Ma már Tic Tac-királyok vagyunk - a Mary Popkids a Quartnak

A Mary Popkids zenekar négy éve még nem is létezett, az idén pedig már az összes komolyabb hazai fesztiválra meghívták, és minden jel szerint keresett koncertzenekar, a Punnany Massiffal közös klipjüket pedig már hárommillióan látták. Bártfalvi Sándor énekessel és Kamau Makumi énekes-gitárossal a sikeres zenekar receptjéről, önmenedzselésről, Hollywoodba vágyó pincérekről és az optimizmusról beszélgettünk.

Abban a furcsa helyzetben vagytok, hogy nagylemez nélkül futottatok be. Legutóbb szeptemberre ígértétek az albumot, mi lett végül ezzel?

Bártfalvi Sándor: Lassan haladunk vele, mert egyedül Felcser Máté a producerünk a Punnany Massifból, aki meg nagyon elfoglalt, neki is megvan a saját dolga.

Kamau Makumi: Szeretnénk azt megvárni, hogy megfelelő minőségű stúdióanyag gyűljön össze. Decemberben jelenik meg a The Blue Inside című, négyszámos kislemezünk, azért csak akkor, mert megvárjuk, hogy elkészüljön a következő klip, a Desert Kings című számhoz. De közben meg tárgyalunk digitális terjesztőkkel, próbáljuk feltérképezni ezt az online piacot, ami egy hosszabb folyamat.

Bártfalvi Sándor Fotó: Mudra László – Origo

B. S.: Túl jó minőséget akarunk, amihez sok idő kell. Úgyhogy arra jutottunk, hogy keresünk egy producert, akiben megbízunk és jó viszonyban is vagyunk, és márciusig csinálunk egy vadiúj számokból álló lemezt.

Látjátok egyáltalán bármi hátrányát annak, hogy nincs nagylemezetek?

K. M.: Koncertek szempontjából nincs, mert anélkül is eljönnek az emberek, viszont az hátrány, hogy a legtöbb számunk nincs meg stúdióverzióban. Nincs semmink, amit odaadhatnánk mondjuk promóciós céllal, hogy tessék, ez itt a Mary Popkids. Pedig van két nagylemeznyi anyagunk is, amit játszunk koncerteken.

B. S.: Viszont sokan meg csak azért csapnak össze két-három számot, hogy meglegyen a tizenkét track, amitől már mondhatják, hogy lemez, ami leginkább csak arra jó, hogy interjúkhoz lehessen apropó.

K. M.: Én fontosnak tartom a lemezt, hogy valami koncepció mentén szülessenek a számok, meg főleg a rajongók miatt, hogy bármikor tudják hallgatni. Nem bevételi forrásként fontos, az tény. Nagyon sokat koncerteztünk is az elmúlt két évben, úgyhogy kimaradt az, hogy stúdiózzunk és számokat írjunk, ezért a jövő év elején leállunk majd kicsit a koncertezéssel, hogy csak erre tudjunk koncentrálni.

Amikor két és fél éve volt egy cikkünk a magyarországi koncerthelyzetről, az A38 Hajó programszervezője benneteket említett, mint akik fiatal zenekar létetekre is képesek vagytok telt házas koncertet csinálni. Ez hogyan sikerült?

B. S.: Ehhez fontos tudni, hogy mindketten rendezvényszervezőként is benne vagyunk ebben, és nemcsak a mi zenekarunkat ajánljuk ilyenkor, hanem viszünk előzenekart, illetve a koncert utánra DJ-ket is.

Kamau Makumi Fotó: Mudra László – Origo

K. M.: Ez nem világraszóló újdonság, de egy nyolcszáz fős teret nehéz megtölteni, és akkor már mindenkinek az az érdeke, hogy tartson ki a buli minél tovább. Ebből aztán kialakult egyfajta hagyomány, és azóta is úgy járunk a hajóra, hogy komplett programot viszünk. Egyébként, amikor ez a cikk megjelent, az tényleg mélypont volt, nem nagyon jártak koncertre az emberek, megéreztek egy-kétszáz forintos különbségeket is, szerencsére azóta javult a helyzet. Mi azért akkor se csináltunk ingyenes koncerteket, de egy egész estés program öt-hatszáz forintért majdnem olyan, mintha az lenne.

Na de mégiscsak egy ismeretlen zenekar voltatok.

B. S.: Először ingyen is léptünk fel, később persze kaptunk valamennyi pénzt, fokozatosan többet. Az első gázsiból tudtunk venni harminc darab Tic Tacot, a következőből ötezret, ma meg már Tic Tac-királyok vagyunk. De azt az elején is tudtuk, hogy van egy közönségünk, meg mi 26-27 évesek vagyunk, a mi korosztályunk már úgy bulizik, hogy már azért is visszajárnak, hogy találkozzanak a régi haverokkal. És egyébként is az volt, hogy növekedett a közönség: először csak az ismerősök jöttek, aztán az ismerősök ismerősei, és így tovább, és ehhez az is kellett, hogy hatással legyen az emberekre, amit a színpadon csinálunk.

K. M.: Eleve ilyen vicces koncertzenekarként kezdtük, de persze kellett a lehetőség, amiért hálásak vagyunk az A38-nak, hogy ezt megadta nekünk. Szerintem ők se bánták meg, mi pedig pláne nem.

Bártfalvi Sándor Fotó: Mudra László – Origo

Ismert az a jelenség a magyar zenében, hogy egy-egy zenekarnak hosszú évek kellenek az országos ismertséghez, gyakran harmincéves kor fölött jön csak össze ez. Nektek más a tapasztalatotok?

B. S.: Nem tudom, mi számít befutásnak, mi még nem vagyunk egy 30Y szintjén, de már jó helyeken játszunk a legnagyobb itthoni fesztiválokon. Elsősorban idő kell, mert fontos összekapkodni koncerteken egyesével a rajongókat, ha ezt nem csinálod meg, akkor nem lesz fix közönséged. Az biztos, hogy az első pár évben senki ne számítson arra, hogy kurva nagy sztár lesz: arra számítson, hogy szopás lesz, ingyen kell fellépni stb.

K. M.: Ez egy tanulóidő, amit végig kell csinálni, és épp ezért nem is lenne jó, ha kimaradna. Aztán sokat kell koncertezni, klipeket csinálni, jó esetben slágereket.

Ha jól tudom, nektek nincs menedzseretek sem.

B. S.: Igen, ezért sokkal jobban bele is ássuk magunkat ebbe, mert a saját magunk menedzserei vagyunk. Ezért mi menedzserként is akarjuk, hogy sikeresek legyünk, meg zenekarként is.

K. M.: A zenekarozás kicsit olyan, mint egy startup vállalkozás: kell hozzá jó ötlet, de a megvalósítás 90 százalék. Az jó, ha van pár szám és egy-két sikeres koncert, de erre nem lehet alapozni, hanem folyamatosan új számokat kell írni, kapcsolatokat kell építeni, koncertezni, és közben lelkesnek is kell maradni.

Kamau Makumi Fotó: Mudra László – Origo

B. S.: Az szerencse, hogy mi ezt nem megélhetésből csináljuk, mert mindenkinek van munkája is, amiből élünk. Ezért nem kell hakniznunk vagy esküvőkön fellépnünk.

K. M.: A múltkor egy Pólus centeres születésnapi meghívást elvállaltunk, Majkával és az Irie Maffiával együtt, de általában céges megkeresésekre simán tudunk nemet mondani, mert ez nem az, amit csinálni szeretnénk.

Meg az sem árt, hogy sok haverotok van a zenészek között, akikkel közös számaitok is vannak, mint a Punnany Massiffal volt.

B. S.: Nyitott és barátkozó szellemű emberek vagyunk, és ha valakivel elkezdünk dumálni, meg is hívjuk mindjárt egy pálinkára. Nem azért, mert akarunk tőle valamit, hanem mert ilyenek vagyunk. A punnanys dolog is így jött, hogy a klipet finanszírozó, Red Bull-os Takács Ákos kérdezte, hogy ha olyan nagy spanok vagytok, miért nem csináltok közösen valamit? Úgyhogy csináltunk, és szerencsére jól sült el.

Ebben nagy szerepet játszott a díjnyertes klip is, az kinek az ötlete volt?

B. S.: Az úgy jött, hogy leültünk a forgatócsoporttal, a Studio-X-szel, amelyből a Brain hozta ezt a házibuli-kimerevítős ötletet, ami megtetszett nekünk. Kitaláltuk, hogy legyen házibuli, a mi lakásunkban méghozzá, és aztán jött a forgatás.

K. M.: Kicsit jobban beleástuk magunkat a klipkészítésbe is, és a Nightdrive című klipünknek már mi voltunk a producerei. Egyébként van most Budapesten egy érezhető kreatív energia a levegőben, ami tök jó: sok, most húsz-harminc éves rendező, zenész együtt tud működni egy csomó mindenben. Így jött a képbe a kedves barátunk, Emil Goodman, akit régről ismertünk. Iszonyú jó volt vele, a társrendező Menzkie-vel és a stábjával dolgozni. Ez azért is fontos, mert sok rossz klipet látunk: fogjuk a kamerát, menjünk ki az utcára, és vegyük föl, ahogy mondjuk a szöveget a fülesből. Mi meg Spike Jonze-on, Michel Gondryn nőttünk föl, és a vizualitás is annyira része már a zenének, hogy szerintem hiba futószalagon trash klipeket termelni.

Bártfalvai Sándor Fotó: Mudra László – Origo

Így akkor eléggé szembementek a pesszimista itthoni közhangulattal.

K. M.: Igen, ez nagyon rá tud ülni az emberre. Én is néha érzem, ahogy jönnek ezek a pesszimista energiák: mondjuk meg akarod csinálni a világ legjobb klipjét, és erre az jön, hogy mégis, mit akarsz, pont Magyarországon, ennyi pénzből? És így tovább. Mi szerencsére nem vagyunk ilyenek, és még tudnék mondani másokat is, akik azért élnek, amit csinálnak. Soha nem azt nézzük, hogy miért nem lehet, hanem azt, hogy hogyan lehet. Van bennünk egy fiatalos, töretlen optimizmus. De még mindig jobb ilyen szemlélettel kudarcokkal szembesülni, mint negatívan állni mindenhez. Pedig általában semmi sem úgy sikerül, ahogy azt az ember eltervezi, de mégis így lehet előrehaladni, legalábbis én még olyanról nem hallottam, hogy valaki kitűzött volna valami célt, és pont úgy el is érte, ahogy elképzelte.

Akkor is optimisták maradtok, amikor vidéken tíz ember előtt léptek fel?

K. M.: Korábban tényleg volt ilyen, amikor már Budapesten jó koncerteket játszottunk, viszont nem volt sok felvett számunk, és vidéken tényleg kevesen voltak ránk kíváncsiak. Ez elég demoralizáló tud lenni, de most, hogy már játsszák a rádiók és a tévék a számainkat, meg fesztiválokon lépünk fel, jobb a helyzet. De azért jövő tavaszra olyan turnét tervezünk, amihez szerzünk szponzort is, és ott lehet majd azzal kísérletezni, hogy azokban a városokban, ahol nincs komolyabb közönségünk, ingyenessé tennék a koncertet. Ezt még meglátjuk.

Felváltva énekeltek angolul és magyarul. Mennyire tesztek erőfeszítéseket azért, hogy külföldön is ismerjék a zenekart?

B. S.: Igazából két magyar számunk van, a hangsúly az angol nyelvű számokon van. Most voltunk Bécsben játszani, ahol a Ginga nevű helyi zenekar előtt léptünk fel, akiket előtte meghívtunk a hajóra játszani, és tök jó élmény volt.

K. M.: Egyből befogadta a közönség a zenénket, például ez a nyitottság itthon még kevéssé jellemző. Illetve nyáron voltunk egy prágai fesztiválon, meg vannak további terveink is, de ez kicsit olyan, mintha Los Angelesben pincérkednénk, és közben arról beszélnénk, hogy hollywoodi sztárok akarunk lenni. Szóval egyelőre igyekszünk megragadni minden lehetőséget, és aztán remélhetőleg a nagylemezünkkel majd elkezdhetünk házalni is, de a lépések még nem teljesen tiszták. De olyan biztosan nem lesz, hogy itt van kétmillió forint, gyertek ki Amerikába koncertezni, szóval ezen is dolgozni kell majd. Ezért is jó, hogy nem a zenélésből élünk, mert a zenekari jövedelmeket vissza tudjuk forgatni.

Kamau Makumi Fotó: Mudra László – Origo

Mit dolgoztok egyébként? Sanyiról tudni lehet, hogy a VIVA tévénél műsorvezető.

K. M.: Én fordítok és szállodafejlesztéssel foglalkozom.

B. S.: Van még a zenekarban gitártanár, közjegyző, HR-es, a Cápi pedig most mondott fel a Nemzeti Banknál. Túl sok pénzt keresett.

Láttok rá esélyt, hogy egyszer majd főállású zenészek lesztek?

B. S.: Ez a cél.

K. M.: Most is meg tudnánk élni belőle, de nem jól, ráadásul nincs rá garancia, hogy ez két év múlva is így lenne-e. De most ez így pont jó, nem kell rágörcsölnünk a számírásra, hogy úristen, ennek slágernek kell lennie, különben a jövő héten nem lesz mit ebédelnünk.

Tehát akkor a sikeres zenekar titka a lassú építkezés?

B. S.: Igen, de fontos a kapcsolatépítés is, aztán a szervezés, a sok próba. No meg kreatív klipeket kell csinálni, mert azt jobban megjegyzik. És én a jövőt az önmenedzselésben látom, szerintem az kell, hogy minimum öt évig saját magát menedzselje az ember. De erre korábban nem nagyon láttunk példát itthon, mi ketten viszont jól működünk: Kama a jó zsaru, én meg a rossz. De egyébként nyilván minden zenekarnak más a recept.

Bártfalvi Sándor Fotó: Mudra László – Origo

Attól nem tartotok, hogy magyar zenekar angol nyelvű számaiból ritkán lesz itthon sláger?

K. M.: Szerintem a fiatalabb generáció már sokkal inkább fogékony erre, nem feltétlenül alternatív magyar szövegekre vágynak már.

B. S.: De nekünk hosszabb távon amúgy is a külföldi siker a célunk.

A zenétekre a jövőzene kifejezést használjátok, ezt hogy definiálnátok?

K. M.: Ez inkább szemlélet, mint stílus. Nem feltétlenül törődve a trendekkel, csinálni akarunk valamit, ami jó és új.

B. S.: Kanye West csinálja ezt folyamatosan, amit még most se értek, ahogy egy billentyűt nyomogat a zongorán, és aztán kialakul belőle egy brutál szám, ő nagyon nagy példaképünk. Jamie Lidell is jövőzenész, gyakorlatilag miatta kezdtünk el zenélni. Benne is azt csodáljuk, hogy egyedi stílusa van, és nem foglalkozik az elvárásokkal, miközben maximalista is.

Fotó: Mudra László – Origo

Jamie Lidell hogyan jött nektek? Csak mert idehaza a soul kevés zenekart ihletett meg.

B. S.: Több ilyen kedvencünk is van, például Ben l'Oncle Soul, egy francia soulénekes, olyan hangja van, mint Otis Reddingnek. Főleg régebben hallgattunk sok soult, de még ma is nagyon szeretjük.

K. M.: Amikor elkezdtem gitározni, akkor először bluest játszottam, és ezen keresztül ismertük meg a soult: Otis Redding, Al Green, Sam Cooke, Marvin Gaye, Curtis Mayfield. Ez tényleg nincs nagyon itthon, a Bergendynek voltak ilyen számai.

B. S.: Meg az LGT, a Somlónak tök jó soulos hangja volt. Kíváncsi lennék, hogy egy ilyen klasszikusan soulos előadó mire jutna itthon, de a mi újabb számainkra egyébként a soul már nincs ilyen erős hatással, inkább az elektropop az, ami hat ránk.

K. M.: James Blake, Frank Ocean, Arcade Fire, ezek tetszenek például. Mondjuk az első kettőben szintén benne van a soul, de ez nem a klasszikus, régi vágású verzió volt, amit Amy Winehouse is csinált. Mindenesetre több soulzenekart Magyarországra!

(A Mary Popkids legközelebb november 29-én lép föl az Ötkertben, a koncert teljes bevételét a Heim Pál Gyermekkórháznak ajánlják fel.)