A szovjet haditengerészet már az 1970-es években komoly mélytengeri és tengerfenéki hadműveleti képességekkel rendelkezett. Kifejlesztettek vízalatti bázisnak használható eszközöket, a tenger fenekén kúszni képes, sőt, a vízbe esett tárgyak, pl. rakéták, torpedók, repülőgépek begyűjtésére alkalmas, atommeghajtású tengeralattjárókat is. Ezekhez pedig sok képzett búvárra volt szükség.
A Bajkál-tó a szovjet haditengerészet számára fontos terület volt. Nem csak azért, mert ez a Föld legmélyebb tava, ami az 1634 méteres mélységével kiváló fegyverkutatási és kiképzési lehetőségeket nyújt, hanem mert a tó védett a NATO kém-tengeralattjáróitól. Az 1980-as évekre már komoly haditengerészeti tevékenység zajlott a tavon, és nagy kiképzőbázis is épült a tóparton.
1982 nyarán is katonai búvárok gyakoroltak a tóban. Mivel a Bajkál-tó vizében a látótávolság kicsi, egy hétfős csoport tagjai közel egymáshoz, vezetőzsinórral összekötve merültek. 50 és 100 méter között jártak éppen. Ez már olyan nagy mélységnek számít, ahová csak ún. technikai búvárok merülhetnek, akik megtanulták, hogyan kell szabályozniuk a gázkeverék összetételét. Itt ugyanis már nem sűrített levegőt, hanem speciális gázkeveréket lélegeznek a búvárok.
Az 50-100 méteres mélységből csak lassan, fokozatosan szabad a felszínre emelkedni, nehogy a nagy nyomás hatására a vérben feloldott nitrogén buborékokat képezzen. A hirtelen felemelkedés okozta tüneteket keszonbetegségnek vagy dekompressziós betegségnek nevezik, és súlyos formában halálos lehet. Az elsüllyedt szovjet tengeralattjáró matrózainak menekülését is kockázatossá tette a nyomás – a balesetről korábban részletes cikket közölt az Origo.
A csoport nagyon rossz látótávolságnál, az egyre sötétebb mélységben járt. Csak a búvárok sisakján levő lámpák jelentettek fényforrást a sötétségben. Az egyik búvár megérintette a társa vállát és hátrafelé mutogatott. Megfordultak, mire ekkor erős fény jelent meg előttük. A csoport tagjai meg sem tudtak moccanni meglepetésükben.
Hat különös, ember formájú lény lebegett velük szemben. A lényeket 3 méter magasra saccolták, és úgy írták le őket, mint akiknek színes sisakjuk volt, de búvárruhát nem viseltek, csak egyforma ezüstös, selyemszerű ruházatot.
A hat idegen nyugodtan figyelte a szovjet búvárokat, majd váratlanul, nagy sebességgel eltűntek az emberek szeme elől.
A csoport megszakította a merülést és elindult a felszín felé. Mivel csak lassan haladhattak, több mint egy óra múlva jutottak fel, ahol azonnal jelentették a parancsnokuknak az idegenekkel való találkozást. A tiszt arra utasította őket, hogy merüljenek újra, de ezúttal hálót illetve szigonyokat is vigyenek magukkal és próbálják elfogni az egyik humanoidot.
A csoport újra nekivágott a mélységnek, bár a szabályok szerint több órának kellett volna eltelnie a két merülés között. Ahogy ereszkedtek, ismét megjelentek előttük a lények és kíváncsian nézték őket. Két búvár kifeszítette a hálót, másik kettő pedig kinyújtotta a szigonyokat a humanoidok felé, hátha, valamelyiket a háló felé terelhetik.
A búvárok később azt mondták, ekkor elviselhetetlenül hangos és éles hangot hallottak, ami fizikai fájdalmat okozott mindannyiuknak.
Ezzel egy időben pedig valamilyen hatalmas erő felfelé lökte őket, és pillanatokon belül a tó felszínén találták magukat.
A katonák persze tudták, hogy 50 méternél mélyebbről nem szabad ilyen gyorsan felemelkedni, de tehetetlenek voltak.
Egyes beszámolók szerint a parton három búvár nemsokára meghalt, mert csak négy ember fért be egyszerre a kiképzőbázis barokamrájába. Más értesülések szerint a három búvárt az idegen ölték meg, még a vízben. A négy búvár, aki beülhetett a nyomáskamrába, sok órát töltött ott, amíg a nitrogén kiürült a szervezetéből. Egyes információk szerint a kezelés ellenére mindannyian marandó egészségkárosodást szenvedtek. Mások tudni vélik, hogy meggyógyultak, és a haditengerészet továbbra is alkalmazni akarta őket, de visszautasították, hogy újra merüljenek a Bajkál-tóban.
A világ legmélyebb tava környékén élő burját településeken senki nem lepődik meg a kérdésre, hogy láttak-e arrafelé repülő csészealjakat, vagy történtek-e megmagyarázhatatlan esetek a tavon. 1977. április 17-én tizenhárom ember látott egy hatalmas, kör alakú repülő tárgyat Sida faluban. Valerij Rugyencov volt az egyik szemtanú, aki azt mondta:
Kb. 150 méter magasan lehetett. Lila, fluoreszkáló fénycsóva jött ki belőle és ereszkedett le a földre. Olyan sokáig volt felettünk, hogy az egyik szomszéd hozzá akart vágni egy követ. Az is különös volt, hogy teljes csend uralkodott a környéken. Egyetlen kutya sem ugatott. Én csak egyszer láttam ilyet, de van itt egy vadász a faluban, ő rengetegszer látott földönkívülieket.
1990. május 16-án Kudara Szomon faluban láttak UFÓ-t. Olga Fjedorova arról számolt be, hogy sárga fény borította el a környéket.
A lányom épp akkor ért haza az iskolából. Az arca sárga volt.
Margarita Cibikova másokkal együtt látta a fény forrását is, egy repülőp csészealjat. Szerinte a tárgy 30 méter átmérőjű lehetett.
Ebből a repülő tárgyból emberek ereszkedtek le. Azért hívom őket embereknek, mert épp olyanok voltak, mint mi. A karjaik, a lábaik, az egész testfelépítésük. Fényes ruhát viseltek. Utánuk három sárga ruhás ember jött ki az űrhajóból.
A falubeliek szerint az űrlények akkor mentek vissza a repülő csészealjba, amikor észrevették, hogy emberek figyelik őket. A tárgy ezután elrepült.
2009. július 9-én Szergej Konyecsnyik és a fia a naplementét nézték az ulad-udei lakásuk teraszám, amikor két fényes pont jelent meg az égen. A férfi a Burjátföldi Fotószövetség elnöke, így nem meglepő, hogy gyorsan lefényképezte, amit láttak.
A víz felett lebegett ez a két fénylő tárgy, majd felemelkedtek, és a tó fölött elrepültek.
2010 júliusában Nyikita Tomin fotózott le három zöld fénypontot az égen a tópartról, amikor a barátaival túrázott.
Épp a fejünk felett repült el, nagyon alacsonyan, és három ponton zöld fényt bocsátott ki magából. Nagyon megijedtünk.
Mások arról beszéltek, hogy nem csak a levegőben látták az idegenek űrhajóját, hanem a vízben is.
A hajóm alól egyszer csak felemelkedett egy ovális repülő tárgy. Hatalmas volt, több száz méteresnek látszott. Elvakított minket, majd elrepült. Olyan gyorsan történt, hogy nem volt időnk lefotózni. Sokkoló, de csodálatos látvány volt
mesélte Vjacseszlav Lavrjetyevics vízimentő.
Mindez az UFO-kutatók szerint azt jelenti, hogy a Bajkál-tóban nem egy prehisztorikus szörny, egy dinoszaurusz él, mint ahogy azt a skóciai Loch Ness-ben gyanítják a lelkes dinórajongók, hanem a földönkívüliek építhettek báizst maguknak. A tó végül is biztonságos, hiszen az 1634 méteres mélységbe az ember csak különleges felkészültséggel, és csak kutatóeszközökkel juthat le. A térség maga, Szibéria pedig gyéren lakott, így elvileg kisebb esély van az ember és az idegenek összeütközésére, mint ha pl. Európában kerestek volna maguknak bázist.
Mindezt a NASA felvételei is megerősíthetik. Ezeken a fotókat 2009-ben készítették a Nemzetközi Űrállomáson a befagyott Bajkál-tóról. Két kör alakú képződmény látható rajtuk.
A tudósok szerint ezt az ún. konvekció, a hőáramlás okozza, amikor melegebb víztömeg indul el felfelé, a jégréget irányában. Azt a NASA kutatói is elismerik ugyanakkor, hogy ez csak egy elmélet, mert valójában senki nem tudja, miért alakulnak ki ezek a körök.
Az idegenek kérdését mindenesetre olyannyira komolyan veszik Oroszországban, hogy a 2012-es davosi fórumon egy riporter megkérdezte Medvegyev akkori miniszterelnököt, hogy mit szól a sok UFO-észleléshez. A kormányfő ezt válaszolta:
Az elnöki aktatáska mellett, amely a nukleáris fegyverek szupertitkos küdjait tartalmazza, van egy másik dosszié is, amit szintén hét lakat alaktt őrzünk. Ebben a földönkívüli esetek adatai találhatók. Mindkét anyagot átadjuk a következő elnöknek, amikor lejár a mostani mandátum. Ha bármi másra kíváncsiak, nézzék meg a Men in Black c. orosz dokumentumfilmet.
Íme, a film angol felirattal: