A diktatúrában csak a maguk gyártotta készülékeket használják, amelyek közül a legnépszerűbbek az Arirang, a Pyongyang és a Jindallae, de kelendőek voltak régebben a kínai gyártmányok is. A mobilfelhasználók száma 2017-ben elérte a 3,8 milliót, amely a lakosság 15 százalékának felel meg.
Eleinte csak a magas beosztású pártfunkcionáriusoknak és a kereskedőknek volt hozzáférése az okostelefonokhoz, de a technológia hamar elterjedt, és ma már a hétköznapok része lett.
Az észak-koreai állam annak érdekében, hogy a pénz ne áramoljon Kínába, 2014-ben elkezdett saját számítógépeket és telefonokat fejleszteni és gyártani. Ezekkel a készülékekkel lehet telefonálni, zenét hallgatni, de még néhány egyszerű játék is fel van telepítve, amivel el lehet ütni az időt. Azonban a nemzetközi hívások és az internet-hozzáférés le van tiltva róluk.
Az Észak-Koreában gyártott készülékek ára 100 és 400 dollár között mozog, az előfizetés pedig havi 12 cent, amellyel a felhasználó 200 percet beszélhet ingyen, valamint 200 üzenetet küldhet. Ha valaki ennél is többet akar beszélgetni ismerőseivel, annak 13 dollárt kell fizetnie további 100 percért.
A telefonokra alkalmazásokat is lehet telepíteni, azonban csak offline, erre kijelölt boltokban. Érdekesség az is, hogy az észak-koreai okostelefonok az Android operációs rendszerével futnak. Ugyan a nyugaton sikeres applikációk nem letölthetőek, azonban az állam igyekezett azokat lemásolni.
Így létrehozták az észak-koreai Netflixet Naui Kiltongmu néven, az iTunest utánzó Mearit, vagy a Kindle mintájára a Ryomyong és a Kwangmyong e-könyv-olvasó alkalmazásokat.
Az okostelefonok megjelenése egyszerűbbé tette az életet Észak-Koreában, viszont a lakosság továbbra sem tud információt szerezni a környező országokról vagy a világról, mivel az állam tart attól, hogy ez a nép számára káros lenne.
Az átlagnál szerencsésebbek a kínai határ mentén élők, mivel ők kis trükközéssel képesek rácsatlakozni a szomszédos ország valamelyik hálózatára. Aki viszont lebukik, az akár 5 év kényszermunkát is kaphat. A világhálóhoz csak a politikai elit tagjai, valamint néhány cégvezető férhet hozzá, az emberek többsége viszont csak egy államilag ellenőrzött, lebutított változatát használhatja az internetnek, amely javarészt a propagandáról szól.