Macsó gépek, vég nélküli gyönyör

Donna Summer
Vágólapra másolva!
Ezen a hétvégén aligha lesz olyan buli, ahol nem hangzik el a csütörtökön elhunyt Donna Summer legnagyobb slágere, az I Feel Love. Orgia, óraműszerű gyönyör, a jövő hangja - mitől poptörténeti jelentőségű ez a dal?
Vágólapra másolva!

"Nagyon ritka, hogy egyetlen dal olyan drámai hatást ér el, hogy teljesen megváltoztatja azt, ahogy zenét hallgatunk. Az I Feel Love-nak ez sikerült" - írta a Duran Duran honlapján Nick Rhodes Donna Summer halálára reagálva. Ez nem költői túlzás, hanem gyakorlatilag a közmegegyezés: az I Feel Love tényleg poptörténelmi jelentőségű dal. Ez volt az első olyan sláger, ami teljes egészében "szintetikus", elektronikus kísérettel készült, így megágyazva a techno, a house, illetve úgy általában az elektronikus zene későbbi sikertörténetének.

Poptörténelmi jelentőségű orgia

Donna Summer 1975-ben tört be a Love To Love You Baby című diszkószámmal, amit több rádió nem is játszott a benne hallható "szimulált orgazmusok" miatt, mégis bejutott a top 10-be Amerikában és Nagy-Britanniában. A dal ötletével az énekesnő állt elő, Giorgio Moroder és Pete Bellotte producerek segítségével készítette el. A korábban a Hair musical színpadi változatával turnézó énekesnő 1974-ben került kapcsolatba a producerpárossal; először egy csak a holland piacon megjelent, de ott sikeres albumot készítettek. Az áttörést meghozó diszkószámhoz, annak speciális hangzásához több véletlen vezetett el. Mint azt a Sound On Sound alapos cikkében Pete Bellotte mondja, maga a "four on the floor" diszkóritmus egy stúdiójam alkalmából került elő. Aztán amikor a felvételekre került sor, Keith Forsey dobos nem ért rá; aki pedig beugrott helyette, nem tudta jól tartani a ritmust, a kiállások alatt érezhetően lassult. Így jutott eszükbe a producereknek, hogy a korábban olasz klubokban hallott - és általában "giccses számokban" használt - dobgépet alkalmazzák.

Még különösebb az, hogy hogyan készült a táncklubokat aztán meghódító, 17 perces változat. A felvételt elküldték az amerikai Casablanca Records vezetőjének, Neil Bogartnak, aki egyszer csak felhívta a producereket, hogy ebből rögtön (vagyis egy hét alatt, de gyakorlatilag rögtön) készítsenek egy teljes lemezoldal hosszúságú verziót. "Éppen egy orgia volt Bogartnál, rengeteg kokóval, és hogy őt idézzem, erre a számra dugtak. Annyira bejött az embereknek, hogy azt követelték, hogy újra meg újra tegyék be. Erről ugrott be neki, hogy készítsünk egy teljes oldal hosszúságú verziót, az Iron Butterfly In-A-Gadda-Da-Vida című száma [a pszichedelikus rock klasszikusa] mintájára" - emlékezett vissza Pete Bellotte. (Neil Bogart egyébként 1982-ben, 39 évesen rákban hunyt el.)

A dal sikere után a következő Donna Summer-lemezt egy konceptalbumnak szánták. Bellotte ötlete alapján a dalok különböző korszakokat idéztek meg: a negyvenes évek hangzásától jutottak el a pop-diszkón át egészen a jövőig. Az I Remember Yesterday című 1977-es albumon ez a "jövő" volt az I Feel Love. Bellotte szerint komoly szerepe volt az elkészítésében Robbie Wedel hangmérnöknek, aki kitalálta, hogyan lehet a Moog szintiket szinkronizálni, vagyis elérni, hogy egyszerre szólaljon meg a dob, a basszus, az összes szólam. A dal alapötlete Giorgio Morodertől jött, a szöveget Donna Summer és Pete Bellotte írta (bár, mint a Time megjegyzi, kevesebb mint húsz szó ismételgetéséből áll az egész, és akkor már az "ó"-t is beleszámoltuk). Innentől spontán alakultak a dolgok.

Az alkotók nem is igazán gondolták, hogy ez valami nagyon kiemelkedő dal lenne: "Egyáltalán nem gondoltuk, hogy valami forradalmi dolgot vittünk véghez; szerintünk ez egy elég jó kis szám volt jó lemezen, még csak nem is a leginkább kiemelkedő" - emlékezett vissza Pete Bellotte. A már említett kiadóvezető, Neil Bogart látta meg benne a potenciált; ő is vágatta újra a kiküldött anyagot. (A szalagokból kivágott részek aztán a padlón végezték, és el is vesztek örökre.)

Még ma is ez a jövő

Mások viszont látták, hogy az I Feel Love ténylegesen, nem csak az album koncepciója szerint "a jövő". Egy sok helyütt idézett - a dal Wikipédia-szócikkében is szereplő - anekdota szerint Brian Eno David Bowie-nak azt mondta róla: "Hallottam a jövő hangját. Ez a dal a következő tizenöt évben meg fogja határozni a klubzenét." Még ennél is nagyobb szó, hogy ma, 35 évvel később is "futurisztikusnak" hat a dal. Mint azt Tom Ewing kritikus találóan megfogalmazta: "Az I Feel Love hosszú időre rögzítette azt, hogy milyen 'a jövő hangja': az emberi hang és az elektronika keveréke, ami a fényesen csillogó hedonizmus, a vég nélküli, óraműszerű gyönyör képét idézi fel bennünk." John Savage kritikus arról ír, hogy a dal azt az állapotot idézi elő a hallgatóban - vagy inkább a táncolóban -, amire minden elektronikus tánczene törekszik: "Megszabadít a mindennapi élet, az óra kényszerétől, és megalkotja a saját idejét, amiben a gyönyör, az eksztázis, a mozgás végtelenül kiterjeszthetőnek tűnik, vagy éppenséggel öröknek."

Forrás: AFP/Bjorn Sigurdson

A legtöbbször a producerek - és közülük is inkább Giorgio Moroder - teljesítményét szokás kiemelni: a gépies ritmusok, a jellegzetes (és sok ezerszer másolt) basszusmenet és a folyamatosan változó, modulálódó szintifutamok összekapcsolódását. Mint azt Joe Goddard, a Hot Chip tagja írja: a szám "lehántotta a tánczenéről a 'funkhoz', 'groove-hoz' kapcsolódó elgondolásokat, és maradt ez a robotikus, gépies hangzás."

Az igaz, hogy az elektronikus zenére, a technóra, house-ra ez lehetett a legnagyobb hatással, de az I Feel Love hatásához és jelentőségéhez hozzátartozik, hogy valójában egy dalról van szó. (Egy zenetudós szerint általában megfigyelhető tendencia, hogy az elektronikus zenét inkább "számok" és nem "dalok" összességének látják, ezért is lehet, hogy utólag inkább ezt látjuk bele ebbe is). Valójában a "gépies" alap és Donna Summer éteri, elragadtatott és egyben erotikus énekének kombinációja teszi nagyszerűvé a számot. Roger Miller (Mission of Burma) szellemes leírása szerint: "Annyira tökéletesen összeolvadnak a macsó gépek a puha, lebegő énekkel, hogy el is feledkezel arról, hogy igazából nem is szexelsz." "Moroder és Bellotte szintetizátorokból épített katedrálist Summer hangja köré" - fogalmaz kissé költőibb módon Peter Shapiro kritikus, diszkótörténész.

Szerinte Donna Summer éppen azért lehetett olyan nagy diszkóénekes, mert nem a hagyományos soulból jött, inkább a musicalek világából, így lehetett alkalmas arra, hogy ő legyen a soullal szakító diszkó "királynője". Pete Bellotte közös munkájukra úgy emlékszik vissza, hogy Summer "megfelelt minden feladatra, amit találtunk neki"; többször előfordult, hogy egy többórás beszélgetés után felpattant, és mivel sietnie kellett, elsőre - és tökéletesen - felénekelte a maga részét. Joe Goddard is úgy véli: Donna Summer nagyszerűsége abban állt, hogy képes volt "elveszni a saját dalaiban".