállók miatt csak csigalassúsággal közeledett a fővároshoz.
Október 22-én este, amikor IV. Károly Tatára ért, Hegedűs Pál altábornagyot előre küldte Budapestre azzal a titkos megbízatással, hogy próbálja meg rávenni az átállásra a fővárosi helyőrségparancsnokot, Nagy Pál tábornokot.
Károly abban bízott, hogy a budapesti helyőrség átállása megakadályozhatja a vérontást.
Hegedűs altábornagy azonban dolgavégezetlenül tért vissza a királyhoz, mivel a kormányzóhoz hű Nagy tábornok megtagadta az átállást.
Ostenburg-Moravek ezredest eközben egyre nagyobb aggodalom töltötte el a király népünnepéllyé vált lassú vonulását látva, mert teljes joggal attól tartott, hogy a késedelem Horthy malmára hajtja a vizet. Ezért másnap kora reggel, amikor a királyi szerelvény Bicskére ért, leparancsolta alakulatait a szerelvényről, és erőltetett menetben megindult a főváros felé. Ostenburg-Moravek alegységei a reggeli órákban érték el Budaörs határát.
Gömbös éppen itt, a Budaörsre bevezető műút határában állította fel az egyetemi zászlóaljakat. Az egyik, a Törökugratón elhelyezett orvostanhallgatókból álló szakasz puskatüzet zúdított a magaslat alatt elvonuló karlistákra. A veterán katonákat azonban nem ijesztette meg az egyetemisták pontatlan lövöldözése, és csatárláncba fejlődve megrohamozták a Törökugratót. Rövid tűzharcban kiverték az orvostanhallgatókat az állásaikból, akik több halott bajtársukat hátrahagyva kénytelenek voltak visszavonulni.
Végleg porba hull a kétfejű sas
Amíg Budaörs határában dörögtek a fegyverek, addig IV. Károly Biatorbágynál a vasúti sínek mentén rögtönzött szentmisét hallgatott. Ostenburg-Moravek a sikeres roham után ismét harci alakzatba rendezte embereit, és azonnal be akart nyomulni Budára, ám ekkor megkapta Károlynak a harcok beszüntetését, és visszavonulást elrendelő parancsát.
A királyhoz ugyanis még a misehallgatás közben befutottak az első hírek a budaörsi összecsapásról. Amikor Károly megtudta, hogy halálos áldozatai is vannak a harcnak, kétségbeesett és a visszavonulás mellett döntött, mert semmiféleképpen sem akarta, hogy további életeket áldozzanak a személye miatt. A tisztjei hiába próbálták meg jobb belátásra bírni, Károly nem tágított. Horthy nem sokkal a budaörsi összecsapás után Shvoy ezredest küldte a királyhoz, tárgyalási javaslattal.
A kormányzó a budai várba invitálta az uralkodót, személyes megbeszélésre. IV. Károly tisztjei csapdát sejtettek Horthy javaslata mögött, ezért lebeszélték Károlyt a személyes találkozóról, a király viszont abba beleegyezett, hogy fogadja a Bethlen-kormány küldötteit. Az október 24-én reggel elkezdődött tárgyaláson Kánya Kálmán követ (későbbi külügyminiszter) kormánya álláspontját tolmácsolva közölte, hogy a királynak azonnali hatállyal le kell mondania az uralkodói felségjogokról, amiért cserében Horthy kormányzó és a Bethlen-kormány garantálják az uralkodói pár sérthetetlenségét, valamint biztonságát.
A tárgyalások sikertelenek maradtak, mert IV. Károly elutasította, hogy lemondjon a trónról. Amíg a király és a kormány küldöttei Biatorbágyon tárgyaltak, megérkeztek Budapestre a vidékről felrendelt és kormányzóhoz hű csapategységek.
Ezzel pedig Horthy javára változtak meg a katonai erőviszonyok is.
A kedvezőtlen hírek hallatán a király oldalára átállt csapatok esküjük alóli felmentésüket kérték Károlytól, más alegységek pedig egyszerűen elvonultak, és faképnél hagyták az uralkodót.
Ostenburg-Moravek ezredes zászlóalját bekerítették a horthysta egységek, a parancsnokot foglyul ejtették, a katonákat pedig lefegyverezték. Noha Lehár ezredes arra biztatta a királyt, hogy folytassák az akciót, de Károly végérvényesen a visszafordulás mellett döntött. A királyi pár elfogadta Esterházy gróf meghívását, és aznap este a gróf tatai kastélyában szálltak meg. Itt érte utol őket Gömbös Budapestről érkezett különítménye, akik őrizetbe vették, és másnap fegyveres kíséret alatt a tihanyi bencés apátságba internálták a királyi párt.
Az antant utasítására IV. Károlyt és Zitát Tihanyból Bajára vitték, ahonnan október 31-én a brit HMS Glowworm monitor fedélzetén immár mindörökre elhagyták Magyarországot. IV. Károlyt és családját az atlanti-óceáni Madeira szigetére száműzték. A sikertelen „királypuccs" ürügyén Edvard Beneš ismét erős magyarellenes kampányba kezdett, amit egy újabb megszállás előkészítésére akart felhasználni, de az antanthatalmak ebben már nem támogatták.
Az országgyűlés 1922. április 2-án törvényben mondta ki a Habsburg-ház trónfosztását, és a Pragmatica Sanctio hatálytalanítását, ezzel pedig mindörökre véget ért a magyar történelem egyik hosszú szakasza, a Habsburg-házi királyok fél évezredes uralma is.