A Slayer dzsihádra készül

Ezúttal is több hét termését vonjuk össze lemezajánlónkban, és akik még a Sziget mellett tudnak koncentrálni másra is, azok most olvashatnak a Slayer visszatéréséről, továbbá egy feminista dalszerzőnő, egy a negyvenes évekbe visszatérő ál-testvértrió és egy besorolhatatlanul nagy zenekar lemezeiről. Christina Aguilera albumával külön cikkben foglalkoztunk, hiszen azt meg is lehet hallgatni.

Slayer: Christ Illusion

Várakozások: A thrash metál legfontosabb zenekara már öt éve nem jelentetett meg stúdióalbumot, így a szimpla tény, hogy a Slayer vadonatúj lemezt ad ki, már kisebbfajta szenzáció a műfaj rajongói számára. Hát még az, hogy ezen 16 év után újra a legendás Dave Lombardo dobol, vagyis újra a klasszikus felállás vonult stúdióba, amelyik a metállemezek közül az egyik valaha volt legnagyobbat, a Reign In Blood-ot rögzítette 1986-ban. Lombardo ugyan már öt éve visszaült a dobszerkó mögé, de ez egyelőre csak turnékat jelentett, a nagylemezzel mostanáig vártak a tagok.

Eredmény: Bár 16 év hosszú idő, de ha megnézzük, mi minden történt a világban az utolsó, eredeti felállásban rögzített Slayer-lemez, a Seasons In The Abyss óta, akkor egyáltalán nem meglepő, hogy Tom Araya és Kerry King továbbra is ugyanazzal foglalkozik, mint akkor: háborúval és az amerikai társadalom szapulásával. Ezúttal a központi téma a keresztény és az iszlám kultúrkör közötti ellentét, és például a Jihad című számnak nemcsak a címe beszél önmagáért, de az egy terrorista nézőpontjából íródott szövege biztosan további vitákra ad majd okot a Slayer politikai nézeteivel kapcsolatban. Az együttes most talán minden eddiginél nagyobb fontosságot tulajdonít a szövegeknek, anélkül azonban, hogy a Slayerre jellemző stílusjegyek közül bármelyik is elmaradt volna: düh, energia, hirtelen tempóváltások, és ugyanúgy a falhoz szegezi a hallgatót, mint a korábbiak.

Kiknek ajánlható: Az összes Slayer-fanatikus zabálni fogja.

Olyan, mint: A tagok szerint az öt évvel ezelőtti God Hates Us All és a Seasons In The Abyss keveréke, hiszünk nekik.

Ani DiFranco: Reprieve

Várakozások: A vagány csajos külsőt harcos feminizmussal kombináló New York-i énekes-dalszerzőnő minden punkos külsőség és indulat ellenére lágy, folkos gitárzenével szerzett magának hírnevet a kilencvenes években, és sokan leszbikus ikonnak is tekintették. Az olasz és zsidó szülőktől származó lány aztán sokak meglepetésére 1998-ban férjhez ment, és bár később elvált, innentől kezdve több követője is csalódott hitelességében. Az énekesnőt mindez nem érdekelte túlzottan, élte a saját életét, és szinte évente jelentetett meg új lemezeket, fokozatosan kibővülő zenei eszköztárral, dzsessztől a latin zenén át a rockosabb hangzásig mindent kipróbált. Röviddel új lemezének megjelenése előtt bejelentette, hogy gyereket vár.

Eredmény: Az énekesnőn kívül csak régi zenésztársa, Todd Sickafoose szerepel az albumon, amely a megszokottnál sötétebb tónusú zenét tartalmaz, némi elektronikus kísérletezéssel körítve. Minderre volt alkalma DiFrancónak, aki karrierje óta szinte egyfolytában turnézott, tavaly azonban egy makacs íngyulladás megakadályozta ebben.

Kiknek ajánlható: Az olyan ambiciózus női előadók, mint Suzanne Vega, Michelle Shocked vagy éppen Tori Amos rajongói ezzel a lemezzel is tehetnek egy próbát.

Olyan, mint: A sorlemezeivel rendszerint a Top 30-ban landoló Ani DiFranco nem vállal nagy kockázatot, minden újítási szándéka ellenére a lemez nem kanyarodik el az eddigi zenei világától.